-          Olaszok – Franciák, tizenegyesekkel…de Zinedine Zidant kiállították, mert…

-          … lefejelte Materazzit! Pontosan!  - csodálkozott – soha eddig nem találkoztam olyan nővel aki focit nézett volna…- mondta, majd kisvártatva hozzátette – illetve, aki tudta volna egyáltalán, hogy kik játszottak Vb-t, Eb-t, Bajnokok Ligájá-t, vagy hasonlókat. Ja, igen! Lesz egy kis rendezvény, majd Hockenheimben. Szeretném, ha ott lennél.

-          Mert néztem a meccseket? – kérdeztem viccelődve.

-          Nem, nem…bár…jó pont… teljesen máshogy képzeltelek…- vallotta be.

- Melyik hotelben szállt meg?

-          Valami kimondhatatlan nevű. Egy templom előtt van.

-          Jó, én is ott vagyok. Nem sétálnánk el odáig?

-          De. és a családod?

-          Nagyon hiányoznak. – vallottam be – de nem szeretném mutatni.

-          Figyelj, huszonnégy éves vagy…normális, hogy…

-          Huszonkettő.

-          Tényleg? Akkor huszonkét éves vagy, normális, hogy hiányzik a családod. Van egy húgod is, nem?

-          De. Viki. Tizenegy éves.

-          Csak nem ő a teniszező - kislány?

-          Öhm, de. Valami Matildával játszott tegnap előtt, de fogalmam sincs ki lehet az.

-          Láttam. Matilda Mylowski. Lengyel. A tavalyi Junior világbajnok.

-          Minden sportot ilyen figyelemmel néz?

-          Nem – nevetett – de az én gyerekeim szeretnek teniszt nézni. És a húgodnak szurkolnak.

-          Kanadába hozza őket magával. Jön az én húgom is. Gondolom, ellesznek a Ferrarinál.

-          Rendben, jó ötlet. Most bocsáss meg, de nekem vissza kell mennem tesztköröket futni – mondta a hotel bejáratánál. Majd elsietett.

-          Miért nem mondta, hogy ott kell maradnia?- ordítottam utána.

-          Mert nekem is most jutott eszembe! – kiabálta vissza.

A hotelben átnézegettem a tervrajzokat, egy kávé mellett. Majd csörgött a mobilom. A zsebemben van, ok, de melyikben? Miután végigkutattam a zsebeimet, és megtaláltam az ágy alatt, gyorsan felvettem:

- Hallo? Pilar.

- Szia. – köszönt magyarul az egyik unokatesóm.

- Szia! – ordítottam boldogan. – Mi van veled, Mat?

- Mondtam már, hogy ne angolosítsd el a nevem.

- Jól van, na. Jól vagy?

- Igen, képzeld! Berlinben vagyok.

- Mi a jó eget keresel te ott?

- Meccsem van, Pil.

- Ja igen. El is felejtettem, hogy a család minden tagja sportember.

- Nem is. Csak te, én meg Viki. Jó kis meccs volt Matilda ellen, nem?

- Biztos. Nem néztem.

- Ne már! Na mindegy. Tudom milyen focimeccsem lesz még az évben?

Az elkövetkezendő két órahosszát nem részletezném…

   Reggel korán mentem a  paddockba. Stefano hitetlenkedve nézett rám a szemüvege mögül:

-          Hát te meg mit keresel itt? Nem hajszolod magad túl egy kicsit mostanában?

-          Ahogy elnézem, most sem fogom magam halálra dolgozni – ültem fel egy asztal szélére

-          Nem sokan vagyunk még.

-          Akkor elmehetek venni fagyit? – könyörögtem. Csapatfőnököm szigorúan nézett rám, majd sóhajtott:

-          De csak ha hozol nekem is…

-          Rendben. Már indulok is! – nevettem

Kora-délután volt, mikor beültem a kocsimba. Tűzött a nap. Joshua egy Red Bullt nyújtott felém. Dessy egy napernyőt tartott. Már nekik is menniük kellett. Pár másodperc és ki kell hajtsak. Fredre néztem. Hüvelykujját fertatotta és intett. Bólintottam, majd kihajtottam.

Rádión közölték, hogy első vagyok, de Fred, Lewis, és Robert még nem volt kint.

Végül harmadik lettem. Kimehettem volna gyors körre, de nem tettem. A Q2- ben ugyancsak harmadik lettem, kimentem gyorskörre, így első voltam, míg Lewis az újabb gyorskörével meg nem előzött. Már nem volt idő újabb körre kimennem. Nem gond. Q3.

Az első szektor után Joshua belevisított a rádióba.

-          Adtál nyolc tizedet Hamiltonnak!

A második szektoron is hasonlóan jól mentem. Amikor is éppen előttem volt felvezető körön Heikki Kovalainen. És fogalmazzunk úgy, egy cseppet feltartott. Mentem egy gyors kört még, de már csak a harmadik helyre volt elég. Dühöngve szálltam ki az autómból. Stefano lépett oda hozzám:

- Hivatnak a versenybírók. Téged és Kovalainent.

- A francba! Remélem jól megbüntetik!

- Valószínűleg.

A versenybírókhoz igyekeztem. Az épülethez értem. Majd bevezettek…

Öt hellyes rajtrács-visszasorolás. Nem rossz. Megpróbáltam nem kárörvendően vigyorogni Heikkire. Nem sikerült…

Másnap mikor felkeltem, kicsit szédültem. A fejem is sajgott. Sajgott? Úgy éreztem mentem szétrobban! Egy Red Bull után jobban éreztem magam, de jól nem voltam. Már egy óra. Még egy órahossza és kezdődik a verseny.

Még félóra. Úgy éreztem, a fejem menten felmondja a szolgálatot, de egy szót sem szóltam.  Aztán jött a felvezető kör…

A rajtnál maradtam a harmadik helyen. Az ötödik kör környékén Joshua megjegyezte:

- rendben, oké, hatvan százalék, hogy a következő tíz percben lesz eső.

Sajnos lett is. Egy bő óra múlva. A rádión hirtelen szisszenést hallottam, majd meg is láttam miért: Fred kicsúszott előttem egy nagy tócsánál, beleásva magát a gumifalba.

-          Frederic kiesett. Második vagy.

-          Végig esni fog az eső?

-          Valószínűleg. Vegyél vissza a második szektornál. Ki fogsz csúszni. Egy tizeddel gyorsabb vagy, mint Robert, menni fog.

Mikor már csak pár kör volt hátra, hirtelen éreztem, hogy…

-          Azt… Azt hiszem… azt hiszem vérzik az orrom…

-          Hogy micsoda? Robertnek ki kellett jönnie. Nagyon vérzik?

-          Nem tudom. Nem hiszem…

-          Ilyenkor mit kell csinálni?

-          Pláne fogalmam nincs. A hármas szektor elején valami nem oké.

-          Megnézzük. Pil, kibírod?

-          Persze.

-          Rendben. Le fogják inteni a futamot a következő körben.

-          Első vagyok?

-          Igen, plusz két tized neked Robertre.

Leintettek. Futamgyőzelmek után általában boldog vagyok, most viszont inkább csak megkönnyebbült. Beálltam a gyönyörű, új F2010-es modellel az első helyre. Már szaladt felém két doki. Amint levettem a bukósisakomat, hirtelen egy pillanatra megállt minden. Mindenki felém fordult. A fotósok eszeveszetten kattogtatták a gépüket. Világos volt, miért. Az ok is egyszerű: felkeltette az érdeklődést a vastag vérfolt a balaclavámon. (hivatalos nevén a „tűzálló fejvédő ruházatom”-on) Az orvosok villámgyorsan megvizsgáltak, majd adtak egy gézlapot, hogy szorosan tartsam az orromra.

-          Magas a vérnyomásod. Futamoknál nem ritka, de ennyire magas érték igen. Fájt valamid?

-          Igen. Úgy éreztem tűvel szurkálják a fejemet.

-          Pontosan. Nem tudom, mi okozta. Most menned kell.

Miután megkaptam a kupát, a csapatra néztem. Elől volt Fred, aki teli torokból énekelte az olasz himnuszt. Kezdtem jobban érezni magam. Boldog voltam. A hotelben gyorsan összepakoltam, majd átfutottam az interneten néhány honlapot. A legtöbb helyen én voltam, véres csíkkal a szám fölött. Na, szép! VB, VB… megvan!

1. Pilar Vanderfsott  -  28p
2. Lewis Hamilton  -  24p
3. Frederic Gourday - 21p
4. Robert Kubica  - 17p

Ennyi elég is. Jól állok. Elolvastam pár kamu cikket (Vanderfsott jövőre átigazol a Renaulthoz, Vanderfsott kislányként bicikliket lopott, Pilar Vandefsott nem szól csapattársához) majd irány a repülőtér! Remélhetőleg Montrealban már jól leszek…

A repülőtéren már az egész család ott volt. Szőke húgom, valamint apa és anya.

Amint leszálltam a gépről rögtön megszorongattak egy kicsit:

-          jaj, te jó ég! Olyan nagyon rég láttalak! Mi volt az orroddal? – szipogta anya.

-          Ja, semmi érdekes…

-          Persze! Facsarni lehet a vért abból az izédből és semmi érdekes, mi?! – csattant fel.

-          Dehogyis! Csak…nem is tudom…

-          Persze, persze, én meg a TV-előtt aggódjam betegre magam!

-          Jaj, anya…lehet, hogy jobban vagyok, de ha kiabálsz velem attól csak rosszabb lesz, hidd el! – mondtam. Tudtam, hogy ez be fog válni. Egy szót sem szólt a hotel felé vezető útig…

A szüleim még aznap este visszamentek Magyarországra, a húgommal viszont addig könyörögtünk, míg anya meg nem engedte, hogy nálam maradjon pár napig. Viszonylag korán feküdtünk le, viszont még sokáig beszélgettem vele.

- Na, és szeretsz teniszezni?

- Jaj, te szeretsz vezetni?

- Oké, hülye kérdés volt.

- Hát az.

- Mit csinálunk holnap?

- Menjünk el gokartozni!

- Te és a gokart… két külön univerzum

- Nem… vagyis…

- Úgyis az lesz, ami tavaly volt. Emlékszel?

-  Öhm… hát…

- Beleültél, aztán támasztókerekes- bicikli – iramban mentél. Mikor meg Az ölembe vettelek, és majd’ kevesebb, min negyvennel mentünk, úgy elkezdtél visítani, mint akit ölnek. Nem igaz?

- Álmos vagyok. – jelentette ki gyorsan – aludjunk!

- Oké – válaszoltam. – Jó éjt!

- neked is! Szia…

Átmentem a másik szobába, majd ráugrottam kicsit a laptopomra. Megnéztem néhány rajongói klubbot. Majd az e- maileimet is megtekintettem.

A pilarvanderfsott.com- on rengeteg új üzenetem volt. Csak párat nézek át – fogadokoztam magamban. Na, lássuk!

Kedves Pilar! Nagy rajongód én. Öröm mikor mész pálya. Én Angela, USA

Válaszoltam neki, a szokásos „hosszú” válaszommal:

Köszönöm, Angela.

Következő:

Szia, Elza! Remélem nem baj, ha tegezlek, és ha magyarul írok ide, mert, te, ugyebár magyar vagy, persze ezt nem azért mondtam, hogy dicsekedjek, hogy én is magyar vagyok, csak úgy, a te csapatod a legjobb, neked szurkolok, és azért írok  mindent egybe, mert anyukám bejött a szobába, és azt mondta, hogy csak egy mondatot írhatok, és nem

akarok csalni, szia, áron, magyarország

Válaszom:

Köszönöm, Áron.

Következő (megfogadtam, hogy utolsó):

Szia! Szeretnék egyszerre autóversenyző és balett táncos lenni. Mit tanácsolsz? Mary Jane, Great Britan

Válaszom:

Szia, Mary Jane! Szerintem egyszerre csak eggyel próbálkozz!

Reggel, amint kinéztem az ablakon meg kellett állapítsam, hogy nagyon jó az idő. Vikivel valami programot kellene tervezni, hisz ma szabad vagyok. Rendben vegyük át mit lehetne csinálni:

1. Mehetünk gokartozni, viszont nem akarom, hogy újra végigsikítsa ott nekem azt a pár kört.
2. Mehetünk vidámparkba, viszont akkor számolni kell azzal a sok bámészkodóval, akik nagy szemeket meresztenek rám, gondolom megnézik, hogy én is emberből vagyok-e.
3. Mehetünk múzeumba, viszont ott mindketten eléggé elunnánk magunkat.
4. Maradhatunk a hotelben, és bámulhatjuk a tévét.

Egyik ötlet sem tűnt valami szimpatikusnak. Persze azért mondjuk vidámparkba szívesebben mennék, mint múzeumba. Na, mindegy is, mikor felkel majd elmondja mi legyen. Viszont addig…sietve előkaptam a laptomomat és megnéztem az üzeneteimet. Jé, van egy új üzenet is.

  Feladó                        Tárgy                      Időpont

   Elza                         Ezer éve ne…        2010, 05 12, 0:23

Elza! Te jó ég, hisz általánosban voltunk osztálytársak. Ő volt a legjobb barátnőm. Rajta kívül mindenki furcsának találta az angol nevemet. Utoljára Elzát már vagy két éve láttam.

Rákattintottam az üzenetére:

     Ezer éve nem láttalak! Tudod mennyi időbe telt mire ráakadtam a mail-címedre?! Na, mindegy is. Szóval, hát nem is tudom hol kezdjem. Megvan. Először is, megkaptam az állást, még másfél éve, és elő vagyok léptetve! El tudod ezt hinni? Gondolom. Szóval másik dolog, hogy itt vagyok Kanadában, és szó szerint lecövekeltem a hoteled előtt, mivel az a tojásfejű portás nem akarja elhinni, hogy ismersz, te meg ezer éve ki se lépsz már onnan! Tehát átmentem egy másik hotelhez, és most onnan írok a laptomomról. Ha jó neked, mondjuk holnap fél háromkor, akkor elmehetnénk valahová. Hívj fel, gondolom tudod még a számom, mert én a tiedet fejből nem tom, és véletlen kitöröltem:S na szal, akkor majd hívj!

                                                    Elz

a

Szegény Elza! Tényleg ezer éve találkoztam vele. Előkotortam a mobilomat. Megtaláltam a számát, elég hamar, mivel Abruss Elzának hívják. Kicsöngött. Ötször, mire felvette:

-          Abruss Elza…

-          Szia, Elza! Pil..

-          Pillay! De jó, azt hittem el se olvasod az e-maileidet, olyan nagyon fontos ember lettél és amúgy is azt olvastam, azt hiszem a … miben is?  Jaj, nem tudom, mindegy! Mesélj!

-          Melletted sosem lehetett szóhoz jutni.

-          Jól van, jól van… na el tudnál jönni valahová?

-          Persze, de itt a húgom is, ő is jön, rendben?

-          Jaj, nálad van Victory? Ez olyan izgi! Emlékszek, még mikor három éves volt…na, hagyjuk, fél háromkor ott leszek!

-          Rendben, hello, Elzee!

-          Hello, Pillay!

Na, igen, Elzának volt olyan idegesítő szokása, hogy „Pillay”-nek hívott. Cserébe én Elzee-nek neveztem el. Megnéztem az összes e-mail-címemet (egészen pontosan öt van: egy a barátaimnak, egy családomnak, egy a „publikus” egy a médiás, egy pedig  a spam-es) Csögött a telefonom. Villámnyorsan felkaptam:

-          Pilar Vanderrfsott- mondtam. Csak ennyit tudok mondani egy beszélgetés elején, ugyanis nem tudom, hogy milyen nyelven szólnak hozzám. (végre megtaláltam a hátrányt, ha valaki négy nyelven beszél)

-          Szervusz! Itt a te rég elfelejtett személyi edződ!

-          Ó, Ronald!

-          Rendben, a holnapi napoddal mi van?

-          Nekem jó.

-          Remek, akkor szokott időben.

-          Egy pillanat! Nálam van a húgom. Vele mit csináljak?

-          Nincs valaki aki tudna rá vigyázni?

-          Nincs…illetve, van! Rendben, akkor szokott időben! Szia

-          Szia!

Mikor kel már fel Vik? Már majdnem tíz óra. Bementem a szobájába. Az ágyában senki sem volt. Te jó ég! Hol lehet? Egy kócos fej emelkedett fel az ágy mögül. A hátát fogta, fájdalmasan nyögött.

-          Aú, én meg…mikor…estem le?

-          Nem tudom, de már tíz óra. Ideje kelni. Majd délután elmegyünk Elzával valahova.

-          Én is? – kapta fel rögtön a fejét. Nem csoda: imádta Elzát.

-          Igen, igen, te is. Sőt! Ha beleegyezik holnap nála maradsz délután.

-          Miért, beteg vagy? – mondta szipogósan

-          Jaj, ezt anyától örökölted! Csak megyek edzeni a futamra!

-          Hű, akkor jó.

-          Na jó, öltözz fel, mert megyünk reggelizni.

-          Megyünk?

-          Aha, már vár a McDonald’s!

-          De jó, köszi!

-          Szivesen, de akkor siess.

Sietett is. Felvette ami először a kezébe került. Eredmény: egy magas nyakú pulóveres, rövidnadrágos, felemás zoknis, kócos tizenegy éves húg.

-          Oké – mondtam – inkább segítek.

Előkotorásztam az utazótáskájából egy fehér pólót és egy farmer rövidnadrágot. Szorosan befontam a haját (mivel ő mindig kiengedve hordja, az én hajgumim segített neki), és leszedettem a zoknit a lábáról.

-          Na, készen vagy.

-          Igen, lassan inkább ebédelünk a mekiben…

- Bocsánat, készítek egy másikat. – mondta gyorsan

- Persze, semmi gond.

Egy fél perc múlva egy újabb kávéval és egy darab papírral meg tollal tért vissza:

-          Elnézést, aláírná ezt a gyerekeimnek?

-          Persze – mondtam kicsit unottan, majd odafirkantottam egy pét és egy vét, ami az aláírásomat jelentette.

Mire visszamentünk a hotelbe, már fél tizenkettő volt, így nem is kértünk ebédet. Aztán elmentünk várost nézni és mire visszaértünk, már Elza várt a hotel előtt:

-          Na, én meg már majd’ két perce várok rátok!

-          Szia, Elza! – mondtam, meg sem hallva a csipkelődését.

-          Szia, Pillay!

Elza nagyon különös lány. Amilyen nagy hangja és szája van, olyan kicsi termete. Elzának hosszú, természetes szőke haja van, és alig több 160cm-nél. Mindehhez kék szem társul, tehát aki először találkozik vele, addig hiszi ártatlan virágszálnak, míg ki nem nyitja a száját. Beültünk egy kávézóba és egy jó óra múlva már beindult a beszélgetés.

-          És azt mesélted a húgodnak, hogy bántál el HT-vel?

-          Nem, de szerintem azt se tudja ki az a HT. Tudod? – néztem a húgomra. Megrázta a fejét.

-          Ő egy lány – adtam meg a kellő magyarázatot, nehogy Elza félóráig róla beszéljen.