Új hétre virradtunk.

Most Jen autójával vágtunk neki a szerpentinekkel tarkított aszfaltozott útnak. A táj kivételesen fele annyira se kötött le, mint tegnap, vagy az előtt bármikor. Igaz, hogy az este lehullott első hótömeg fehérbe borította tájat és gyönyörűen szikrázott a nap sárga fényében, de az agyamat elfedő vastag köd nem engedett be jóformán semmit. A parkolóban egy tűzpiros BMW M3-as mellé álltunk be – pont, mint a Jené.

Újoncok.

A fehér gránitlapos folyosón, a termünk előtt várakozott két lány. A magasabbik szoborszépségű volt, olyan csodálatos alakkal, amilyet a legújabb fürdőruha trendet bemutató sportmagazin hasábjain lehet látni. Az effajta szépségnek elég belépnie egy szobába ahhoz, hogy minden lánynak porba hulljon az önbizalma. Aranyszőke haja lágy hullámokban omlott le a háta közepéig.

Az alacsonyabb lány pedig…

Hirtelen megálltam. Szemeim kitágultak, lélegzetem felgyorsult, ahogy rájöttem: ő volt az a lány az álmomban. Ő volt az, aki rám mosolygott és elvonszolta Edward Cullent. A lány alakját akkor nem is figyeltem meg, csak vele törődtem. Volt benne valami koboldszerű: rendkívül vékony volt, az arcvonásai finomak. Hollófekete haja rövidre nyírt tincsekben meredezett szanaszét.

Alice.

Mindegyikük arca krétafehér. Nem volt náluk sápadtabb diák ebben a városban. És mindegyiküknek sötét szeme volt, hiába különbözött a hajuk színe. Szemük alatt sötét karikák – lilás, véraláfutás-színű karikák. Mintha álmatlanságban szenvednének, vagy éppen felgyógyulóban lennének egy kiadós orrtörésből. Ámbár az orruk, akárcsak minden arcvonásuk, egyenes volt, határozott vonalú és tökéletes.

- Kik ezek? – kérdezte Jen Hollyt, amikor már helyet foglalt mellette az első padban, előttem.

- Fogalmam sincs. De… de… egyszerűen… wow. – Csak ennyit tudott mondani. Will is csatlakozott hozzánk.

Will szerkeszti a suliújságot, és Stannel kezelik a sulirádiót. Igaz, hogy már mindketten leballagtak, de hűségesek maradtak az iskolához.

- Ők a két Cullen lány.

- És ezt te honnan tudod? – kérdeztem meglepetten.

- Az igazgatótól. Tudod, protekció. – nevetett. - A szőke Rosalie Cullen, a fekete pedig Alice Cullen. Azt hiszem, még vannak testvéreik, de őket nem láttam.

Az órán is a két lányon agyaltam. Nem lehetett eldönteni, melyikük a szebb – a kicsi fekete, ámbár kecses és egy manöken stílusát idéző Alice, vagy a legszebb modelleket is megszégyenítő alakkal rendelkező Rosalie Cullen.

Az ebédlőben is ott voltak. De teljesen elkülönültek a többiektől. A sarokban ültek, a lehető legmesszebb tőlem, a hosszú helyiség túlsó végében. Beszélgettek, de enni nem ettek egy falatot sem, pedig mindegyikük előtt ott volt a tálca az érintetlen ennivalóval. Ajkuk alig-alig mozgott beszéd közben, nem is nevettek, csak halkan diskuráltak.

Nem is értem, miért nem beszél velük senki. A mondás azt tartja, hogy a ruha teszi az ember, és ha ebből a szempontból nézzük őket, kirínak a tömegből: mindegyikük a legutolsó divat szerint öltözik. Nem lehet nem észrevenni őket. Kívülállók, szemlátomást nehéz lesz nekik a beilleszkedés. Úgy látszik, mintha… mintha nem akarnák őket befogadni. Néha tényleg nehéz megérteni az embereket.

Miközben elmélyültem tanulmányoztam őket a kisebbik, Alice felállt és egy kötéltáncos magabiztosságával és ruganyosságával ellépdelt a kisablakig, majd belökte azon a tányérját és Rosalieval a sarkában villámsebesen kivonultak a hátsó ajtón. Szájtátva néztem utánuk.

Miután végeztünk az ebéddel, bementünk biológiára, ami most tényleg érdekes volt. Kikaptuk a múltkor megírt dolgozatunkat. Nekem sajnos egyes lett. Jobb lett volna, ha inkább a tanulásba merülök bele, mintsem a titokzatos álom-angyalom elemezgetésébe.

Egy kezet érzékeltem közel a látóterem mezejéhez.

- Mi…? Mit mondtál? – tértem vissza a valóságba. Már otthon ültünk. Úgy látszik kiesett két óra az emlékeim közül.

- Azt kérdeztem, hogy szerinted honnan jöttek? Tudod, Cullenék.

- Fogalmam sincs, de valami hasonló helyről jöhettek, mint ez. Na, én elmegyek sétálni, majd jövök!

- Oké, szia!

A telefonomat sem tettem el, úgy indultam neki a hideg télnek. Az autók ilyenkor már nem jártak az úton.

Alkonyat volt. A napnak már csak a széle látszott a fákkal körül ölelt, vöröslő horizont vonalán, és csak néhány bagoly huhogása törte meg a dermesztő csöndet. Ismét belebambultam a környék csodáiba, így már csak akkor eszméltem fel, amikor az ujjaim reszketni kezdtek és észrevettem, hogy az erdő mélyén állok egy kivénhedt fatörzs mellett. Megpördültem. De hiába, hisz’ fogalmam sincs merről jöttem.

Úristen! Eltévedtem! – vontam le a következtetést.

Újra pörgésre kényszerültem, mert a hátam mögött egy ismerős hang hallatszott. Tompa puffanás, nyögés, majd fröcsögés.

Nem, az lehetetlen!

Nyeltem egy nagyot és elindultam a hangok irányába. Néha-néha meg próbált akadályozni továbbjutásomban egy-egy faág, de sikeresen kikerültem őket.

Nem, még mindig képzelődöm!

Azonban a déja vu érzés csak erősödött, és amint kigondoltam az előbbi monológom, nem tudtam kikerülni egy ágat, ami sikeresen orrba vágott.

És akkor megláttam őt.

Ott guggolt a szarvas mellett, és most tisztította meg száját a vöröslő nedűtől. Éreztem, ahogy döbbenet kiütközik rajtam: ajkaim elnyíltak egymástól, zihálni kezdtem, szívem pedig őrült tempóban próbált kiszökni mellkasom bukóteréből. Nyelni próbáltam, de kiszáradt és reszelős volt.

Ekkor észrevett. Szemeiben ugyanúgy tükröződött minden, amire számítottam. De talán egy pillanatra a felismerés is megcsillant benne. És ugyanaz a kék felső és nadrág volt rajta; haja kócosan keretezte albínófehér bőrét. És vártam.

Vártam, mikor jelenik meg mögötte Alice Cullen, de sehol sem volt. Csak nézett. Teljesen elvesztem szemeinek tengerében, aminek íriszei folyamatosan fakultak ki tündöklő éjfeketéből aranyszínné. Elindultam, csak az ösztöneimet követtem. A csontropogtató hideg szél arcomba libbentette a hajam, felé fújva illatomat, amit nagy mohósággal szippantott be. Íriszei nyomban visszasötétedtek a fekete árnyalataiba – szembogara már-már nem is látszott. Egyszer csak felegyenesedett, és ahogy sejtettem, futni kezdett a másik irányba.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve – és immáron visszakapva öntudatosságom valamennyi szikráját – utána ordítottam.

- Edward! – A hangom ugyan alig volt több egy nyögésnél, tudtam, hogy hallotta.

De semmi. Csend honolt a ködösödni kezdő erdőben. És én itt vártam egyedül. Az erdő közepén.

Hát mondtatom ennek aztán sok értelme volt! Se telefon, se térkép, se semmi. Okos vagy! – hallottam meg saját hangomat, amint eszeveszetten ordítozik a fejemben. Szemeimet ellepték a régen oly sűrűn viszontlátott könnyek, és csaknem összeestem térdeim vacogásától, ha egy óvatos kéz meg nem ment a biztos hátraeséstől.

Semmit sem érzek. Gondtalanul ringatóztok az álomvilágomban, ahol a szőke királyfi és a fehér paripa helyett egy magas, jóképű, krétafehér bőrű fiú a kocsija motorháztetejére támaszkodik. A kéklő eget kémleli, amin néhol előkerül egy-egy bárányfelhő, de szinte mindent beborít a melegítő nap sugara – csak a kocsim áll az árnyékban.

Megérzi, hogy jövök, és rám emeli mosolygó arcát. Ajkai felhúzódnak, kivillan alóluk borotvaéles fogsora. Visszamosolygok és ismét belefeledkezve látványába, arcomat enyhe pír önti el. Mosolya szélesebbre nyílik, és lassú, ámde megfontolt léptekkel elindul felém. Ingje most bézs színű, ami mellkasát félig megmutatja.

És ekkor újra meglátom a csodát, amit már meg kellett volna szoknom, hisz’ hányszor meg hányszor néztem csillogó bőrét, ahogy megtörik rajta a napfény. De nem.

Most is megbabonázva bámulom Őt. Márványkeménységű bőrének minden egyes négyzetcentimétere kicsi gyémántként szikrázik, fedetlen alkarja pedig szinte égeti a szemem. De nem tudok elszakadni látványától.

És nem is akarok. Már nem olyan, mint egy egyszerű angyal. Ő már egy görög isteneket is porba tipró angyal.

És az enyém.

Csakis az enyém.

Lehunyom a szemem, s mire kinyitom már ott áll előttem.

- Csókolj meg! – suttogom. Jéghideg tenyerét nyakamra csúsztatja, s kitapintja rajta a vadul lüktető eret, amely gyorsan pulzálja az éltető nedűt számára. Koncentrálás jelenik meg arcán – gyengéd ráncba fut össze homloka – és egyre csak közelít hozzám.

Márvány ajkát a nyakamhoz érinteti. Majd egyre feljebb és feljebb halad, míg eléri a szám vonalát.

Vár.

Nem tudom, mire, de nem bírom ki.

Görcsösen beletúrok a hajába és magammal rántom. Csak pár métert hátrálunk, és a hátam nekivágódik egy fatörzsnek, ami megnyekken a súlyunk alatt. Forr a vérem, érzem, ahogy egyre jobban felpezsdül bennem az égető vágy. Szinte falom az ajkait.

És nem tiltakozik. Most nem. Szája szétnyílik és kábító leheletét nyelvemen érzem. Halk nyögés hagyja el a torkomat. Kezeim a mellkasáról lecsúsznak a fenekére és magamhoz szorítják. Érzem, hogy ő is akar engem, hogy szeret. Vállamon nyugvó tenyere a térdhajlatomba vándorol, arra kényszerítve, hogy dereka köré tekerjem lábaimat.

Megteszem. Bármit megteszek, amire kér.

Elrugaszkodik velem a fától és egy pillanatba sem telik bele, és már a frissen illatozó pázsit csiklandozza kivillanó hátamat. Ő is vadul, zihálva veszi a levegőt, akárcsak én – pedig cseppet sincs rá szüksége. Kezei a pólóm alá csúsznak és az adrenalin csordulásig kitölti testemet…

- Ébredj fel!

Egy csilingelő hang szétszakította álmom rétegfelhőjét, hiába görcsös kapaszkodásom. A hang mellé egy jéghideg érintés is párosult, ami gyengéden simította ki az arcomba lógó hajszálakat. Ki akartam nyitni a szemem, de azonnal elvetettem az ötletet, mert a nap tűző sugarai szinte vakítottak még így, csukott szemmel is. Inkább tettettem tovább az alvást és füleltem az érdekesnek ígérkező beszélgetést.

- Szerinted honnan tudhat ennyi mindent? Nem mond semmit?

- Nem tudom, Alice – kezdte egy férfihang tőlem nem messze. Az az Alice? Alice Cullen? - Nincsenek gondolatai. Teljes némaság. – Hangja elhalt, mégis oly tökéletes és bársonyos, mint Alice-é. Halk nyögés szakadt fel torkából.

Szép kis családi perpatvar közepébe csöppentem, szűrtem le, de azt hiszem jobb lesz most felkelni.

Lassan mocorogni kezdtem és hunyorogva próbáltam kiszűrni a felém tornyosuló arcokat. A kép valamelyest kitisztult, és észrevettem, hogy a fejem fölött mosolygó lány tényleg nem más, mint Alice Cullen. És mellette pedig egy fiú állt bosszús tekintettel.

Edward Cullen.

- Honnan tudtad? – próbáltam megszólalni, de hang nem jött ki belőlem, csak kapart a torkom.

- Mi? Nem… nem tudom – nyögtem elhaló hangon. Fel akartam ülni, de mérhetetlen fájdalom nyilallt a halántékomba és visszakényszerültem a hideg kőre.

Ismét körül kellett néznem. Még mindig az erdőben voltunk, pont ott, ahol utoljára álltam. Balra fordítottam a fejem és meglepően kellett tapasztalnom, hogy amiről eddig ezt hittem, hideg kő, az Alice combja.

- Valami baj van? – szólalt meg Alice a súlyom alatt.

- Fogalmam sincs. Olyan, mintha migrénem lenne – nyögtem. Hirtelen erősödött a fájdalom, amitől fintorba rándult az arcom.

Egy képet láttam. Éppen csak elsuhant lelki szemeim előtt.

Egy rét. Teli a szivárvány minden színében pompázó virágokkal. A harmatos fűben feküdtem, a fejem mellett pedig Edward Cullen kedves arca mosolygott felém.

Kipattantak a szemeim, de akartam felülni fel, csak minden erőmmel nyomni kezdtem a halántékom. A fájdalom viszont sehogy sem akart múlni.

- Nem! Senki sem tud róla! – morogta Edward dühvel a hangjában, úgy, hogy alig hallottam. Értetlenül pislogtam rá. Magában beszél? Akkor mégsem én lennék az egyetlen őrült ebben a városban?

„Nincsenek gondolatai. Teljes némaság.”

Edward hangja visszahangzott a fejemben. Először nem értettem, aztán mintha minden egy csettintésre a helyére kattant volna. Különös volt, nem szoktam ilyen hamar felfogni a dolgokat.

- Hallod a gondolatokat?

A kérdés akaratomon kívül buggyant ki belőlem. Edward elkerekedő szemekkel konstatálta, hogy tényleg migrénem lehetett, és nagyon megárthatott az agyam gondolkodásra kijelölt részlegének – vagy szimplán csak őrültnek nézett.

- Ho… Honnan veszed ezt a sületlenséget?

Nevetésén hallatszott az erőltetettség, s arcára is csak kérdések ezrei vetültek ki.

Alig észrevehetően bólintott egyet és Alice a földre helyezve a fejem elindult arra, amerre Edward menekülni akart. Lassan, de annál kecsesebben sétált, s könnyed járása meg sem ropogtatta a talpa alá kerülő faágakat.

- Én… r-rájöttem – dadogtam. - Túl sok mindenre odafigyeltem és…

Abbahagytam a magyarázkodást, amit nem is tudom, miért kezdtem el. Alice visszafordult, s mindkettejük arcvonásain úrrá lettek a meglepődöttség további érzelemnyilvánításának jelei.

- De nem mondanám el. Soha senkinek.

 A hitelesség érdekében megpróbálkoztam a felkeléssel. Nem lüktetett annyira a fejem, így némi kilengés után megmaradtam ülő pozícióban.

Újból fájdalom nyilallt belém. De most nem a halántékom erei ugráltak össze-vissza, mint egy mámoros szertartáson a tűz körül táncoló indiángyerekek. Valami kemény dolog satuba szorította a nyakamat, majd óriási ütéssel a gerincem mentén nekivágódtam egy fának. Izzó, fekete íriszek meredtek a szemembe.

- Honnan tudsz ennyi mindenről, hm? Mondd el, mire gondolsz! – Az utolsó szavakat már szinte köpte.

Sokkot kaptam. Nem bírtam semmire odafigyelni. Egyrészt ismét megbabonázott, másrészt pedig nem is akartam mozdulni, csak imádkozni tudtam, hogy meghallja a gondolataimat.

Olvastam az interneten – gondoltam. - Hidd el, kérlek!

Szemében kételkedés gyúlt, de kezei lassan elengedték a nyakamat, s furcsa bizsergés kerítette hatalmába az egész testemet. Alig vártam, hogy hosszú ujjai újra megérintsenek valahol, bárhol. Hogy bársonyos hangon kiejtse a nevemet. Hogy kápráztató tekintetét az enyémbe fúrja. Szégyenemben elpirultam. Hogy mertem ilyet gondolni?! Érdeklődő pillantással fürkészte megváltozott arckifejezésemet. Villámgyorsan Alice-re kapta a tekintetét, majd vissza rám.

- Folytasd!

Aranyszínné fakult íriszeiről visszatükröződött a gyenge napsugár; szemhéjait lehunyta, s egy pillanatra a rá sütő napsugaraknak hála gyémántként ragyogtak, arcvonásai pedig kisimultak. Mélyet szippantott a levegőből.

- Ú-úgy egy hete kezdődött minden. – dadogtam. - Álmomban egy erdőben voltam, furcsa hangokat hallottam és elindultam feléjük. Akkor megláttalak téged a szarvassal. Rémlik? Most történt meg.

Bólintott.

Még a saját szavamban is kételkedtem, annyira valótlannak tűnt az egész helyzet, de Edward sürgető pillantása elhitette velem, hogy jobb, ha folytatom.

- És… az aggaszt még, hogy soha nem jöttem rá dolgokra ilyen hamar. Hirtelen pedig minden olyan… bizarr lett.

- És ez az internetes dolog? Egy rémálom miatt nem szoktak rákeresni az emberek bizonyos dolgokra az interneten, csak elfelejtik és kész.

- Nem rémálom volt – nyomatékosítottam. - És amúgy sem vagyok egy átlagos ember.

Hallottam, ahogy a fák levelei megrezzennek a széltől, amit Alice futása keltett.

- Nem félsz? – hallottam meg csilingelő hangját a hátam mögül.

Ránéztem. A kezembe nyomta a fájdalomcsillapítót. Kivettem belőle hármat „lesz, ami lesz” alapon.

- Csak attól, hogy kudarcot vallok. Hogy a figyelmetlenségem miatt bajba kerültök. – Nagyot nyeltem. - Talán jobb lenne, ha már most… megölnétek.

Edward torkából olyan vad morgás tört elő, hogy rémületemben a fatörzshöz lapultam. Gyorsan témát váltottam.

- Inkább… látomások voltak, de nem a hagyományos értelemben véve. Szóval az egyik nap teljesen váratlanul megjelent előttem egy ilyen illúzió. Téged láttalak magam előtt, ahogy egy kitört ablakban ülsz, majd elrugaszkodsz, és egy férfit beledöngölsz a fapadlóba. De teljesen olyan volt, mintha ott lettem volna: éreztem a vért a combomon, a pánikot… Rémisztő volt így megélni mindezt.

Edward szemében keserűség gyúlt, és hirtelen engem is elöntött a fájdalom. Annyira ismerős volt minden, mégis oly ismeretlen, oly távoli. A szívem legmélye azt sugallta, ha tovább megyek, és többet mondok el, nagyon fog fájni – nekem is, de a legjobban nekik. És ezt nem akartam.

Valami érdes végigcsúszott a csuklómon. Odakaptam a tekintetemet. Az órám volt az, ami már fél nyolcat mutatott. Reszkető végtagokkal feltámaszkodtam, de annyira siettem, hogy elvesztve az egyensúlyomat visszaborultam a földre.

- Hová sietsz?

Edward hangja olyan tónust ütött meg, amit még soha sem hallottam. Nyugodt volt, de mégis… rémisztő. Futkosott a hideg a hátamon, ahogy félrefordított fejére néztem – sosem féltem tőle ennyire.

Remegő hanggal próbáltam válaszolni. - Késő van és a… húgom… Haza kell mennem…

Csúfondárosan elmosolyodott és a kezét nyújtotta felém. Szó nélkül belecsúsztattam tenyeremet az övébe. Bőre jéghideg és kemény volt, mintha kőből lenne, de nem érdekelt. Tekintete rabul ejtett, s ha akartam volna, se tudtam volna szabadulni tőle. De nagy nehezen megtettem.

- Nem feleltél egy kérdésemre. Szóval hallod az emberek… gondolatait?

- Az összes emberét, de csak pár mérföldes körzetben.

- Borzalmas lehet. Hallani az emberek képzelgéseit… – Beleborzongtam. - Nem idegesít?

Tényleg sajnáltam. Borzasztó lehet egész álló nap az emberek marhaságait hallgatni.

- De, nagyon is. Az őrültbe kergetne, ha nem tudnám kikapcsolni ezt a képességet.

Kínomban kuncogtam. - Elég beteg gondolataim vannak, ugye?

- Őszintén szólva, csak egyszer hallottam a… „hangodat”.

- Van Isten – motyogtam az orrom alatt, mire Alice felkuncogott. Elpirultam.

- Jennifer már aggódik. A barátjával már keresnek téged.

Alice percek óta most először szólalt meg.

- A barátjával?

- Ryan Beacksley-vel.

- Ó… − Ez volt minden, amit mondani bírtam.

Az út hátralevő részét csendben tettük meg, míg elértük az erdő peremét, és megláttam Jenéket. Odakint már teljesen besötétedett, egy felhő sem takarta az eget, csak a telihold és kerti lámpások fénye világította be a látóteret.

Hátrafordultam Edwardhoz, de mire odakaptam a tekintetemet eltűntek. Az előttem álló kis bokor leveleit még mindig lebegtette a könnyű fuvallat, arról árulkodva, hogy az előbb haladtak el mellette.

- Köszönöm - leheltem magam elé.

Furcsa mód az éjjelem nyugodt volt – talán az elmúlt napok legnyugodtabb éjszakája.

Az iskolába menet újabb autókat pillantottunk meg: az M3-as melletti üres helyen most egy ezüstmetál Volvo C30, mellette pedig egy piros Jeep Wrangler állt. Valami belső hang azt súgta, hogy ismerem a Volvo gazdáját. Nagyon is.

És nem tévedett.

Már az ebédlőben majszoltuk a frissen melegített hot dogokat, amikor Rosalie belépett a hátsó ajtón, oldalán egy nagydarab fiú sétált, izmos, mint egy súlyemelő, a haja sötét és kicsi. Mögötte jött Alice egy magasabb és soványabb sráccal, de azért ő is izmos volt, a haja pedig mézszőke. Arca viszont teljesen ellensúlyozta ezt a pozitív képet: fájdalmasan nézett szét a teremben. Alice megszorította a kezét, majd a másikkal vidáman integetett nekem. Rámosolyogtam.

Legvégül egy, az előző kettőnél vékonyabb és nyúlánkabb fiú jött be az ajtón, kócos haja aranybarnán tündöklött a napfényben. Fiatalabbnak tűnt, mint a másik kettő, akikről nem gondoltam volna, hogy középiskolás diákok, inkább tűntek főiskolásoknak vagy éppen tanárnak. Valahonnan mégis ismerősek voltak így, messziről.

Végül rám nézett. Arca közömbös volt.

Edward – hasított belém a felismerés.