Eljött a várva várt nap, péntek. Már tegnap este bepakoltam az útra: kéttucatnyi ruha, hosszú élettartamú ételek, mint például három csomag Snickers, paprikás Lays és a házi recept alapján kreált Erin Branagan-féle csirkesaláta.

Az úttal kapcsolatos érzelmeim egyoldalúak voltak. Örültem, hogy végre túrázni megyünk, és kikapcsolhatok egy időre. Garves igazgatónő minden gond nélkül elengedett minket. Így a velünk együtt a King George-ra járó 410-es tagok (Katie, Greg, Hannah és Ryan) is a csapattal fognak tartani a téli hónapokban és koratavasszal síparadicsomként szolgáló Grouse Mountain-béli sátorozásra.

Mivel a reggelim rég megettem, már csak a felöltözés és a lelki felkészülés volt hátra az útból. Én fogom vezetni a bérelt Chevy furgont, mivel alkalmi sofőrünk, lelépett és saját kocsival teszik meg a megközelítőleg harminc perces utat a völgylábig. A szálláshelyünk, ami a sátrainkból áll majd, a völgybe bekúszó kis folyó tövében van. Többet nem tudok róla, mivel a srácok választották ki a helyszínt, és csak egy bejelölt térkép áll a rendelkezésemre.

Elég hangosan hallgattam a Stop This Song-ot, mert Jen előbb kelt fel, mint én és minden jel arra utal, hogy sokévnyi tűrés után végre ő is megszerette a bandát.

- Erre a négynegyedes ütemre meghalnék érted…

Még folytatta volna a dalszöveg éneklését, ha nem verek rá egyet a hátára a törölgető ronggyal.

- Jen, kérlek…

- Most mi van? Szerintem jó a hangom. És túl messzire mentem, hogy túltegyem magam rajtad…

- Igen, szerinted - morogtam.

Azonnal abbahagyta az éneklést, és megvető szemekkel nézett rám. Vihogni kezdtem az ábrázatán, de rájöttem, hogy ez neki fájhat, és újra besértődik. De ahogy tekintetünk találkozott, mindketten nevetni kezdtünk, és énekeltük tovább a refrént. (Valaki leállítaná ezt a számot? Akkor nem fogom tovább énekelni…)

- Gyerünk, srácok, húzzunk, de ne az időt!

A fiúk segítségével már bepakoltuk a táskákat a furgon rakterébe és a másik csapat is készen áll. De senkit sem hallotta. Ryan az egyik tartóoszlopnak támaszkodva habzsolta a Gregtől elcsent szalámis kiflit, Katie és Alyssa önfeledten vihorásztak a furgon elülső végében, Chase pedig – szokásosan – Hollyval volt elfoglalva. Jen sem a világ legtürelmesebb emberei közé tartozik, így megunva a hosszan tartó mizériát indulatosan befelé kezdte lökdösni az embereket.

Végre beizzíthattam a motort. Egy hetvenes évekbeli klasszikushoz képest elég jó hangja volt. A lengéscsillapítókat is úgy látszik, kicserélték, mert a kövekkel és huppanókkal teli úton alig lehetett érezni a kocsi döcögését.

Mellettünk mindenfelé zöldellettek a fenyő- és lomberdők, s jobbra már látni lehetett a Burrard-öblöt, ahogy arrébb-arrébb lökdösi hullámaival az előre igyekvő Észak-Vancouveri hajókat. Néhol meg-megvillant pár vörösen szikrázó pipacs és liliom, de a területet inkább sűrűn ágaskodó bokrok és fák sokasága borította be. Már a Lions Gate-re fordultam be, mikor az eddig mellettem békésen szunyókáló Greg elordította magát. Ijedten fékeztem egyet, mire majdnem beleverte a fejét a kinyílt kesztyűtartóba.

- Ó, hogy az a…

Még be sem tudta fejezni dühében, annyira igyekezett letépni az arcába vágódó anyagot. Fél perc múlva végre a kezében volt a másik kocsiból kirepült papírzacskót. Én pedig újra teljes figyelmemet az útnak szenteltem, miután Greg, kihajolva az ablakon, még a kocsi sofőrére kiabált:

- Kapd be te is, Chase!

Hál’ Istennek a hídon nem volt nagy forgalom. Minden gond nélkül figyelhettem az öböl fodrozódására és a lombok ringatózására a hűs fuvallatban. A hegyek miatt csak most, fél nyolckor kel fel a nap a Stanley Park környékén, aranyra színezve így a vízperemet. Újra éreztem azt az illatot, ami mindig körbeleng, ha kimerészkedek a természetbe. Évek óta azon gondolkozok, vajon mi lehet ez a meghatározhatatlan aroma, de eddig még nem jöttem rá. Most is mélyet szippantottam a levegőbe, hogy az emlékezetembe véssem. Akárhányszor csak megérzem, mindig nyugalom tölt el.

Az út zökkenő mentesen telt. Ryan most is ontotta magából a képtelenségeket a lányok legnagyobb örömére, Greg visszapihent, én pedig el-elmerengve vezettem. Ahogy megérkeztünk mentem is hátra kipakolni a táskákat.

- Ez káprázatos…

- Wooow!

- Gyönyörű!

- …és azok a felvonók! Onnan tutira mindent lehetne látni.

Mindenki csak az elégedettségének adott hangot, hiszen Grouse Mountain tényleg csodaszép! A hídról be lehetett látni az egész várost, s még a hegy lábánál lévő Dél- és Észak-Vancouvert is, de az a látvány semmi ehhez képpest. A hegy közel kétezer méter magas, s mindenfelé, amerre a szem ellát, erdők vannak, amik az oromhoz is felérnek. A hegytetők fehéren csillogtak a napokban hullott több méteres hótömegtől, s az erdőkön átkúszott pár folyó, ami a hátunk mögött csörgedező folyóvégbe torkollik.

- Az ámulásnak vége! Ha akartok valahol aludni, akkor gyerünk, és állítsuk fel a sátrakat! – Ryan hangja még fenyegetőnek is tűnt volna, ha nincs a szájában kétmaroknyi pattogatott kukorica. Gyorsan lenyelte és összecsapva a tenyerét osztogatta tovább roppant szigorú parancsait. - Chase, hagyd ott Hollyt, az estétek úgyis szabad lesz, inkább gyere, és segíts nekem a földbe verni a tartószegecseket! Csajok, ti azt csináltok a sátratokkal, amit akartok, de szerintem ti is kezdjetek hozzá…

- Jól van már Ryan közlegény, elég a dirigálásból, vagy Morgan őrmester még kihajítja a szűröd!

Jen ajkain ragyogó mosoly villant fel, ahogy a szapulás megint elkezdődött.

- Hűha!

- Oké srácok, akartok egy kis vérpezsdítést?

Holly azonnal feltekerte a hangerőt Chase öreg Land Cruiserén, amiben egy több mint húsz éves szám ment. Máris könnyebb volt a munka – személyes kedvenceim közé tartozott ez a dal, és a többiekre is ráragasztottam a mániámat.

Az időérzékemet teljesen elvesztettem – az órámat pedig úgy látszik, otthon hagytam –, mert már sötétedett, amikor a csoport fele (Greg Jennel, Holly Chase-zel) visszatért az erdőfelderítő túrájukról. A többiek épp a tűzgyújtáson ügyeskedtek, Ryan az ötcsomagnyi mályvacukrot pakolta elő táskája mélyéről. Láthatóan mindenki remekül szórakozik, csak én vagyok egyedül már megint… de nem bánom.

Egy korhadt fatörzsnek támasztva fejemet feküdtem a homokban, meztelen lábaimat a folyó hideg hullámai nyaldosták, s néztem, hogy kergeti Hannah-t Katie egy rongydarabbal a vízbe.

- Vigyázz, egy kígyó! Sssssz.

- Á, nee, hagyjál már!

- … árválkodsz? – Bambulásomat Ryan kérdése szakította meg.

- Hm?

- Azt kérdeztem, mit árválkodsz? De látom nem vagy itt lélekben.

- Nem árválkodok, tudod, hogy szeretek egyedül lenni. – A másik kérdésre meg úgyis tudja a választ.

- Kérsz? – nyújtotta felém egy pálcát.

- Ühüm… kösz. – Levettem a még meleg mályvacukrot. Édes aromája volt, nagyon ízlett.

- Csodálatos a naplemente, nem?

Aprót bólintottam és elrévedtem a távolba. Látni lehetett, igaz nagyon halványan, hogy az egyik dokknál kikötött hajóról most pakolják le a rakományt. Csak egy kicsit emeltem feljebb a fejemet és a naplementén kívül már semmit sem láttam. De nem is akartam, annyira mesébe illő látványa volt. A látóhatár széle csontszínűen világított, fölötte a felhők narancssárgán pompáztak, s felfelé haladva vörös, majd mélykék és fekete színbe sötétedtek el, s ez, az ég színjátéka, mint egy tükörként visszaverődött a vízperemről.

Csak egy dologról tudtam, ami még ezt a szépséget is felülmúlja. Viszont az – vagyis ő messze van.

- Hiszel a csodákban? – kérdeztem pár gyönyörteljes perc után Ryan felé fordítva fejemet, s elrágcsáltam még egy mályvacukrot.

- Ha az csodának számít, hogy bekerültem a csapatba és megismertelek téged, akkor igen. – Köhögni kezdtem a félrenyelt darabka miatt, s pár segítő hátpaskolás után felhúzott szemöldökkel meredtem Ryanre. - Most meg mi…? Jaj, nem… én nem úgy értettem. Nem vagy az esetem, ha erre gondoltál – félve nézett vissza rám.

Nevetve válaszoltam: - Kösz öcsi, enyhe szívrohamom volt. Legközelebb próbálj meg számomra is érthetően fogalmazni, oké?

- Jól van, na.

Mosolyogva átölelte a vállamat, én meg a vállára hajtottam a fejem. Rögtön beugrott egy hasznos ötlet.

- A többiek tutira azt hiszik, együtt vagyunk. – kezdtem csevegő hangnemben, s próbáltam az evésbe rejteni a vigyoromat.

- Biztos, nem. Tudják, hogy veled sosem kavarnék.

Pillantása komoly volt.

- Fogadjunk? – Kihívó tekintetemet belefúrtam az övébe. - Harminc dolcsi, hogy egy párnak nézünk ki.

- Oké – kezet fogtunk, megpecsételve az egyezséget.

Felálltunk a földről és elindultunk a társaság felé. Ryan újra átkarolt. Oldalba böktem és odasúgtam neki: - Veszíteni fogsz.

Mosolyom egyre nagyobb lett, ahogy odaértünk Jenhez, aki épp az egyetlen három személyes sátor, és Ryanéké között beszélgetett Alyssával. Odasétáltam hozzájuk, Ryan pedig bemászott Greghez, hogy összeállítsák a hálózsákokat.

- Sziasztok!

- Hé, nőci, te meg Ryan… Nem is gondoltam volna!

Alyssa hitetlenkedve rázta meg a fejét, suttogása alig hallatszott. Ha nem lenne fülem, a vigyorom talán körbeérné az egész fejem, olyan elégedett voltam most.

- Megbocsátotok egy pillanatra?

Odalépkedtem a szomszéd sátorhoz, és megrugdostam az egyik tartólécet. A cipzár azonnal lehúzódott, és Ryan kibújt a sátorból. Édesen mosolyogva raktam ki a kezemet. Ryan szeme elkerekedett, engem pedig elöntött a siker öröme.

- Mi? Bevették?

Még hallottam Jent és Alyssát beszélgetni a sátrunk előtt (Mi lesz már? Most akkor hármasban fogják csinálni, vagy Greget kizavarják?), és óvatosan feléjük intettem a fejemmel. Ryan oldalra hajolt, hogy megvizsgálja őket (Gyerünk befelé, észrevettek!), és nagyot sóhajtva kutatni kezdett a zsebeiben.

- Tessék. Neked aztán világklasszis ötleteid vannak.

- Valamiből nekem is meg kell élnem. A gyors pénzszerzési lehetőséget meg miért ne használjam ki? Nem baj öcskös, majd ezerszer többet kapsz vissza az élettől – apró csókot nyomtam az arcára. - Jó éjt Ryan!

- Jó éjt Sam!

Épp lehúztam a cipzárt, és készültem elpakolni az imént nyert összeget, mikor Jen letámadott.

- Hülyét kapok! Te meg Beacksley? Eddig olyanok voltatok, mint a testvérek, most meg…

Ajkai elnyíltak a döbbenettől, homloka ráncban futott össze.

- Tudod, hogy sosem lennék képes Ryannel járni. Ő legjobb barátom. Amúgy meg csak fogadtunk…

Hirtelen elhallgattam, mert rájöttem, mit tettem. Szemét módon megloptam Ryant. Azt a Ryant, aki az ismertségünk közel tizenöt éve alatt sosem csapott be, sosem hazudott nekem, és mindig óvó bátyként viselkedett velem.

- Ó, értem. – Jen látszólag elkomorult. Aggasztotta a tény, hogy azóta nem volt fiúm, s szerinte azt gondolom, hogy számomra mind csak egy csaló, akik kihasználják a nők gyengeségeit. Tulajdonképpen így is volt… egy ideig. Aztán megismertem a 410-es srácokat, és kicsit optimistábban kezdtem gondolni a férfiakra. Hiszen itt volt nekem Greg és Chase, az örökös mókamesterek, akik a legszomorúbb napjaimon is képesek mosolyt csalni az arcomra, és Ryan, akit gyerekkorom óta a bátyámnak tekintek, akire mindig számíthatok.

És itt volt Edward, akiről még mindig nem tudtam, mit gondoljak. Mérhetetlen nyugalom és bizalom önt el a közelében, a szívem majd kiugrik a helyéről, ha meghallom a hangját, s egyfolytában vele kapcsolatos ábrándok gyötörnek. Egyszer elbűvöl a mosolyával, ahogy vakítóan fehér fogsorán megcsillan a nap, s aranyszín szemei élénken csillognak, mikor rám néz. A másik pillanatban pedig éjfekete szemei szikrákat szórnak felém, arca tajtékzik a dühtől, s alig bírja türtőztetni magát, nehogy rám támadjon. De még ilyenkor sem tudok más szemmel nézni rá: elbűvöl, magával ragad, lebilincsel, feloldoz, s csak szárnyalok a boldogságtól. Még akkor is, mikor erős, dermesztően hűs kezei bilincsként zárultak a torkom körül.

Egy belső hang azt sugallta: „Hagyd abba! Menekülj előle! Ő veszélyes, meg fog ölni!” Nem hallgattam rá. Tudtam, hogy Edward sohasem bántana. Jobban bíztam benne, mint Ryanben. Jobban bíztam benne, mint bármelyik másik emberben a világon. Ez a tény egyszerre borzasztott el, s töltött ki teljes megkönnyebbüléssel. Érzelmeim kontrasztban álltak egymással, vadul vitáztak a lelkemben, és nem tudtam eldönteni, melyik oldalra álljak: gyávamódon hagyjam itt Vancouvert, a helyet ahová minden köt, a családomat, a barátaimat, vagy maradjak, és birkózzak meg helyzettel, hogy egy vámpír hatalma alá kerített?

A gondolkozáshoz túl fáradt voltam, így a döntés másnapra maradt. Teljesen kimerülten fordultam át a fal felőli oldalra, és a fekete köd mindent elborított.

Álomtalan álomból riadtam fel reggel. Valaki lehúzta a cipzárt. Megmerevedtem. Hallgatóztam, de semmi zajt nem hallottam, így összeszedtem a bátorságomat és az sátor kijárata felé pillantottam. Megismertem Ryan sötétbarna szemeit, amint visszahúzta a fejét. Alyssa és Jen még mélyen aludt, így volt időm gondolkodni egy kicsit, mielőtt felkelek.

Eddig a lehető legjobban telt a kirándulás. Mindenki remekül érzi magát, az idő is nekünk kedvez, ennivaló pedig bőven van még. Valami viszont hiányzik, nyilallt belém a felismerés, csak azt nem tudom, micsoda. Egy kósza képzelgés bekúszott az elmémbe: Edward, őrá vágyik a lelkem. Megráztam a fejemet, hogy elhessegessek minden beteg, önkínzó, lehetetlen ábrándot a fejemből. De nem sikerült – minden gondolatom Edward körül forgott, magam előtt láttam tökéletes arcvonásait.

A mellkasom úgy emelkedett-süllyedt, mintha valaki rángatná. Szinte pánikrohamom volt, annyira próbáltam kiűzni magam ebből a féktelen helyzetből. Lerángattam magamról a takarómat, és csendben kiosontam a sátorból. Senki nem volt még kint, Ryant sem láttam sehol. A nap épp felkelőben volt: titokzatosan, aranyló fénnyel bújt elő a kisebb hegyek ormai mögül. A hideg szellő arcon csapott, s a szemembe fújta a hajamat, mire megborzongtam. Összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, és kisétáltam a partra. A folyó vize zavartalanul hempergőzött a sötétszürke köveken, de békés kéksége sem tudott lenyugtatni.

Lekuporodtam a homokba, s karjaimat összefűztem a lábaim körül. Fejem a térdemen pihent, míg elmélyülten figyeltem, hogyan bújik elő a nap a szürke sziklák mögül, aranybarnává színezve a tájat. Homlokomat elkínzottan beleütöttem a térdembe: Edward Cullen pillantása is aranybarna, mikor boldog. Nem fogom én ezt bírni! Minden dologról, ami körülvesz, Ő jut az eszembe; minden férfi arcában az Ő tekintete villan fel. Miért történik ez velem? Miért ennyire kínzó Rá gondolni?

Kínoz, mert annyira jól esik, hogy tudod, valamennyire érdekled – szólalt meg a másik, bátrabb énem, amiből mindig felszínre hozok egy kicsit, hogy megvédjem magam.

- Fogd be! Te… Nem értesz te semmit! – Halkan suttogtam a térdembe.

Ó, dehogynem! Épphogy én értek mindent, és te vagy olyan vak, hogy nem veszed észre, ami a szemed előtt lezajlik! Annyira egyértelmű, hogy beleestél, mégsem akarod beismerni magadnak. Ő pedig sokkal több, mint amennyinek valaha képzelted…

- Fogd be! – sziszegtem a fogaim közt, s mellkasomban szorító fájdalommal gondoltam rá, hogy talán igaza van.

Na, látod! Tudsz te, ha nagyon akarsz! Gondolj bele: szerinted miért gondolsz rá mindig? Miért érzed azt, ha melletted van, hogy egy láthatatlan kötél felé ráncigál? Vonzódsz hozzá; mind a személyiségéhez, mind a külsejéhez. S néha úgy érzed, meghalnál, ha ő nem lenne – mindezt pár hét, és egy furcsa találkozás után az erdőben. Úgy érzed ennek semmi értelme, de csak le akarod tagadni magadban az egészet, holott tudod, ez a végzeted.

- Kérlek… Kérlek, hagyd abba! – Suttogásomat alig lehetett hallani, úgy rázott a zokogás. Hirtelen tört rám, és megállíthatatlanul a makrában tartott.

Azalatt a pár perc alatt, amik hosszú-hosszú óráknak tűntek, a homokban ringatózva, reszkető tagokkal néztem a semmibe, és próbáltam kilábalni a lelki betegségemből. Kézfejemmel megtöröltem a nedves szemeimet. Körülnéztem. A nap már felkelt, de így sem sokan lézengtek kint: Jen két ismeretlen fiatal sráccal pakolgatta az eléjük rakott tányérokba a pirított kenyeret, Greg pedig kimászás közben összegabalyodott hálózsákjával.

Jenék felé révedtem. Vígan beszélgettek, nevetgéltek, még a két férfi hangját is hallottam, de sehogy sem akart beugrani kik lehetnek. Mindkettejüknek rövid, egészen sötétbarna haja volt, ami már jó ideje nem láthatott fésűt, feltételeztem kuszaságuk miatt. Nap barnította bronzszín bőrük verejtékezve csillant meg, ahogy a napkorong korareggeli sugarai rásütöttek. Egy-egy laza térdnadrág feszült rajtuk, s látszólag póló és cipő hiányában sem fáztak.

A bal oldali, sötétebb bőrű srác nagy vigyorral felém fordult. Hunyorogtam, hátha ki tudom fókuszálni az arcát.

Valahonnan ismerős volt, de nagyon. Kicsit sűrű, bohókás kinézetű szemöldök, vidám barna szemek, telt ajkak, kerek arc. Minden aggodalmam egy pillanat alatt szertefosztott, s botladozva rohanni kezdtem feléjük.

- Elijah!

Az arcomba vágódó hűs fuvallat lebegtette a hajamat, és olyan boldogság járt át, ami már nagyon rég – szabadnak éreztem magam, minden fájdalomtól megszabadulva.

Elijah kinyújtotta a kezeit és hegyes, hófehér fogait kivillantva mosolygott rám. - Gyere kislány!

Senkivel nem törődve a nyakába vetettem magamat. Arra számítottam, hogy eldőlünk, de ő hosszú, erős karjait a derekam fonva megpörgetett a levegőben. Óriási mosoly terült szét az arcomon.

- Istenem, annyira hiányoztál! – Nagy nehezen elengedtem. - Aaron! Jó ég, de helyes vagy! – nevettem el magam. Megöleltem, és egy puszit nyomtam az arcára.

- Te viszont semmit sem változtál. Még most is te vagy az én aranyos húgom!

Hónapok óta nem láttam őket. Az egyik – utolsó – túránk alkalmával, amikor a Wigwam-hez mentünk táborozni, mind a ketten teljesen váratlanul rosszul lettek. Alig töltöttünk ott pár órát, a fiúknak haza kellett menniük. A bőrük tűzforró volt, mintha negyven fokos lázuk lenne, viszont makkegészségesnek titulálták magukat. Később aztán rosszul lettek, és a haza utat találtuk a legbiztonságosabbnak.

Egy hétig nem is tudtuk elérni őket, az anyjuk, Corrie egyfolytában csak a monóra hivatkozott. Az én gyenge orvosi tapasztalataim szerint pedig a mononukleózis csókolózással terjed, amit ugyan elkaphattak, de az első tünete a gyötrő torokfájás, ami egyiküknél sem jelentkezett. Látogatási tilalom volt, sőt, még egy hétig nem is beszélhettünk velük – vagy Corrie, vagy pedig Shia vette fel a telefont. Aztán furcsa dolgokat észleltem: Daniellel kezdtek lógni, azzal a sráccal, akivel nem voltak puszipajtási viszonyban. Eleinte félelmetesen néztek ki, mintha őrültek lennének, és akárhányszor csak beszélni próbáltunk velük, mindig morcosak voltak, elkerültek mindenkit és árnyékként követték Daniel minden szavát. És senki nem értette a viselkedésüket.

Egy bizonyos napig.

Egyik nap nyáron – azon a napsütötte kedd reggelen – kocogni indultam az utcákon. Szokásomhoz híven magammal vittem az iPodot, és belemerülve az éneklésbe nem figyeltem. Letértem a megszokott útról, és egy sötét, ködös erdőterületen találtam magam. Minden pulzált körülöttem, lüktetett, mint mikor feszítő fejfájás kínozza az embert. Kétségbeestem, nem tudtam hol vagyok. Aztán meghallottam a mögülem jövő hangokat, amik morgássá, majd súlyos tappancsok földhöz verődésévé erősödtek fel. Megfordultam, mire egy óriási farkas ugrott át a fejem felett, guggolásra kényszerítve engem. Szerencsére, ugyanis nyomban jött a többi is. Az egyik bundája vöröses barna volt, csak a hasa alja volt fehér. Ahogy jobban szemügyre vettem, észrevettem, hogy hátsó lábai után szétszaggatott ruhafoszlányok hullnak alá, s a következő egy ember, aki neki szaladt a sziklának változott át farkassá – bundája csak úgy szétszakította emberi bőrét, s teste háromszorosára nőtt.

Azóta sem tudom, mik is voltak azok pontosan, és hogyan jutottam haza, de egy kósza pillanatban, mintha Elijah szemeit láttam volna rám villanni a farkasban.

A délelőtt viharos gyorsasággal telt el régi emlékek mesélésével, kacarászással és csodálkozással egybekötve. Sajnos a fiúkat hívta a kötelesség – jelen esetben Shia fát vágni –, de megígérték, még lejönnek holnap meglátogatni bennünket.

Ezután Jennel és Hollyval készítettük elő a Forma-1-es délutánt: a tévét beállítottuk a furgon oldalába, körülötte elszórtuk a párnákat. Jen a hűtőtáskát rabolta ki, míg Holly a Lays-eket hozta az asztalhoz, én pedig legszívesebben otthagytam volna a pakolászást, mert a szívem az erdő felé húzott lenyugodni, de húgomat sem akartam megbántani.

- Jen…

- Igen?

- Nagy gond lenne belőle, ha eltűnnék egy kis időre? Csak egy séta az erdőben… – tettem hozzá halkan, mint a félszeg kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre.

- Nem, de nagyon ajánlom, hogy időre legyél itt. Nem akarom végigidegeskedni megint a fél napot.

- Persze! –mondtam halkan, és elindultam a füstös rengetegbe.

Mostanság kezdek hozzászokni az eltévedéshez – mi sem tanúsítja ezt jobban, hogy most is ezt csinálom. De ma magával ragadott az erdő zöld gyepe, a tobozok friss, üde illata és a szarvasok patájának dobogása. Pár perc boldog-szabad kóborlás után ismerős hangra lettem figyelmes.

Edward… Látod, a szíved mindig tudja, merre vigyen.

A kezeim ökölbe szorultak, és apró remegés rázott meg, ahogy ismét felbukkant a lelkiismeretem. Gyorsítva lépteimen indultam el egy bokrokkal, élénk színű virágokkal körülvett kitaposott ösvényen.

- Gyere, gyere, te kis Teddy mackó! Nem fogsz kikezdeni a jó öreg Emmett bácsival! – hallottam meg a dörmögő hangot, amit egy kacaj, majd egy óriási csattanás követett – akkora, hogy még a talaj is beleremegett.

Nem tudom meghatározni, milyen érzés fogott abban a pillanatban – félelem, netán féltés? –, de a szívem őrült erővel kezdte püfölni a bordáim falát, és a hangok irányába futottam. Ott, az erdő közepén, fáktól elzárva volt egy kis tisztás. Ott ült Edward egy nemrég kidőlt fa törzsén – még nem nőtte be a moha, következtettem –, és a rét másik oldalán, velem szemben egy fekete, göndör hajú férfi próbált puszta kézzel legyűrni egy grizzlyt. Az arcát ugyan nem láttam, ugyanis háttal állt nekem, de az előbb hallottakból következtetve ő lehetett a másik Cullen-gyerek, Emmett. Testalkata is ezt bizonyította: vastag, kidolgozott háta volt, izmai meg-megfeszültek egy ütés alatt.

A következő pillanatban több dolgot észleltem egyszerre. Az agyam sokszoros fokozaton pörgött, így foghattam fel ilyen gyorsan a dolgokat. Pontosabban még fel sem fogtam őket, olyan hirtelen történt minden.

A medve rám meresztette gyilkos tekintetét, és négy lábra ereszkedve megindult felém. Emmett megfordult, tisztán kivehető volt sápadt, gyönyörű arca, és félelemmel teli tekintete. De láttam még mást is: Edward felugrott a fatörzsről, és hihetetlen gyorsasággal felém iramodott.

Gyorsan becsuktam a szemem, hogy úgy várjam, mikor érzem meg az első fájdalmas ütést, amivel a medve leterít a földre. De semmi. Aztán valami hideg és kemény a földhöz szegezett. Egy tompa puffanást és egy óriási ordítást hallottam a fejem közelében. Csak ezután kezdtem érezni a mérhetetlen fájdalmat, ami őrülten hasított a koponyámba és az orromba.

Aztán minden elsötétült…