Alejandra Gracíe Cravanosa a becsületes nevem. Már ha szabad még azt a szót használnom hogy becsületes. Egy kisvárosban születtem Avillésben, Julieta Sanchez, és Alberto Jans Cravanosa első gyermeke ként. Világ életemben én voltam a fekete bárány a családnál, legalább is anyukám szemszögéből aki (bár ő állítása szerint sose tenne különbséget köztem és a testvérem közt) mindenben Carmelitát a húgomat részesítette előnyben. Mindezt persze nem bántam, hiszen miért is bántam volna egész eddigi életemben apás gyerek voltam és még most is az vagyok, bár már apa lassan tizenkét éve egyedül hagyott ezen a világon. Eredetileg hallani sem akartam a gokartról, lovagoltam akkor számomra ez volt a legfontosabb egyrészt mert bolondultam a lovakért másrészt pedig imádtam száguldani (minden formában), egyszer apukám megkért hogy csak egy kört menjek gokarton, onnantól kezdve beleszerettem. Karrierem kezdetén csak egy átlagos gokart mániás lány voltam, sok volt ilyen a környéken, de egy kis idővel később a száguldás iránti szeretetem véres versengéssé fajult át és (szüleim ellenkezése ellenére) beneveztem egy versenysorozatra amin csak lányok vettek részt. Első győzelmem után elkezdtem érdeklődni jobban az autók iránt, ebben is nagy segítségemre volt édesapám aki autószerelőként dolgozott. Így tehát tizenkét éves koromtól minden vasárnapon ugyan az volt a programom. Mindig "autószerelő Dolce Vitának" nevezett és lassan a védjegyemmé vált. Lementem a műhelybe és apukámnak segítettem. Amit persze anya nem nézett jó szemmel mivel sokat veszekedtek apuval, (én titkon mindig tudtam hogy sose kellet volna összeházasodniuk) Egy évvel később mikor a veszekedések napi szinten folytatódtak tovább, a családom két részre szakadt rám és apára, valamint Julietara és Carmelitára. Ezt én egyátalán nem bántam, mivel így még többet lehettem apával aki nagyon büszke volt rám, mert egyrészt a messzemenőkig pártoltam az ő szenvedélyét és mert imádtam versenyezni. Így ment ez még egy évig amikor eljött az a bizonyos nap, valószínűleg ez volt a mérföldkő az én életemben. És valószínűleg nem értem volna el azt ahol most tartok. Sosem felejtem el tizenhárom éves voltam, egy borongós tavaszi napon történt amikor utoljára láttam édesapámat. Mikor megtudtam a hír belebetegedtem. Édesapám és a nagyszüleim vétlenül autóbalesetben meghaltak. Innentől Julietára az anyámra voltam bízva, tudtam hogy sok jóra nem is számíthatok. Fél évvel később beadott egy Gijóni árvaházba és örökre eltűnt az életemből a húgommal Carmelítával együtt. Ez volt a büntetésem azért mert szerettem édesapámat. Talán jobban is jártam így és hogy megmondjam nem is nagyon hiányzik. Persze akkor elhagyottnak éreztem magam és sokáig tartott feldolgoznom a történteteket, de a versenyzést nem hagytam abba. Tizenöt éves koromban kisebb ralli rendezvényeken vettem részt ahol nem a precízió és a tudás számított hanem a gyorsaság és az agresszió. Amiből nem nagyon szenvedtem hiányt. Két évvel később megtettem első köreimet Formula autóval nem igazán volt az ínyemre nem az én stílusomhoz tartozott hiányzott belőle a nyers erő így más utakra eveztem. Amikor betöltöttem a tizenkilencedik életévemet kikerültem az árvaházból, és Gijónban házat vettem, összespórolt pénzemen majd beteljesítettem régi hatalmas vágyamat és saját lovat vettem magamnak. Majd végül rájöttem hogy mi az én életcélom! A NASCAR! Bár elsőre én sem nagyon hittem magamnak valahogy mindig vonzott az a világ. Nem sokat haboztam és hosszas könyörgés után meg győztem (a nagy tehetségtelenségemmel) "tehetségemmel" a (számomra) egyik legmeggyőzhetetlenebb embert Michael Walltrippet hogy adjon egy esélyt nekem. Bár nagyon vonakodott mivel nő vagyok és még a húszat sem töltöttem be de azért hosszas rábeszélés után részt vehettem egy "teszten" ahol meg kellet mutatnom a férfiasabb oldalamat. Ami nagyon nagy szerencsével sikerült is. Így a következő évben már teljes értékű pilótaként kezdhettem. A dolog nagyobb és rosszabb fele ezután kezdődött a versenyzőtársaim akik egytől egyig férfiak voltak elkezdtek pletykálni rólam hogy Walltrippet nem csak a tehetségemmel győztem meg . Ebből persze a sajtó sem maradhatott volna ki. Később egyre durvább dolgok jelentek meg rólam. Állítólag eredeti foglalkozásom sztriptíz táncosnő, és drogkereskedő és még kismilló dolog ami megjelent az újságokban. Szerencsére itt is megtaláltam a szövetségesem, Tom Crushadert a főmérnököm, ugyan olyan volt mint én, ugyan úgy darabokra szedte a sajtó mint engem. Egyszer mikor nagyon elborult az agyam az egyik lesifotósra, kitéptem a kezéből a gépet és hozzávágtam. Mondanom sem kell hogy ez az eset még jobban megdobta a botrányhősnő karrierem. Két évembe telt beilleszkedni, közben egyre jobban fejlődtem, olyannyira hogy a tavalyi évben csak kevés hiányzott ahhoz hogy bajnok legyek. És most itt állok lassan huszonnégy évesen és talán bajnok leszek idén vagy majd egyszer. Valamikor.