Péntek. Végre vége a hétnek, legalábbis nekünk. Vasárnapig a 410-esekkel kirándulunk Vancouver hegyeibe.

Indulás előtt otthon együtt pakoltuk össze a cuccokat, miközben a Paramore – Stop This Song számát ordítattuk.

- Erre a négynegyedes ütemre meghalnék érted… – épp folytattam volna, mikor Sam rácsapott egy ronggyal a hátamra.

- Jen, kérlek…

- Most mi van? Szerintem jó a hangom. – folytattam… - És túl messzire mentem, hogy túltegyem magam rajtad…

- Igen, szerinted.

Csúnyán néztem rá, majd mindketten röhögésbe törtünk ki, és együtt énekeltük a refrént. Kivittük a cuccokat, és bepakoltuk a Chevybe. Mindenki el volt foglalva valamivel. Sam pedig már türelmetlen volt. Kezelésbe vettem a helyzetet, és mindenkit a helyére parancsoltam.

Nekem ez az időpont nagyon korán volt, így nem nagyon foglalkozva a tájjal, alvással próbálkoztam. Épp elaludtam volna, mikor egy hatalmas ordítás hallatszott, megspékelve egy jó nagy fékezéssel. Greg arcába csapódott egy zacskó, az én fejem meg az ülésbe...

- Kapd be te is, Chase! – ordította ki az ablakon a srác.

Már nem tudtam volna elaludni. Egy hídon haladtunk át, ahonnan megcsodálhattuk a tenger hullámzását, a lombok „hajlongását”, és a táj további gyönyörűségeit. Nemsokára meg is érkeztünk. Mindenki elcsodálkozott a hely szépségétől. Sam azonnal elkezdte pakolni a táskákat, így hátramentem segíteni neki. A többiek csak ámuldozva álltak tovább. Ryan hangja térítette őket vissza a valóságba.

- Az ámulásnak vége! Ha akartok valahol aludni, akkor gyerünk, és állítsuk fel a sátrakat! – a hangja még fenyegetőnek is tűnt volna, ha nincs a szájában kétmaroknyi pattogatott kukorica. Gyorsan lenyelte és összecsapva a tenyerét osztogatta tovább roppant szigorú parancsait. - Chase, hagyd ott Hollyt, az estétek úgyis szabad lesz, inkább gyere, és segíts nekem a földbe verni a tartószegecseket! Csajok, ti azt csináltok a sátratokkal, amit akartok, de szerintem ti is kezdjetek hozzá…

- Jól van már Ryan közlegény, elég a dirigálásból, vagy Morgan őrmester még kihajítja a szűröd! – vágtam neki vissza.

- Hűha! – szólt valaki.

Holly odament Chase kocsijához, feltekerte a hangerőt, így mindenkinek jobban ment a munka. Mikor végre végeztünk a sátrak felverésével, kétfős csapatokba vergődve mentünk a minket körülölelő erdő rejtelmeit felfedezni. Én Greghez csapódtam – Holly Chaset választotta.

Egy idő után visszatértünk a táborhoz, ahol már égett a tűz és páran mályva cukrot is sütöttek. Teljesen hangulatos volt. Egyszer csak érdekes dolog tárult elém… Sam ott ült Ryan-el, egymást ölelve, majd felénk tartottak. Ryan bement a saját sátrukba, Sam pedig hozzánk tartott.

- Sziasztok! – köszönt.

- Hé, nőci, te meg Ryan… Nem is gondoltam volna! – Alyssa hitetlenkedve rázta meg a fejét. Sam csak egy nagy vigyort ejtett, majd szólt.

- Megbocsátotok egy pillanatra?

Még egy kicsit leskelődtünk utánuk, majd bementünk a sátorba. Pár perc múlva nővérem is csatlakozott.

- Hülyét kapok! Te meg Beacksley? Eddig olyanok voltatok, mint a testvérek, most meg… – támadtam le.

- Tudod, hogy sosem lennék képes Ryannel járni. Ő legjobb barátom. Amúgy meg csak fogadtunk…

- Ó, értem. – válaszoltam.

Észrevettem, hogy Sam elkomorul. Ő is, és én is a régi időkre gondoltunk. Sam azóta a dolog óta más szemmel néz a pasikra.

Inkább nem akartam erre gondolni, így bebújtam a hálózsákomba, és elaludtam. Furcsa álmok gyötörtek. Egy erdő szélén álltam, ahonnan az egymást harapdáló farkasokat néztem. Hirtelen mindegyik rám nézett, és elkezdtek felém futni, riadtan kezdtem hátrálni, mikor elém ugrott valaki, hogy megvédelmezzen.

Leizzadva keltem fel. Csak egy kérdés merült fel bennem: Ki volt a „megmentő”?

Körülnéztem a sátorba, Sam már nem volt a helyén. Kihúztam a cipzárt, de meg is bántam, mert a nap rögtön a szemembe sütött. Egy halk nyögéssel jutalmaztam ezen ötletem, majd végül kiléptem a sátorból. Kint két ismerős alak körvonalazódott ki, de nem tudtam rájönni, hogy kik azok. Aztán rájöttem.

- Aaron, Elijah!! – ugrottam a nyakukba. Elijah és Aaron régi barátok a rezervátumból. Sam és nekem is báty helyett bátyjak voltak. Elkezdtem velük beszélgetni, már rég nem láttuk egymást.

Egy kis idővel később nővéremet is észrevettük egy kicsit távolabb ülve tőlünk. Hátrafordult, elkerekedett szemekkel nézett ránk. Felpattant, és botladozva kezdett rohanni felénk. Leült közénk, egy kicsit beszélgettünk még, de a fiúknak most menniük kellett. Jöhettek az újabb túrák, ma Holly-val, Chase-el, és az elmaradhatatlan Greg-gel mentem. Végig röhögtük az egészet, főleg Greg beszólásai miatt, állati a srác, igaz néger, persze csak jó értelemben.

Mikor visszaértünk, elkezdtünk előkészülni az időmérőre. Beállítottuk a MiniTvt, elővettük a chipseket, már csak a kezdésre vártunk. Bár addig még hátra volt egy óra.

- Jen... – szólított meg Sam.

- Igen? – néztem rá.

- Nagy gond lenne belőle, ha eltűnnék egy kis időre? Csak egy séta az erdőben... – tette hozzá halkan.

- Nem, de nagyon ajánlom, hogy időre legyél itt. Nem akarom végigidegeskedni megint a fél napot. – „fenyegettem” meg.

- Persze! – mondta még mindig, épp hogy halhatóan.

Nem hiszem el, hogy elengedtem!! Tudtam, hogy megint el fog tévedni!!!! Egy órája vége van már az időmérőnek, de ő természetesen sehol. Komolyan ráragasztok egy nyomkövetőt a cipőjére. Szétváltunk a srácokkal kisebb csapatokra, és a keresésére indultunk.

Már legalább 2 órája keressük, kezd sötétedni, zseblámpa meg nincs nálunk. Kénytelen-kelletlen indultunk vissza Greggel a sátorokhoz, magunkhoz vettük a lámpát, és elindultunk. Én már menni sem tudtam, egész testemben remegtem, egyrészt a hidegtől, másrészt a félelemtől. Sam az utolsó családtagom. Nem veszíthetem el. Greg nem bírta nézni a szerencsétlenkedésem, így felkapott a hátára, és úgy mentünk tovább.

Kezdtem feladni a reményt, zokogás tört fel a mellkasomból.

- Héé, héé, kislány! – tett le Greg. – Ne sírj! Minden rendben lesz, meg fogjuk találni!! – ölelt át. Szorosan öleltem én is őt, jól esett a nyugtatása. Miután összeszedtem magam, továbbmentünk. Lassan haladtunk előre, mikor kiáltást hallottunk.

- Jen! Gyertek ide!

Elkezdtem a hang irányába rohanni, pár perc múlva a helyszínen találtam magam. Megláttam Samet, ahogy a földön fekszik, és megláttam a fölé hajoló három alakot is. Közelebb mentem, és rájöttem kik azok.

- Dr. Cullen? – kérdeztem meglepődötten. Erre felkapta a fejét az orvos. – Jennifer Janis Morgan vagyok, Sam húga.

- Üdvözlöm, Carlisle Cullen. – mutatkozott be ő is.

- Mi történt vele?

- Nem tudjuk, épp a fiaimmal kirándultunk, mikor megláttuk, hogy itt fekszik.

- Most mi lesz most vele? – kérdeztem az orvostól, majd ránéztem a két fiúra is. Edward csak Samre koncentrált, Emmett meg egy bíztató mosolyt küldött felém.

- Nyugodj meg, nem lesz semmi gond, csak egy bordája tört el, és az orra. Esetleg el tudnátok vinni a táborhelyetekhez? Ott mégis jobban el tudom látni.

- Persze, arra kell menni. – mutattam az irányt. Edward felvette a nővérem, de én nem bírtam felkelni. Már mindenki elment, csak Emmett és Greg maradt ott.

- Hé, nyugodtan menj el, vigyázok rá! – mondta Emmett Gregnek. Ő csak bólintott, majd elment ő is. Csak csendben ült mellettem, és várta, hogy mondjak valamit.

- Tényleg jól lesz? – kérdeztem félénken.

- Ne aggódj, Carlisle a legjobb orvos a világon. És nem vagyok elfogult. – hallottam a hangján, hogy vigyorog. Ránéztem. – Jól vagy? – kérdezte aggódva.

- Fogjuk rá... Visszamegyünk?

- Menjünk. – állt fel, majd engem is felsegített.

Lassan indultunk vissza a táborhelyünkhöz.