-          Nem baj, készülj fel németországhoz.

-          Visszamehetek?

-          Nyugodtan. Pont a boxutcából sétáltam kifelé (ami azért volt lehetséges, mert bent volt a safety car) amikor észrevettem, hogy Ecclestone épp Giancharlonak magyaráz valamit, majd nekem is int.

-          Tudsz kosarazni? – kérdezte. Ledöbbentem.

-          Mi?

-          Kosarazni?

-          Tudok.

-          Tökéletes, tudod Németországban foci mellett lenne jótékonysági kosár meccs is. Giancharlo is benne lesz a csapatban. – akkor már ketten sétáltunk kifelé a pályáról.

-          Gondolom jövőhéten már vízilabdáznom is kell- jegyezte meg. Önkéntelenül is kitört belőlem a röhögés.

-          Meghívhatlak egy kávéra? – kérdezte. Bólintottam.

-          Tényleg, kinek fogsz szurkolni amikor magyarországon lesz a foci?

-          Természetesen a pi…vagyis a ma…illetve…fogalmam sincs. – vallottam be.

-          Tegnap először észre sem vettelek. Mármint az árverésen.

-          Mert más volt a hajam?

-          Nem, de meg voltam szokva azzal, hogy folyton nadrágban vagy.

-          Te vagy az első, aki nem száll rá a hajamra. – mondtam, miközben megpiszkáltam egy tincset, ami még mindig kunkorodott.

-          Bár a hajad is szokatlan volt azért…

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Leszálltam a gépről. El voltam fáradva rendesen. Aztán alighogy lecibálgattam az utazótáskámat elém állt Elza. Várjunk csak…Elza?!

-          Atyaég! Elza?

-          Mint láthatod…

-          De hát…hogyhogy itt?

-          Tudod untam magam és gépre ültem. Dehogyis! Pillay, más nem jöhet Németországba csak te? Amúgy meg gondoltam megleplek, mert a múltkori futamon elég volt nem ott lennem veled és lám, máris kiestél…

-          Ha-ha-ha, nagyon vicces. Jössz a szállodámba?

-          Ha már így felajánlod…

-          Holnap muszáj lesz elmennem valami ruhát venni.

-          Csak nem megfeledkeztél a Schumacheres buliról?- kérdezte.

-          Nem, most nem, de… - megtorpantam – Elza! Honnan tudsz te erről?

-          Meg vagyok hívva!

-          Jé, Elza, ez szuper! Miért nem mondtad hamarabb?

-          Gondoltam kicsit szenvedtetlek…

Hotelben 102-104 –es szobáink voltak. Filmet nézni nagyon nem volt kedvem, így hát Elza lehuppant a kanapéra, én meg mellé telepedtem, és neteztünk.

-          Mit nézzünk meg a világhálón?

-          Nem is tudom. A VB-t. Én még nem tudom, hogy állsz.

-          Oké.

1. Lewis Hamilton – 44p
2. Pilar Vanderfsott – 36p
3. Frederic Gourday  - 32p
4. Robert Kubica – 21p

-          Ó- mondta Elza – nem is tudtam, hogy az a majom vezet.

-          Pedig igen. Remélhetőleg nem sokáig.

Reggel be kellett menjek a Home-ba.

-          Pilar! De jó, hogy itt vagy. Lenne egy újítási tervünk. Kíváncsi vagyok a véleményedre. – mondta a csapatfőnököm, és az orrom alá dugott egy nagy halom papírt.

-          Farkasfogas hátsó szárny. Na, milyen?

Délután aztán Elzával végigjártuk a butikokat. Ruhákat, mármint hétköznapokra, utálok venni, de ilyen koktélruhaszerűségek vásárlását már majdhogynem élvezem. Elza a lehető összes modellt felpróbálta. Egy se nagyon tetszett neki. Végül aztán rátalált „álmai ruhájára” egy citromsárga pánt nélküli koktélruha személyében.

-          Te még semmit sem próbáltál fel – mondta – nem is tudtam, hogy ruhák terén ilyen nehéz eset vagy.

-          Kösz – mondtam szemrehányóan – nem volt kedvem és kész. Inkább együnk valamit, majd utána megígérem, hogy te is röhöghetsz rajtam a próbafülke előtt.

-          Jól hangzik – vigyorodott el.

Egy jó óra múlva már újra boltban voltunk. (volt, amikor azt mondtam én, hogy szeretek koktélruhát venni? Kizárt dolog.) Végül miután nem találtam semmi nekem tetszőt, ott is hagytuk az egészet.

Aztán felhívtam anyáékat.

-          Szia, anya…

-          Pilar? Már rég hívni akartalak. Nem az volt megbeszélve, hogy itteni idő szerint háromkor hívsz?!

-          Miért, ottani idő szerint hány óra van?

-          Negyed négy! Halálra aggódtam magam!

-          El tudom képzelni- mondtam.

Másnap reggel Elza kiharcolta, hogy menjünk el újra a butikokba, hogy vegyünk nekem ruhát. Még a tegnapitól is kevesebb hangulatom volt hozzá. Elza azonban nem engedett.

-          tyű – tapadt oda hirtelen az egyik ruhaszalon kirakatához – nézd azt a zöldet…

Ránéztem. Nekem nem jött be. Viszont a mellette lévő fekete…! Combközépig érő, mell alatt szabott, nyak mögött megkötős koktélruha.

-          ejha! – mondtam.

-          Szerintem az a zöld nagy rád. – vonta le a következtetést Elza.

-          Lehet. Nem izgat – mondtam, és már mentem is befelé az üzletbe.

-          Hé! – kiáltotta, majd utánam szaladt- akkor meg minek mondtad, hogy „ejha”?

-          A feketére.

-          Nekem az annyira nem tetszik. Tudod, emlékszem, mikor…

 Kosármezben voltam. Kimentem a folyosóra. Giancharlo épp akkor jött felém. Rajta is kosármez volt.

-          Szia, téged kerestelek… - mondta

-          Aha, most akkor már mindenki itt van?

-          Nem – felelte – Nico még hiányzik.

-          Már itt van! – kiáltotta valaki mögöttünk. Megfordultunk. Nico volt az.

-          Na végre – mondta Giancharlo – vedd át a mezed és indulhat a meccs.

-          Van taktikánk? – kérdezte Nico

-          Igen- mondtam

-          Nem- mondta Giancharlo ugyanakkor. Majd hozzátette – van taktikánk, Pilar?

-          Persze. –mondtam. – Nos, ha azt vesszük, hogy Robert a legmagasabb és… ki a legalacsonyabb?

Egymásra néztek:

-          Te – vágták rá

-          Köszi. 170 vagyok.

-          Attól még te vagy a legalacsonyabb – mondta Nico. Giancharlo bólintott.

-          Jó, oké, értem, szóval, ha én vagyok a legalacsonyabb, ebből kiindulva…

-          Na, most mégegyszer – mondta egy tíz perc múlva Seb. Körülberül négyszer mondtam el a taktikai tervemet.

-          Istenem, sírba visztek. Na oké, tehát utoljára mondom el…

A meccset elég nagy fölénnyel nyertük. Nem is csoda, Robert szinte fentről nézett le a palánkra…

A fekete színű koktélruhámban voltam. Elza meg végül megvette azt a zöld frányaságot, vagyis „élete új álmai ruháját”.  Együtt mentünk fodrászhoz is. Viszont már előre megmondtam, hogy lehetőleg két órahosszán belül legyek kész.  Újra göndör fürtjeim lettek, Elzának viszont helyes kis konty jutott.

- Jól áll? – fordult körbe

- Nagyon – feleltem.

Épp mikor megérkeztünk, Elza bökdösni kezdett az ujjával. Egyre jobban.

-          Aú, ez már fájt! – mondtam.

-          Jaj, bocsi

-          Nem baj, de mi van?

-          Semmi – felelte, majd előrement. Na persze. A semmiért csak úgy kék-zöldre szurkálja az ember a mellette állót. – gondoltam. Majd utána iramodtam.

-          Mindjárt jövök. – mondta. Egy jó fél óra múlva már elég rosszul éreztem magamat, hogy mindenki ott rohangál körülöttem, én meg csak állok, várva a csodára. Na jó, Elza, ha kellek, keress meg – mondtam magamban és elindultam az italos pult felé.

-          Mit parancsol? – kérdezte a pincér.

-          Egy Harvey Wallbangert

-          Jó választás – szólalt meg mögöttem valaki, majd előrelépett és a kezét nyújtotta

-          Lucas Podolski

-          Pilar Vanderfsott. – mondtam és figyeltem ahogy a pincér ráönti a vodkát a jégkockákra és hozzáönti a narancslevet.

-          Pilar Vanderfsott…- ismételte elgondolkodva Lucas – ja, igen, most itt lesz a futam… egy Caipirinhát! – mondta a pincérnek. Majd újból hozzám fordult – van…esetleg kedvenc focicsapatod?

-          Persze. – mondtam és csendben maradtam.

-          És melyik az? – kérdezte türelmesen. Felemeltem a fejemet.

-          A Bayern München és a Chelsea.

-          Tényleg? – kérdezte. – ugye tudod, hogy…?

-          Hogy te is a Bayernben játszol? Hogyne tudnám.

-          Ahh! Hát persze, hogy tudod…és ki a kedvenced a Bayern Münchenből?

-          Bastian Schweinsteiger, Miloslav Klose és te.

-          Tökéletes választás. – vigyorgott. – nem akarlak idegesíteni, de ugye tudod, hogy…

Felálltam és csípőre tettem a kezemet.

-          Hogy tudom e hogy te vagy Bastian legjobb barátja?

-          Hát…igen.

-          Nos, tudom. És neked van kedvenc csapatod Formula1-ben?

-          Igen, a Ferrari és Frederic meg te. Hát, azt már csak nem tudom megkérdezni, hogy Fredericet ismered e. – elnevettem magam. Aztán Lucas elkezdte szőni a hosszú monológját a bomba góljairól. Majd’ elaludtam. Aztán egyszer csak valaki megállt mellettem és így szólt:

-          Á, Lucas, tudod mióta kereslek? – felnéztem. A kezét nyújtotta.

-          Bastian Schweinsteiger.

-          Pilar Vanderfsott – mondtam felélénkülve.

-          Hol is tartottam? – szólalt meg Lucas, mintegy észre se véve, Bastiant. – Ja, igen. És akkor ketten is rám jöttek, aztán meg…

-          Bocs, Lucas, de nem veszed észre, hogy mennyire untatod? – kérdezte vigyorogva Bastian, és rám nézett – Gondolom végig kellett hallgatnod „Lucas Podolski 100 bomba gólja” – Lucas Podolski előadásában monológot. Ami felér egy halálos büntetéssel. – elmosolyodtam.

-          Jól van, jól van. Megyek, eszek valamit. – mondta Lucas.

-          Addig is kipihenjük a góljaidat – mondta Bastian.

-          Te csak maradj csendben! – mondta Lucas vigyorogva, majd eltűnt.

-          Biztos, hogy ti legjobb barátok vagytok? – kérdeztem.

-          Igen, csak néha elég keményen ugratjuk egymást. Nem megterhelő ennyit utazni?

-          Az elején. De aztán könnyen meg lehet szokni. Ugyanúgy, mint a sajtót. Egyik nap még senki nem jött utánam az utcán, aztán mihelyst bejelentették, hogy tesztpilótája vagyok a Ferrarinak, máris a fél világ rám van szállva.

-          Hát igen. A focistákra fokozatosan szállnak rá a riporterek és társaik. Néha elég idegesítők. Sőt! Néha a saját szurkolóim azok.

-          Ez nálam is így van. Múlt hónapban egy kövér, kopasz fickó jött oda hozzám az utcán, és azt mondta, hogy egy tündér vagyok. És nem volt képes tágulni mellőlem.

-          Azt hittem neked testőreid vannak.

-          Isten ments! Tar, nagydarab napszemüveges tuskók, akik minden egyes drukkert ellöknek, aki közelebbről szeretne látni. – Bastian elnevette magát.

-          Ó, Lucas újabb áldozata. – mondta mosolyogva. Követtem a pillantását. Lucas egy szőkőkút peremén ült, mellette egy szőke kontyos, zöld ruhás…hé! Az ott Elza!

-          Az ott a barátnőm. Már mióta őt keresem! – Elza észrevett és szélesen intett. Majd mondott valamit Lucasnak és a pulthoz jöttek.

-          Na, gyönyörű vagy! Nem megmondtam,hogy várj meg?

-          Miután félóráig ott álltam…

-          Két perc volt az egész.

-          Attól függ. Elza, milyen számrendszer szerint nézed az időt?

-          Poénos volt. – mondta Elza mérgesen, de azért elmosolyodott – na jó, lehet kicsit több volt, mint két perc…

Nagyon sokáig beszélgettünk. Na, jó, inkább hallgattunk. Ugyanis Elza és Lucas mást nemigen hagytak szóhoz jutni. Hajnali négyor mentünk vissza a hotelbe. Ledőltem az ágyamra, és úgy, ahogy voltam, koktélruhástul, sminkestűl elaludtam…

Három nap múlva teszteltem az autót a hockenheimringen.

-          Egyszerűen nem megy. – vontam meg a vállamat.

-          Kicsit bővebben? -  kérdezte Richard, az egyik mérnök.

-          Váltó, tizenegy, kettő, öt.

-          Francba! – mondta Jonathan, aki akkor kászálódott ki a kocsi alól. – motort kell cserélnünk.

-          Rajtbüntetés – mondta Stefano

-          De hát egy évben egyszer megengedett, nem?

-          És Istambul? – tényleg!

-          Ó, hát ez nem lehet igaz. – mondtam fájdalmasan

-          Pedig az. – mondta Nathan, és elkezdte kiszerelni a motort…

Pilótaparádé. Ilyenkor általában Freddel, vagy Giancharloval beszélgetek, most viszont Jensonhoz léptem.

-          Jobban érzed magad?- kérdeztem.

-          Hm? Ja, igen, kösz. – hát ez bőszavú volt. Váratlanul megfordult és megkérdezte:

-          Te Londonban laktál?

-          Hát, ott is. Tizenöt éves koromig voltam Magyarországon, aztán húsz éves koromig Nagy- Britanniában laktam. Utána újra visszamentem Magyarországra, és most itt vagyok. – bólintott.

-          Voltál már a London Eye-on? – kérdezte mosolyogva.

-          Igen, négyszer. Nagyon jó volt.

-          Nem úgy, mint a mostani motorcsere, ugye?

-          Na, igen, majd felrobbantam! Mint a motor…

-          Nem csodálom. Hanyadikként indulsz?

-          Tizenkettő – mondtam csalódottan.

-          Ki lesz előtted?

-          Kazuki, Nico, Robert, Fred, Nick, Heikki, Jarno, Timo, Roger, Sebastian és Hamilton…

-          Hamilton?

-          Vagyis…Lewis! – mondtam elvörödödve.

-          Te sem kedveled túlságosan, mi?

-          Hát…nem vagyok odáig tőle – fogalmaztam nagyon finoman. Nem is csoda, hogy Jenson utálja. Pár hete Lewis azt mondta, hogy „Én nyilván sokkal jobban tudom képviselni a hazámat, mint más, Angliai. Ez az eredményemen is meglátszik.” – hangfelvételen, nem lehet tudni, hogy ki vette fel.

Bravúros tizenkettedikként indulni. A rajtnál már tizedik lettem. Oké, Roger és Timo kilőve. A harmadik körben Nicot is megelőztem. Szuper! Előttem még kipördült Jarno, így már ponszerző helyen voltam. Végül hetedik lettem, a versenyt Lewis nyerte, Fred második lett, Robert pedig harmadik. A futam után, a Home-ban szedtem le a HANSomat, mikor mellém lépett valaki.

-