Kiléptem a napfényben fürdő utcára. Fotósok százai kattintották el egyszerre gépeiket. Mozdulni sem lehetett. Vagy húsz sportriporter rohamozott meg egyszerre. Vagy tíz meg különböző bulvár-újság riportere. Ők még tolakodóbbak. Nagy nehezen átverekedtem magam a tömegen. Gyorsan a pálya felé vettem az irányt. Futottam, habár a fotósok és a riporteresek már rég leszakadtak mögöttem. Egyszerűen csak futni akartam a nagy hőségben. Ez az egyik kedvenc pályám. Isztambul. Lihegve rohantam be a boxba. Frederic, a csapattársam már ott volt:

-Szia, elaludtál?

-Nem, csak lesifotósok…

-Á, értem. Én azért jöttem a vészkijáratnál…

-Lehet, de én reggel még nem vagyok annyira beszámítható állapotban, hogy gondolkodni is tudjak! – mondtam, majd hozzátettem:

-Hogy megy?

-Egész jó köröket futottam vele, amíg észre nem vettem, hogy defektes a jobb-első kerekem.

Elkezdtem nevetni. Azért ehhez is ész kell: már megtett vagy három kört, mikor észreveszi, hogy defektes a kerék. Ebben a pillanatban lépett be a csapatfőnökünk, Stefano Domenicali.

-Jé, már megjöttél?- fordult hozzám. – Pont jókor.- mondta, majd egy új alktrész alaprajzát mutatta:

- Na, figyeljetek…

A csapatfőnököm nagyon kedves velem. Mostmár. Mert eléggé nem volt az, mikor még csak hallottam róla:

Szóval 12éves korom óta gokartoztam. És hát eléggé „híres” voltam, mivel én voltam az egyedüli lány. Aztán Ron Dennis le akart szerződtetni Lewis Hamilton mellé. Mikor a tesztköreimet mentem, megnézett Stefano Domenicali is. Aztán leszerződtetett még Ron Dennis előtt tesztpilótának. Bár még akkor sem bízott bennem valami nagyon, csak a Scuderiánál üresedés volt, és nekem nagyobb a reklámértékem, mintha valami fickót szerződtetnek le helyettem. Mikor először kellett mennem, Stefano arra számított, hogy betipegek egy cuki kis tűsarkúban, miniszoknyával, kezemben a mobilom, és mindenkinek diktálom a szabályokat. Ehelyett kicsit késve, lihegve rontottam be, a Ferraris csapatruházatban. Rögtön elkezdtem ráznia kezét és elmondani tizenegyszer, mennyire köszönöm, hogy felvett, majd további kilencszer, hogy tényleg higgye el, nem volt órám, azért késtem. Következő alkalommal az autómban egy csomag volt, egy méregdrága órával. Rá volt firkantva a dobozra: „Most már van órád”. De egyébként nem használt, mert így az órát szoktam mindig elrakni valahova, reggel meg elfelejteni, hogy hava raktam.

   Aztán egy év múlva leszerződtetett Frederic mellé. Frederic egyébként nagyon jó fej, bár az elején eléggé idegesített, az udvariasságával.

Egy jó óra múlva már a rajtkockáknál voltunk. Előző nap az időmérőt kicsit elszúrtam, így negyedik lettem, Frederic mögött, aki viszont az első helyet szerezte meg. Még néhány pillanatig a pirosan égő lámpákat láttuk, majd az egész zölden kezdett villogni…

          Utána jó ideig nem láttam semmit. Aztán már a második kör elején éreztem, hogy valami nem ok. Az autóm hátulja rázkódni kezdett. Rendben, lágykeverékűvel vagyok kint, de ennyire és ilyenkor már nagyon nem szokott rázkódni. Végül „szerencsésen” a pálya közepén kötöttem ki, miközben leállt a motor és se kép, se hang. Miután gondolatban mondtam egy cifrát, kipattantam az autóból, de…

          Ú, de fáj a fejem. Hol vagyok? Minden sötét. Te jó ég, csak nem megvakultam?! Nem, ha nagyon erőlködök, ki tudom nyitni a szemem… egy nagy, fehér felület. Gondoljuk végig! Hol lehetek? Hirtelen felém hajolt valaki. Ismerem, az tuti, de hogy kicsoda, azt már nem tudnám megmondani.

- azt hiszem magához tért, de lehet, hogy most nem emlékszik semmire- mondta. Aztán megint felém hajoltak. Stefano!Jé, tényleg! Hogy sikerült  a verseny? Ki jött belém, ki nyert?

Megkérdeztem volna, de alig jött ki hang a torkomon. Teljesen ki volt száradva a szám. Megérthették, mit akarok, mert egy üveg ásványvizet hoztak. A csapat orvosa pedig (akit immár felismertem, Ő hajolt felém először) meg akart itatni. Kikaptam a kezéből a vizet, majd miután ittam, megszólaltam fáradtan:

-          Inni azért… tudok én is… Ki.. ki nyert?

-          Én – felelte vonakodva Frederic, akit most vettem észre.

-          És ki jött belém?

-          Kazuki

-          Nakajima?!

-          Aha. Ki is esett. Már volt itt. Illetve idejött először, még a bukósisak is rajta volt. Még így is öt méterre tőled állt meg, mintha legalábbis kisebbfajta boxmeccset szeretnél, rögtön, mihelyst magadhoz térsz.

-          Nem sokat tévedett-mondtam idegesen, majd hirtelen felültem- Aú!- hanyatlottam vissza hirtelen.

-          Ja, igen és a betört fejed öt öltéssel van összevarrva, Pilar.- mondta

-          Jókor szólsz

-          Bocsi

-          Semmi baj. Akkor a Nakajima-megfojtási hadműveletet elhalasztjuk.

-          Muszáj lesz. De őszintén szólva, szerintem nem az ő hibája volt. Kanyar volt és nem is láthatott. Meg por is volt, persze.

-          Ne védd, nekem lett nagyobb bajom.- mondtam viccesen. Fred nevetni kezdett.

-          Na jó, megyek, hagylak pihenni. – mondta – Jobbulást, még benézek estefelé, jó?

-          Rendben, szia!

-          Szia- mondta, majd lassan kiment és becsukta az ajtót.

-          Hogy vagy Pilar?- kérdezte a csapatfőnököm úgy egy órával később.

-          Egész jól- feleltem – a következő futamon már versenyezhetek?

-          Persze, már indulunk is.

Újra kopogtak.

-          Mi van most? Csúcsforgalom?- nyögtem fel – Gyere!

-          Zavarok? – dugta be a fejét az ajtón Fred.

-          Nem, gyere!

Még beszélgettünk kicsit a Spanyol- nagydíji taktikánkról, majd bepakoltam és kiszerencsétlenkedtem magam a reptérre.

    Reggel hatkor csörgött a mobilom. „Stefano Domenicali”. Te jó ég! Mi az eget csinálhattam?

-Jó nap… reggelt.

- Szia Pilar, ugye nem felejtetted el a fotózást?

- Milyen…? Jaj, de! De hülye vagyok! Hogy lehetek ilyen…

- Hagyjuk. De legyél itt…mondjuk hétre. Aztán üzeni a menedzsered, hogy délre legyél a … valamilyen divatmárka…

- Tényleg! Azt is elfelejtettem. Mennem kell. Köszönöm!

Lerakta. Hogy lehetek ilyen marha? Sietnem kell…

    Háromnegyed hétkor nagy lendülettel vágtam ki a szállodaszobám ajtaját. Neki Frednek.

-          Jaj, bocsi, nem láttalak. Jól vagy?

-          Igen. Semmi baj. Jössz?

-          Aha, mehetünk.

Mikor már bőven az úttesten tapostunk (nem kellett messze mennünk) óvatosan megkérdeztem:

-          Ciki, de…most mit is fogunk reklámozni…?

-          Na nee… –mondta nevetve

-          De – mondtam én is

-          Hát, a Peugeot – reklám.

-          Ja, jó. Nincs kedved eljönni velem utána egy másik fotózásra?

Rámnézett. Láttam rajta, hogy semmi kedve, de azért sóhajtott:

- Jól van. De egy fél óra!

- Köszi!

     Már a második fotózásra mentünk. Nekem sem volt hozzá kedvem. Azt mondta a fickó, akivel telefonon beszéltünk, hogy meg fogom ismerni a kalapjáról. Hogy „övé lesz a modern divatkalapja”.

-          Na ne! – szólalt meg Frederic váratlanul. Odanéztem ahová ő. És nekem is csak egyvalami jutott eszembe:

-          Na ne!

A „fickó” fekete-fehér csíkos nadrágot, fehér inget és dalmata-mintás frakkot viselt. A szeme ki volt húzva pirossal. Az ujjain vagy tíz gyűrű csillogott. A haja fekete volt, fehér csíkokkal. A kalapja fekete-fehér pöttyös. Min Szörnyella férfikiadásban!

- Helloka! – köszönt az utca végéről. Majd Frederichez fordult:

- Te nem kellesz. Csak őt hívtuk. Sziaa! –mutatott rám.

- Hát akkor szia. – mondta Fred

- szia. –mondtam én is.

Hát a fotózás borzalmas volt! A Versace kollekció sem volt annyira kedvemre. Nagyon kényelmetlenek voltak. Közel háromórás szenvedés után Szörnyellaman bejelentette, hogy vége. Hála! Mikor elköszöntem tőle, megjegyezte:

-          Szólíts csak Stevye –nek!

   Hullafáradtan mentem be a hotelszobámba. Az asztalomon egy bulvárlap feküdt. Rápillantottam. A címlapon én voltam. A főcím: Pilar gyűlöli a csapatfőnökét! (cikk a 20. oldalon)

   A francba! Hogy fogom ezt kimagyarázni? Hisz én ilyet nem mondtam!

Reggel amint felébredtem első dolgom volt felhívni a csapatfőnökömet.

-          szia! Mi a probléma?

-          Én ilyet nem mondtam!

-          Hogy mi?

-          Hát, hogy gyűlölöm!

-          Ja, az a bulvár lap?

-          Ühüm.

-          Jaj, Pilar, én is láttam, de rögtön el is felejtettem. Az ilen hülyeségeket nem kell magadra venni. Tudom, hogy elég könnyen kimondod, amit gondolsz, de azt is, hogy nem a sajtónak. Most bocsáss meg, de beszélnem kell a mérnökökkel. Szia!

Már le is tette. Mint mindig… Miközben épp a reggelimet demonstráltam, kopogtattak.

-          Tessék!

-          Elnézést, ezt önnek küldték. Itt írja alá. – nyújtott felém egy papírt a portás. Miután aláírtam egy nagyobb fajta csomagot adott át.

-          Köszönöm

-          Nagyon szívesen – válaszolta.

Gyorsan megnéztem, ki küldte. Stevye. Miután kibontottam a csomagot megláttam a fotókat és egy ruhát, amit ajándékba kaptam. Felemeltem. Nem tudok mit mondani, egyszerűen borzalmas volt. Pink színű, térdig érő, ujjatlan felső, puffosított aljú. Aminek nagyon extrán volt megoldva a has-része. Ugyanis nem volt has-része, csak hátul. A csomagban volt még egy ehhez tartozó boleró is, ami olyan volt, mintha celofánból lenne. Na, pont ezt a két ruhadarabot nézegettem felvont szemöldökkel, mikor újra kopogtattak.

-          Igen?

-          Szia! – köszönt Kazuki, miután belépett.

-          Szia…

-          Szeretném megkérdezni, hogy…

-          Nem ebben megyek ki az utcára, ha erre vagy kíváncsi…

-          Nem, dehogyis. Csak…jól vagy?

-          Amint látod. Élek és virulok.

-          Bocs, tényleg nem láttalak a pályán.

-          Semmi baj, elhiszem. Én voltam a hibás.

-          Azt hittem mérges vagy rám.

-          Én is azt hittem, hogy mérges vagyok rád – nevettem el magam.

-          Jó, akkor, csak ennyit akartam. Megyek, szia!

-          Szia!

Miután elment megreggeliztem, eltettem a ruhát az utazótáskám legmélyébe, majd felöltöztem és kimentem. A változatosság kedvéért most rajongók álltak a bejáratnál, a fotósok és bulvárosok a vészkijáratnál, okolva Fred múltkori meglógását. Miután aláírtam néhány drukker pólóját, újra futnom kellett. Ha ez így megy tovább leszakad a lábam!

Nagyon jól mentem 12 nappal később, az időmérőn. Poal pozíció! Frederic második! Örülhet a Scuderia, az tuti. Bár azért nem volt valami felhőtlen öröm, mert az újonc, Roger Hatel (Force Indiás) összetörte az autóját elég keményen…

Másnap reggel eldöntöttem, hogy nem hamarkodom el a dolgot, mint Isztambulban.

Piros, piros, piros, piros. Úgy éreztem az idegeim már keringőznek…. Zöld!  Gyerünk! A rajtot életemben először kaptam el jól! Első maradtam! Ez az! Őszintén szólva, a két órahossza alatt minden simán ment, szinte csak kanyarodni kellett. bár mögöttem elég kemény harc dúlt Frederic és Lewis között. Már csak a ráfordító, célegyenes….és….meglengetik a kockás zászlót! Szuper! Vajon ki a második? Beálltam a megérdemelt első helyemre, majd óvatosan hátranéztem. Ez valami eszméletlen! Kettős Ferrari-győzelem Spanyolországban!

Miután pezsgőztünk és megtartottuk a kötelező sajtótájékoztatót, visszamentem csomagolni. Vár Monaco!

Hát igen Monaco. A lehető legrosszabb pálya ez, szerintem. Utcai, tele kanyarokkal, ráfordítókkal, egyenes sehol.

Reggel amint bementem az egyik mérnök, Joshua fogadott, kezében egy új bukóval.

-          Szia, Pilar. Stefano azt mondta, hogy ezt adjam oda, mert a másik használhatatlan.

-          Uhh, köszönöm…

-          Nagyon szívesen.

Jobban szemügyre vettem. Ez valami eszméletlen! Nagyon jól néz ki. Fekete színű bukósisak, piros kacskaringós mintákkal. A tetejére ezüsttel van odaírva a nevem. Oldalt a szponzorok logói.

De kemény!

-          Hol van? – léptem oda újra Joshuához.

-          Nem tudom, valószínűleg…arra! –mutatott bizonytalanul a depó felé.

-          Köszi – mondtam udvariasan, ugyanis ettől nem lettem okosabb.