Hideg van. Nagyon hideg. Délután van, és fúj a szél. És rajtam csak egy lenge hosszú ruha van. A karjaimat átfontam magam körül, de az őrült tempóban fújó szél nem hagyta, hogy testem felmelegedjen.

Körülnéztem. Csak most vettem észre, hogy egy erdőben mászkálok. A fák egyenetlen ágai a föld pereméig lógva alkotnak sűrű lombozatot, megvédve az itt lakó élőlényeket.

Hirtelen tompa, elhaló nyögéseket, majd egy furcsa fröcsögést hallottam tőlem nem olyan messze, északra. De nem emberi hangok voltak – viszont annál élesebbek.

Egyre jobban érdekelt, mi lehet az erdő mélyén ilyenkor. Lassú és óvatos léptekkel elindultam. Szerencsémnek köszönhetően a néha arcomba vágódó ágakat ki tudtam kerülni, de egyet már nem. Nem tudtam elhajolni előle, mert egy sokkal érdekesebb dolgot láttam.

Egy fiatal férfi épp most nyalta le ajkairól a vörösen csillogó vért, alatta pedig egy kimúlt szarvas fekszik. Rám emelte aranyszín tekintetét, amiben a meglepődöttség, düh és talán félelem tükröződött. Gyengéd és csodálatos vonalú arca, kócos, aranybarna haja és szemei elkápráztattak. Ezt csak fokozta kidolgozott, izmos testéhez simuló kék pólója, farmernadrágja és szürke kabátja.

- Edward, gyere… – Hirtelen mögé szökkent egy fekete hajú, alacsony termetű fiatal lány, megfogta a vállát és épp húzni kezdte volna maga után, mikor meglátott engem. Először ugyanúgy meglepődött, majd kis mosoly jelent meg szája sarkában.

A kíváncsiság belülről őrült erővel furdalt. Minden bátorságomat összeszedve – és mellőzve minden normális emberi gondolatot – elindultam feléjük. A hátam mögül érkező széltömeg arcomba fújta a friss levegőt, de még így is láttam az arcát. A látvány okozta kábult állapot felhői még nem oszlottak el, de annyit sikerült fölfognom, hogy ő mélyet szippantott az illatommal megtelt levegőből, majd mindketten egy szempillantás alatt eltűntek. Utánuk rohantam, de sehol sem láttam őket, csak finom virágillatuk terjengett a levegőben. Lábaimat egyre gyorsabban szedtem, ahogy múlni kezdett illatuk ereje, s egy óvatlan pillanatban fölbuktam. Egyenesen egy földből kiálló szikladarab fölé estem…

Hirtelen pattantam föl az ágyról. Kapkodtam a levegőt és folyt rólam a víz. Ránéztem az órámra, ami reggel fél hatot mutatott. Visszafeküdtem még, és vártam, mikor alszok vissza, de nem sikerült – csak az álmomban látott képek peregtek diavetítésként. Átéltem az egészet újra, többször is – nem hagytak nyugodni azok az arcok. Ijedve konstatáltam, hogy csörgő órám fél hetet jelez. Olyan volt ez az eltelt egy óra, mintha csak pár perc lett volna, szinte repült az idő.

Fáradt végtagjaimmal nehezen ment a sétálás, de lassan elcsoszogtam a hifiig és elindítottam az örök klasszikus CD-met, amin egy jól látható felirat volt: BRAND NEW EYES. Föltekertem a hangerőt. Ha eddig nem kelt föl Jen, ezek után biztos fölfog. Pár másodperc telt csak bele, és már hallottam a hangját.

- Sam, vedd már lejjebb azt a hülye hifit! Hajnal van még!

Mosolyogva folytattam utamat az ablakig. Megint esik. Elmélázva bámultam, hogyan hullnak alá a sűrűn mozgó esőcseppek, és hogyan lengeti meg a vancouver-i oxigéntömeg a zöld lombokat.

A gardróbból csak kivettem egy vastagabb nadrágot, egy pólót és a kabátomat, majd bevonultam a fürdőszobába. Fogmosás közben is csak rájuk tudtak gondolni. Nem tudom, kik ők, hogy kerültek az álmomba és egyáltalán léteznek-e, de mély nyomot hagytak bennem.

Olyan érzésem támadt, ahogy jobban belemélyedtem a témába, mintha valahol már láttam volna őket. De nem emlékeztem rájuk, sehonnan nem rémlettek.

A lenti fürdőszobából föltörekvő vízcsobogásra ocsúdtam fel. Jen fürödni készül, ami azt jelenti, hogy van egy teljesen szabad órám, míg ő elvégzi a teendőit. Én nem csináltam semmi mást, csak gyorsan letusoltam, megmostam a szokásosan elaludt arcomat és belebújtam a gardróbból kihúzott ruhába. Tizenöt perc sem telt bele az egész mizériámba, és már a közös konyhánk vadiúj hűtője előtt állva konstatáltam, hogy ismét pirítós lesz a reggelim.

Fölvágtam a kenyeret és ügyelve, nehogy megégessem magam beletettem a pirítóba.

Egy külső szemlélő számára talán olyan lehettem, mint egy lestrapált alvajáró… Per pillanat azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, vagy éppenséggel, milyen nap van, annyira nem voltam képben. Gondolataim újra elfoglaltak minden területet az agyamban, és semmi másra nem bírtam fókuszálni, csak az álmom főszereplőire.

Bambán kezdtem el enni kissé megégett kenyeremet, mikor Jen baktatott be frissen kivasalt hajával.

- Borzasztóan lassú vagy – jegyeztem meg köszönés helyett, miközben felkötöttem a hajam, aminek göndör fürtjei a szemem előtt jelezték, hogy fésülködni kéne.

- Próbálj meg te egy csomót a hajadban három másodperc alatt kiszedni!

Jennek ismét fárasztó napja lehetett tegnap. Biztos sokat próbáltak, mivel este – egymás után negyedik napja – nem láttam hazajönni.

Miután befejeztem a reggelimet és elmosogattam, fölcaflattam a fürdőmbe. Miért is? Ja, igen, fésülködni…

Teljesen szét vagyok ma szórva. És érzem, hogy ez még csak rosszabb lesz.

Nagyjából kibogoztam szétkuszált hajamat és táskával a hátamon lecammogtam a lépcsőn. Legnagyobb csodálkozásomra Jen már az ajtóban várt engem.

- Hát te? Hogy készültél el ilyen hamar? – kérdeztem.

- Siettem.

- Hajt a szerelem vagy csak Chase visz suliba? Ja, bocsi, az ugyanaz – nevettem el magam ma először.

Érdekes módon, ha fáradt vagyok, mindig több kedvem van másokat szekírozni.

- Neked meg mi bajod van ma? Ne rajtam éld ki magad, jó? Macerálj mást! – Bevágta maga mögött az ajtót és duzzogva beült a kocsiba.

- Jó, csapkodd csak az ajtót! De az újrafényezést te intézed és…

Elhallgattam, mert, ahogy bekötöttem a biztonsági övet megláttam, hogy remeg a keze.

- Hé, Jen… Mi a baj? Én nem akartam ordibálni csak…

- Hagyd ezt, az én hibám, bocs. – Bólintottam, hogy fojtassa. Közben halkan életre keltettem a motort. - Kiborít ez a sok próba. Napi három óra intenzív gyakorlás. Tuck egy őrült maximalista.

Nevetett, de arca szinte rögtön eltorzult és egy hangtalan „aú” hagyta el a száját. Lassan a háttámlának dőlt.

- A hátad? – Bólintott. - Miért nem hagyod már ott? Több mint öt éve csinálod.

- Legszívesebben már rég megtettem volna, de… A fiúk megbíznak bennem, és ez a verseny is Baltimore-ban… Most nem léphetek ki.

Az út további része csendes volt. Teljesen belefeledkeztem a táj lenyűgöző szépségébe. Az eső ugyan már nem esett, de fákról és virágokról még le-lepotyogtak a kéklő cseppek, az enyhén lehúzott ablakon pedig beáramlott a hűs menetszél.

Az iskolába érkezés után azonnal elváltak az útjaink Jennel. Neki matek, nekem pedig egy fölemelő és érdekfeszítő biológia órám lesz. Az óra tényleg fölöttébb izgalmas volt – lestrapált idegrendszerrel hallgattam végig Mr. Realy monológját a planktonok táplálékszerzéséről és szaporodásáról. Ezután pedig már csak úgy repült az idő. Semmi szokatlan nem történt, csak pár diák okozott fennakadást az irodalom órán.

Már az ebédlő sorba elrendezett műanyagasztalainál ültünk, mire Holly és Alyssa is csatlakoztak hozzánk.

- Szia csajszi! Helló Sam! – köszöntek egyszerre.

- Sziasztok!

- Egész nap téged kerestünk. Figyelj Jen, most meg kell beszélnünk mindent! – kezdte Holly. - Szerintem sokkal jobban jönne ki, ha Chase helyett Greg bújna át alattad egy hullámmal, aztán egy gyors tarkóbillentés és fent is vagy.

- Chase miért nem jó? – kérdezte lázasan Alyssa.

- Greg sokkal hajlékonyabb és jobban mozog. Chase pedig… velem táncolhatna.

Apró, de annál sejtelmesebb mosoly jelent meg szája sarkában. Szóval, szűrtem le, akkor a Chase-Jen párosítás képtelenség…

- Ja, hogy téged a saját érdekeid hajtanak – vigyorgott rá Jen. – Figyelj, ezt Tuckkal kell megbeszélned, nekem tökéletesen mindegy, hogy ki bujkál alattam…

Eddig bírtam odafigyelni a beszélgetésükre, aztán teljesen elvesztettem a fonalat. A nap további része még eseménytelenebb és unalmasabb volt, mint azt képzeltem volna.

- Mi legyen ebédre? – hallottam meg Jen hangját a közös konyhából.

- Ööö… fogalmam sincs. Teljesen mindegy.

- Nagyon éhes vagy?

- Egyáltalán nem.

- Jó, akkor nem is főzök semmit, hanem megtanulok és húzok is az edzésre.

Szinte minden napunk így telt, nem sokat beszéltünk. Jennek mindig edzései vannak, én pedig amolyan csendben szenvedő típus vagyok, kivéve persze, ha Forma-1 van, mert akkor nem lehetne minket lelőni: ordítunk, toporzékolunk, vagy éppenséggel egymás vállán bőgünk.

Nekem nem volt sok házim, csak matek, azt pedig hamar megcsináltam. Ránéztem az órámra, ami öt óra huszonötöt mutatott. Ha szerencsém Jen fél óra múlva jön haza az edzéséről, így nem leszek egyedül sokáig. Lementem a nappaliba, de a tévé bekapcsolása után sem múlt el unalmam. Valami idétlen családi vígjáték ment benne, így elkapcsoltam. Legnagyobb meglepetésemre akkor kezdődött a múlt heti futam összefoglalója.

- Hali! Na, mi a helyzet? – pattant mellém Jen teljesen kifulladva.

- Tévé! – feleltem neki a szokásos szótlansággal.

Múlthétvégén egyedül voltam, mert Jen és Holly „pizsama partiztak”, így kellően kiőrjöngtem magam a futamon. De még most is egymást ölelgetve néztük Arnoldo Massa őrületes győzelmét, ami egy aranyérmet és tíz pontot hozott a csapatnak, bebiztosítva így az egyéni és konstruktőri első helyüket. A második helyet Paolo Rossi, a dobogó utolsó fokát pedig Dietrich Reinhart csípte el. Nagyon örültünk mindketten. Csak a Forma-1 volt, ami még a legrosszabb kedvünkben is üvöltve tudtunk végigszurkolni.

Mondták már páran, hogy szomszéd-gyilkolóak lennénk a belvárosban. Ez az egyik ok a sok közül, hogy házépítésnél anyám miért választotta annak idején az erdőt a zsúfolt utcák helyett.

Vacsorára csak müzlit terveztem. Levettem a polcról a tasakot és letettem a konyhapultra.

Nem, inkább leejtettem.

Hirtelen hátrálnom kellett, mert úgy éreztem képzelődöm, vagy megbolondultam. Edward Cullent láttam magam előtt, ahogy egy kitört ablakban ül, majd elrugaszkodik, és fölszántva a faburkolatot egy oszlopnak lök valakit.

Megráztam magam és a vízió úgy szállt el, mint az ijedt madár mennydörgéskor. Szívem újfent őrült táncba kezdett. Muszáj volt leülnöm, hogy lenyugodjak és átgondoljak mindent. Arcomat kezeimbe temettem; ujjaim görcsösen kapaszkodtak a hajamba.

Gondolataim csak úgy cikáztak a fejemben, óriási rendetlenséget hagyva magunk után. Egyáltalán nem értettem semmit. Ki Ő? Ismerem? Láttam már? Miért képzelődöm Róla? Mit keres az álmaimban? És még az az Alice is…

Kiszáradt ajkaimat egy fáradt nyögés hagyta el. Nem tudtam mit kezdeni magammal, a nap minden percében azon jár az agyam, hogy vajon miért van olyan déja vu érzésem, ha rá gondolok, vagy épp egy agyrém kellős közepén találom magam. De nem kapok választ, hiába keresek föl minden eldugott kis rekeszt agyam könyvespolcain.

Eddig megmagyarázhatatlan okok miatt nem hallottam, hogy Jen ordítatta a legújabb CD szerzeményét, de most furcsának tűnt, ahogy hirtelen mindent beborított a fagyos csönd. Húgom gyors és hangos léptei kiűztek minden kósza gondolatot a fejemből, és fölkászálódva a rendkívül kényelmes vasszerkezetű székből újra kézbevettem a müzlit és a tejet.

- Kérsz? – lóbáltam meg előtte a zacskót.

- Aham, jól jönne. – Kezét gyorsan a szája elé tette, nehogy kiszökjön rajta egy kósza ásítás. Aztán bambulásom folytatásából már megint Jen hangja térített vissza, amint éppen a müzlit majszolta. - Képzeld – kezdte teli szájjal, de lenyelte a falatot. - Nem mondtam, de Tuck ma közölte: indulunk a Streets-en!

- Komolyan? Gratula hugi! Ez fantasztikus! – átnyúltam a kicsinyke faasztalon és megöleltem. - És mikor lesz?

- Nem tudjunk. Aznap kapunk SMS-t.

Az ez utáni beszélgetésünk lapos volt, mint minden este, mikor már várjuk, melyikünket éri utol hamarabb az álom. Csak a szokásos iskolai dolgokról csacsogtunk, vagy a soron következő hétvégi programunkról – ami most egy hegymászás lesz Jen táncbandájával, a 410-esekkel.

Nagyon szeretem őket, kedvesek, viccesek és persze oltári táncosok mindannyian. Mindig irigyeltem őket, hogy bírnak annyit gyakorolni egymás után, megcsinálni mindent, amit Tuck mond nekik és kifáradtan is százhúsz százalékig teljesíteni. Csodáltam a tudásukat is, hisz’ Mitch tizenöt éves, mégis szinte ő a legjobb táncos közöttük. Mindig szerettem volna úgy ugrálni, breakelni, mint ők. A Streets-en így biztos nyerni fognak.

A Streets… A világ legnagyobb, legkeményebb utcai táncversenye, amelyben mozgásba lendül a test, fölforrósodik a szív és szárnyra kap a képzelet. Minden, amiről egy utcai táncos álmodhat. Ha megnyered, tiéd a dicsőség, tiéd minden. De ez is csak egy álom marad számomra, mint oly sok minden más. Nem lenne épp a legszebb látvány, ha minden második lépésnél felbuknék egy-egy próbán. Ezért nem kezdtem bele semmilyen sportba. Kivétel, amikor néha napján elmegyek egyet kocogni. Ez azért számít valamit…

Jen már tusol – hallom a tocsogást –, de kimaradt pár perc az emlékeimből, így nem vettem észre, hogy elköszönt volna.

Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből. Mindenhol ott van. És az a legfurcsább, hogy olyan, mintha ismerném őt és a vele kapcsolatos dolgokat is. Például ott van Alice. Álmomban rám mosolygott és nagyon erős késztetést éreztem, hogy viszonozzam kedves gesztusát; hogy integessek neki, vagy csak egyszerűen köszönjek. Az előbbi káprázatomról pedig nem is beszélve. Úgy éltem át, mintha ott lennék, ott feküdnék a földön. Még a meleg vér csordogálását is éreztem a combomon, az éles fájdalmat a tarkómnál és valami teljesen mást. Legbelül. Nem tudnám megmondani, mit, sosem éreztem még ehhez fogható, mindent betöltő érzést. És… mintha most egy űr lenne helyette a mellkasom közepén.

Ki kell derítenem, hogyan csöppentem bele ebbe az egészbe. És azt hiszem, ma el is kezdem. Az alvást már rég kilőttem a naptáramból.

Új ötletemtől felvillanyozódva futottam föl az emeletre. Mosolyogva nyitottam be az ajtón, hogy – bár fogalmam sincsen, hogyan – végre fény derülhet az igazságra. Ahogy beléptem a frissen hajópadlózott szobám küszöbén, megdermedtem és reflexeim híján az ajtó nagyot csapódva visszakattant a helyére.

Szinte biztos voltam benne, hogy megint valami előérzet, álom – vagy hívják bárminek is – kerített a hatalmába:

Edward Cullen ült mellettem, kutató tekintetét az enyémbe fúrta. Valami furcsa mohóság áradt belőle, mint egy kisfiúból, aki ki akarja próbálni első játékát, de fél, hogy tönkreteszi.

Aztán minden olyan gyorsan történt, a képek csak úgy peregtek le előttem, mint egy film kockái.

Két keze közé fogta az arcomat.

Habozott − de nem a szokásos értelemben, emberi módon.

Nem úgy, ahogy egy férfi hezitál, mielőtt megcsókol egy nőt, de szeretné előbb kipuhatolni, miként fog a nő reagálni. És nem úgy, amikor azért habozik, hogy meghosszabbítsa a pillanatot, a várakozás eszményi pillanatát, amely néha jobb, mint maga a csók.

Edward azért habozott, hogy kipróbálja magát, hogy lássa, biztonságos-e a dolog, hogy megbizonyosodjék róla, még mindig ura önmagának.

Aztán hideg, márvány ajkát nagyon gyöngéden az enyémhez érintette.

Amire egyikünk sem számíthatott, az az én reakcióm volt.

A vérem forrni kezdett, és égett az ajkam. Vadul, zihálva lélegeztem. Az ujjaim görcsösen túrtak a hajába, hogy közelebb húzzam magamhoz a fejét. Az ajkam elnyílt, és belélegeztem kábító illatát.

Kővé vált. Gyöngéden, de ellenállhatatlan erővel eltolta magától az arcomat. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy az arca kemény, fegyelmezett.

Megráztam magam és az arc, a kezem simítása szertefoszlott. Magatehetetlenül dőltem neki az ajtónak és gyenge végtagjaimmal a földre csúsztam. Ez volt az eddigi legvalósághűbb érzékcsalódás, aminek meg is lett a hatása: ziháltam és nagyon mereven csak egy pontot, az ágy szélét néztem.

Teljesen átéltem mindent. Ajkai keménységét, bőre hűs érintését, mámorítóan édes leheletének csiklandozását az arcomon… Agyam minimális ellátásra kapcsolt, így végképp nem bírtam elgondolkozni rajta, hogy történhet meg ilyen, és miért pont velem.

Percekig olyan voltam, mint egy élőhalott. Nem voltak gondolataim, csak az előbbi képkockák éltek bennem. Már lenyugodott a légzésem és néma csendben ültem még mindig az ajtónak támaszkodva. Mélyet szippantottam a levegőbe, majd lassan és egyenletesen kifújtam. Elveszettnek hitt gondolataim kezdtek visszatérni, és már-már meg tudtam volna mondani, ki vagyok. Az utóbbi fél óra – kivéve az előbbi, bennem még mindig elevenen élő extra realisztikus illúzióm – visszatérte után rémleni kezdett a tervem lényege is.

Fölálltam hát a sokat megélt ajtó elől és erő hiányában elcsoszogtam az ősrégi számítógéphez. Úgysem szoktam használni, arra pedig tökéletesen megfelel, ha valamit keresni akarok rajta – épp, mint most –, így fölösleges lenne megvenni a legújabb hi-tech kütyüt. De Jen már nem így gondolja…

A bekapcsolás, ami máskor óráknak tűnik, most másodpercek alatt eltelt és szinte azonnal rámentem a keresőoldalra. Nem tudtam, mit keressek. De aztán egy gondolat fölkapcsolta a rajzfilmekben látott kislámpát a fejem felett: a szarvas. Aztán Edward száján a vér.

Nem, nem, az már tényleg lehetetlen! Nem, azok… azok csak a rémtörténetek szüleményei. Biztos van valami magyarázata. Itt van például, hogy…

Gondolataim azonnal elakadtak, mert nem volt indok, amivel alátámaszthattam volna, hogy ők nem… Még a gondolata is az elmebajomat igazolta volna, így gyorsan bepötyögtem a keresőbe egy szót: kannibál.

Kínomban felröhögtem, és gyorsan kitöröltem. Ez még viccnek is szánalmas volt. Lehetnek például valami szekta, vagy törzs tagjai… De szegényes tudomásom szerint errefelé csak makah indiánok, leszármazottaik élnek. De eszembe jutott még, hogy esetleg Superman-i erő szállta meg, vagy egy mérges pók csípte meg, de aztán elvetettem mindkét ötletet – tudtom szerint Clark Kent és Peter Parker is a normál életmód híve volt.

Ötleteim végesnek bizonyultak. Semmi használható nem jutott eszembe, kicéce… Miért ne? Egy próbálkozást megér.

Vérszívók – írtam be a keresőbe.

Rákattintottam az első oldalra. A denevér, pióca és más élősködők biológiai felépítését, adatait taglalta, így visszamentem az előző oldalra. Hosszas keresgélés után az egyik fan-oldalon rátaláltam valami érdekesre.

Hihetetlenül gyors. Erős. Vért ittak. Vonzzák az embert… Vámpírok.

Ezek a szavak úgy villantak ki az egybefolyt szövegből, mint éjsötétben a hirtelen fölbukkanó diszkó fények. Újra és újra átfutottam a sorokat, hátha rosszul láttam és végre megnyugodhatok. Ezek helyett mindig ugyanazt az egy szót láttam.

Nagyot nyelve tértem vissza a kőkemény valóságba, és tapasztaltam meg, milyen az, ha az ember szíve úgy dübörög, mint egy magából százhatvan decibelt kieresztő, ablaktörő mélynyomóláda a legvadabb techno zenére, megtűzdelve a cseppet sem kellemes ziháló légzéssel és kézremegéssel.

Nem azért voltam ilyen lelki traumában, mert féltem tőle.

Hanem, mert eddig is képben voltam a természetfeletti lényekkel kapcsolatban, és pont egy ilyen kézenfekvő dolog nem esik le.

Vettem egy mély levegőt, hogy csillapítsam az idegességem, de evvel maximum annyit értem el, hogy tágult a tüdőm. Huszonkét óra harminc perc – villódzott föl a monitor jobb alsó sarka. Még utoljára az oldal közepére pillantottam, hogy memorizáljam a szöveget. Ugyan fölösleges volt, hiszen lehet, hogy a memóriám egyenlő egy aranyhaléval, de ezt az egy szót örökre megjegyzem.

Egyrészt szerettem volna jobban belemélyedni a dologba, többet megtudni róla, de… féltem is és nem akartam elhinni. Ez még túl korai szakasza a megértésnek. Elfogadni meg végképp nem voltam képes.

Ilyen egyszerűen nincs! Hogy is lehetne?! De… miért pont ő? Nem is. Inkább miért pont én? Miért pont én álmodok róla? Miért pont én csöppentem bele ebbe az egész históriának az újjáéledésébe? Nem lehetett volna egy másik kevésbé bolond és szerencsétlen lányt választani? Á, nem. A Sors kipécézett magának és a józan eszem pindurka darabján és Jenen kívül mindent elvett tőlem. Persze, akkor már egy vámpír is vadásszon rám, mit árthat már az így is rettenetesen unalmas életemnek? Semmit. Fölrázza és legalább szórakoztató lesz egy ideig.

Már majdnem elindultam a fekvőalkalmatosságom felé, mikor a kislámpa újra fölvillant. És Alice? Egyáltalán rokonok? Honnan ismerem? Senki sem mondta. Még Edward sem szólította meg az álmomban. Akkor pedig nem tudom. Olyan érzés volt, mintha… ösztönösen tudtam volna. Emlékeztem volna rá.

A gondolataim már-már tényleg az őrület határait feszegették és én kezdtem félni, honnan tudok ilyeneket. Megráztam magam. Hangtalanul felálltam a székről, csak az ágy kisebb reccsenése hasított bele a feszültséggel teli levegő csöndjébe, amikor lefeküdtem rá a magam negyvenhat kilójával. Valószínűbb volt, hogy az aggályaim súlya nyomta meg a faszerkezetet.

Legnagyobb meglepetésemre ezután nem gondoltam semmire, sőt álomtalanul aludtam, így reggel kipihenten ébredtem. Csukott szemmel próbáltam rendbe hozni a fejem. Ilyen idétlen álmom se volt még!

- Sam, ébredj! Basszus, ébredj már fel, Sam! Háromnegyed hét van.

- Uh, kösz. Észre se vettem, hogy elaludtam. – motyogtam magamban.

Talán… lehet, hogy nem is álom volt. De túl abszurd is, hogy megfeleljen a valóságnak.

- Rémálom? - Jen hangja zökkentett ki.

Nem szóltam semmit, csak a kezeimmel legyintve kitessékeltem a szobából. A megszokott bambulásom most csak fél percig tartott és fitten pattantam ki az ágyból. Újabb meglepődés hullámmal tapasztaltam, hogy mosolygok és semmi jele nincs a tegnap esti aggodalmamnak.

Szerencsére baljós gondolataim most nagyívben elkerültek és csak kirándulásunk járt az eszemben, így nem mindennapi módon későn értem le Jenhez, aki már menetkészen várt a nappali kanapéján ülve.

- Mehetünk, nem eszek – vágtam vissza sürgető pillantására válaszolva.

Az elkövetkezendő négy nap eseménytelenül telt számomra. Még mindig nem bírtam ép ésszel felfogni, ami azon az estén történt, de kezdtem belerázódni a színlelésbe, hogy semmi bajom.

A szombatom viszont elég érdekesen alakult.

Jen éjjel kettőkor megkapta az SMS-t, hogy aznap este nyolckor Baltimoreban kell lenniük. A sok környékbeli csapat miatt áttették a verseny helyszínét Victoriából Észak-Amerika másik felébe. Önzetlen segítséget nyújtva megrendeltem neki a jegyet és még kettőt – nekem valamint Alyssának. Még a rendelés előtt fölhívtam, hogy benne lenne-e, ha egy másik géppel Jenék után utaznánk. Nagyon tetszett neki az ötlet és megbeszéltük, hogy amint a srácok gépe fölszállt, mi hazamegyünk a csomagokért és utánuk repülünk.

A délután további része avval a magabiztos keresgéléssel telt, hogy Alyssa és én bejártuk a fél várost, hátha megtaláljuk Mitch házát. Mitch-nek ugyanis van egy bátyja, Marco, aki most épp munkanélküli és jól jönne neki az ellenszolgáltatás a múltkori malőrünkért. Én és Jen tavaly ugyanis a keresztanyjuk házában nyaraltunk és kis híján felgyújtottuk a konyhát… vagyis leégett a komplett tűzhely.

Mitch-et is beavattuk a meglepetés utunkba, de szigorúan csak akkor mondtuk el neki, mikor megesküdött a street dance mindenható szellemére, hogy nem szól Jennek.

Hazafelé már Marco is velünk tartott, ő fog vigyázni a házra, míg távol leszünk. Húgomtól elcsentem a laptopját és eltiltva a vendégszobától, betuszkoltam oda Marcót egy nagy adag chips és két liter kóla táraságában.