Ugyanahhoz az asztalhoz ültek le, mint múlthéten Alice és Rosalie – a legtávolabb tőlünk. Megbabonázva néztem őket, és teljesen leblokkoltam. Hallottam, hogy Jen mond valamit, de nem értettem.

Megbökött. - Látod?

- Kit? Edwardot?

- Az meg ki?

- A fiatalabbik Cullen. – válaszoltam még mindig Őt nézve.

És akkor rám villantotta szúrós tekintetét inkább az asztallapnak szenteltem a figyelmem.

- Ismered?

- Futólag. – Szó szerint.

- Amúgy arra a címer-szerűségre értettem, ami rajtuk van.

- Ühüm…

- Vajon mi lehet?

- Nem tudom, kérdezd meg tőlük!

Nem bírtam tovább ott maradni, ki kellett mennem. Beledobtam a szétszaggatott kifli darabokat a tányérba, és mielőtt kisiettem volna az ajtón még Rá néztem. Persze figyelmetlenségemnek köszönhetően felbuktam és két centire állt meg az orrom az ajtó előtt.

Miért nincs egy nyugodt napom mostanában, amikor nem gondolnék rá, nem látnám, vagy nem találkoznánk? A tegnapi „sétám” pedig… Őrületbe fog kergetni a kedélyváltozásaival. Egyszer még kedves, érdeklődő arcot vág, a másik pillanatban pedig nekem ugrik, és olyan tekintettel néz rám, hogy mellette Voldemort halálos pálcasuhintása kötél nélkül bungee jumpingozhatna örömében.

Apropó Voldemort. Ideje lenne elővenni a kedvenc könyvemet, a Harry Potter és a Tűz Serlegét.

Rowling egyszerűen fantasztikus író. Minden írásra teremtett képességét kihasználva egy olyan varázslatos, profin megtervezett környezetet teremtett meg az olvasó képzeletében, hogy az teljesen beleélve magát a történet véget nem érő huzalába csak muszájból hagyja abba az olvasást. Egy teljesen tökéletes új világ, teljesen tökéletes szereplőkkel. Reménykedve kutattam a szekrényemben, hátha véletlenül bepakoltam a táskámba egy kómás reggelen. Megkönnyebbülten fölsóhajtottam, mikor megláttam a művészettörténet könyv mellett az elnyűtt kékes-zöld borítót, rajta a kerek okuláréval vigyorgó Harryvel. Talán rám ragadt Potter úr faképű vigyora – amit már megszoktam a sok-sokórányi olvasás közben, vagy csak nagyon örültem a könyvnek (a második megoldás valószínűbbnek tűnik) –, mert kisebb táncprodukciót bemutatva, mosolyogva fordultam hátra szekrényem ezüstszürke, rozsdásodó ajtajától.

Valaki elemi erővel száguldozva kiverte a kezemből féltve őrzött könyvemet, ami darabokban hullott alá a hófehér kőpadlóra. Az „idegen” viszont visszafordult és segített felvenni Rowling foszlányokra szétesett remekművét.

- Kösz – mondtam cseppet sem dühös hangnemben, amin még én is meglepődtem. A készséges „ismeretlen” furcsamód biztonságot sugárzott magából, ami engem sem került el. Lassan végigjárattam görnyedt testén a tekintetemet: fekete, ragyogóra polírozott cipő, sötét farmer, kék ing, felcímkézve Giorgio Armani kézjegyével. Már meg sem lepődök.

- Nocsak, Edward Cullen! – mosolyogtam rá.

- Beszélhetnénk? – kérdezte komoly arccal, miközben kezét ajánlotta a felálláshoz. Nem akartam udvariatlan lenni, de nem is akartam abba a hibába esni, mint tegnap, hogy belenézek a gyönyörű szemébe, így magamtól felálltam.

- Miért tanulsz még mindig? – Felhúzta tökéletesen vonalazott szemöldökét. - Simán elmehetnél az Armaninak modellkedni.

Edward kuncogott. Soha nem láttam még így – szívderítő látványt nyújtott. Belepirultam. - Én meg a modellszakma? Hát… köszönöm szépen, de inkább kihagynám.

Arca hirtelen megkeményedett és komolyabb hangon folytatta: - Bocsánatot szeretnék kérni.

- Semmi gond, bárkivel megeshet…

- A tegnapira értettem.

- Ó… – nyögtem. - Öhm, hát nincs semmi gáz. Már el is felejtettem.

Vagyis elfelejtettem volna, ha nem járkálnál állandóan gondolataim és álmaim mezsgyéjén, gondoltam.

-  Tudod… volt egy lány, aki nagyon hasonlított rád, és fontos volt nekem. A legfontosabb. – Az utolsó mondatot emberi fülnek alig hallhatóan mondta. Talán azt remélte, nem hallom meg. Arca elkomorult, hangját a bánat fuvallata csapta át, feje leszegetten kerülte a tekintetemet.

- Ha nem akarod, nem kell róla beszélned.

Mintha meg sem hallotta volna előbbi mondatomat, folytatta tovább, s váratlanul emelte rám a tegnapinál feketébben csillogó szempárját.

- Bel… – Megköszörülte a torkát. - Szóval szombaton esetleg. Az erdőben?

Azt ne merje mondani, hogy ez egy randi meghívás volt, mert menten elvisz a szívroham!

- Ne érts félre – kezdett el szabadkozni furcsálló pillantásom láttán. - Az iskola nem a legmegfelelőbb hely a beszélgetésre.

- Öhm… persze, persze. Bocs. – Arcom már szinte égett a szégyentől. Hogy gondolhattam ilyenre? - De nem leszek itthon szombaton. Jó lesz a kedd este?

- Természetesen. Akkor… kedden.

És már ott sem volt.

Még csak most kezdődött a hét, de máris azt kívánom, hogy legyen vége. Túl sok volt már a megpróbáltatásokból!

Szerencsére nem is történt semmi érdekes a hét további napjain. Alice minden reggel integetett, Edward kedélyállapota ismét nem volt fényes, így csak bólintott köszönés gyanánt. A többi Cullen szemernyi érdeklődést sem mutatott felém, csak néha néztek felém egy-egy kutató pillantással. Kivéve Emmett. Ő, ha tehette és Rosalie nem volt a közelben, mindig az asztalunk felé mosolygott. Bár az a sanda gyanúm, hogy nem nekem szól ez a kedves gesztus…