|
Életünk java része képzelgésekkel telik. Úgy suhannak el, mint a települések vezetés közben. Néha megszédülünk, ha valamelyik álmunk valóra válik, és tudjuk, ez a pillanat több mint elröppenő illúzió. Tudjuk, hogy ez a pillanat minden mozzanatával együtt örök marad.
És én tudtam, hogy az a pillanat – a megismerkedésünk pillanata, ami egy illúzióval kezdődött – örökre beleégett a lelkembe.
Rám nézett. Sötét szeme mindent elárult. Mindent, mi ebben a pillanatban lezajlik benne. Ott volt tagadás, a düh, a félelem, a bűntudat és a gyötrelmes elfogadás. Pont, mint gyászunk lépcsőfokai.
Ebben a pillanatban értettem meg, miért ellenkezett annyira az ötletem ellen. Anyám szavai susogtak a fülemben:
„Azt hiszem, amikor válaszúthoz érkezünk és tétován nem tudunk dönteni, eszünkbe kellene jusson a halálunk, hogy az életet válasszuk, mert a halálunk nem teszi boldogabbá a világot.”
Milyen igaz ez egy átlagos ember életére. De az én esetemben ez pont fordítva lenne optimális: a halálom tenné boldogabbá a számomra fontos embereket, nem pedig az, hogy látnak szenvedni egy egész életen át.
Reményekkel telt szemekkel néztem rá, de csak hűlt helyét találtam…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Tovább…