-          Szia, Pilar vagyok!

-          Megyek Dublinba! Megyek, érted?! Megyek Dublinba!!!

-          Én meg megyek Belgiumba, na és? – kérdeztem nyugodtan

-          Dublinba! Megyek! – na, rajta igazodjon el az ember!

-          De mi van abban, hogy mész Dublinba? Írország, na és?

-          Megyek a tenisz-junior elődöntőre!

-          Ó, hát úgy! Ja, értem! Gratulálok! Miért nem ezzel kezdted?

-          Annyira… két perce nyertem tudod, Sherzad Scherin… mindegy, úgyse tudod! De nyertem a harmadik szettben! És pont ászt ütöttem, és a menetlabda…

-          Rendben, értem. Tudod, hogy nem vagyok egy nagy tenisz-szakértő…

-          Hát igen. Teniszhez… nos, valljuk be, mindig is hülye voltál.

-          Kösz. Te meg nem vagy képes megérteni a kerékcsere fogalmát…

-          Igen, de az…

-          Jó, hagyjuk, megyek a gépemre….

-          Szia! – mondta, és még hallottam, hogy duruzsol:

-          Megyek Dublinba!

-          Szia anya! – léptem be az ajtón. Anya olyan szorosan ölelt meg, hogy belefájdult a vállam.

-          Tudod mennyire vártalak? Csináltam neked valamit! Meg a húgodnak is. Tudod, megverte Sherzad Scherint a harmadik szettben….

-          Rajtam kívül mindenki tudja, hogy ki az? – kérdeztem, miközben felakasztottam a pulcsimat a fogasra. Anya rám nézett:

-          Jó ég! Meg fogsz fázni! Észnél vagy huszonkét fokban egy pólóban lenni?

-          Huszonkét fok! Anya, hogy is mondjam? Meleg van!

-          Dehogy van meleg!

-          De igen.

-          Jesszusom! Nem igaz, hogy nincs érzéked a cipőkhöz! – nézett elborzadva a fekete tornacipőmre – mindenki azt hiszi, hogy megvetted a legolcsóbb vacakot!

-          Anya! Senki nem hiszi azt, meg amúgy is hidegen hagy, hogy ki mit hisz!

-          De hát…

-          Befejeztem!

-          Mi van itt? – lépett le a lépcsőn apa.

-          Meg fog fázni! – mutatott rám anya vádlón – na, Greg, mondj valamit!

-          Szia, Pilar! – mondta. Elvigyorodtam…

-          sziasztok! – köszöntem anyáéknak a pályaudvaron. Valenciában ott voltak. Most nem lesznek. Spa Franchonsamps. Szép pálya. Tetszik. Leszálltam a gépről, majd a hotelbe mentem. Elég volt két napig nem néznem a postaládámat, máris tele van… rajongói levelek… ismerős.

Elmélyedtem a hírekbe a neten…

             Pilar Vanderfsott húga a döntőbe kerülését játszik Dublinba! Tovább>

             Meg nem erősített hír szerint… - na ennyi bőven elég. Elegem van a „meg nem erősített” hírekből.

 Megnéztem a Tag Heuer.com- ot is, amin extra nagy képen voltam én, mellettem Michael Schumacher, feléírva: új generáció, régi minőség. Tökéletes reklám…

Másnap elmentem tesztelni. Habár Fred tökéletesen és újult erővel ment, én sem mentem olyan rosszul.

Legnagyobb meglepetésre Roberté lett a pole, én meg negyedik lettem Heikki és Fred mögött. Lewis hatodik lett. A rajtnál leelőztem Heikkit, Robert (szegény) leragadt a rajtnál valahogy. Tehát Ferrari vezetés. Végestelen végig. Illetve addig, amíg a második tankolás után Kovalainen mögé kerültem (aki még csak egyszer tankolt), hirtelen lefékezett előttem az egyenesben, én neki, mindketten a gumifalba, futamnak vége. Kiszálltunk és nem sok hiányzott ahhoz, hogy nekimenjek (nem kétséges, hogy ő az erősebb, de attól még próbálkozni lehet, nem?)

-          Mégis mi a francért fékezel le előttem? – ordítottam

-          Nyugi van, én azt hittem van annyi eszed, hogy megértsd!

-          Mégis mit?

-          Próbáltam közölni…

-          Telepatikus úton? Bocs, az útra figyeltem, biztos azért nem hallottam meg a belső hangod.

-          Nem csak az én hibám, úgyhogy nem kell a torkom esni, világos?

-          Ha… - nos, ekkor értek oda a pályaőrök, akik észlelvén a veszélyt (itt az egymás torkának ugrására, illetve a pályán lévő törmelékekre célzok) próbáltak minket jó messzire terelni egymástól. Bementem a paddock-ba, ahol a cseppet sem mosolygós arcú csapatfőnököm fogadott. Vállamra tette a kezét.

-          Nyugi Pilar. – ebben a pillanatban a képernyőn Fred eszeveszettül szalomozni kezdett. – na, jó, most már lehet aggódni. – mondta mérgesen, majd kezembe nyomott egy Red Bullt és visszament a mérnökökhöz. Végül Fred nem esett ki, de Lewis megelőzte (micsoda barvúr egy majdnem álló autót megelőzni) így másodikként fejezte be a versenyt.

Persze anyának első dolga volt felhívni, hogy vajon mély nyomokat hagyott e bennem a nullázás, de semmi ilyesmit nem éreztem. Viszont a pontjaimmal már voltak kivetnivalóim:

Lewis Hamilton: 74p

Frederic Gourday: 56p

Pilar Vanderfsott: 50p

Robert Kubica: 33p

Nahát, de csodálatos! Borzalmas érzés, mikor a csapattársad jobb, mint te. Tudod, hogy az autótok ugyanaz. Ugyanaz minden, de mégis jobb! Nagyon rossz, komolyan.  Megcsörrent a telefonom. Bastian hívott. Miután közöltem vele a tényállást (mármint Svájcról) aztán még elbeszélgettem vele egy kicsit. Amint letettem anya hívott:

-          Jesszusom, mi a baj?! – ordított. Majdnem leestem a székről olyan hangerővel.

-          Hogy mi?

-          Már tíz perce foglalt vagy.

-          Na és? Akkor beszélek a mobilomon amikor akarok.

-          Hát igen, de én ilyenkor..

-          Tudom, azon jár az eszed, vajon hány agyvérzésem volt az alatt a tíz perc alatt, mi?

-          Ne gúnyolódj velem, kisasszony. Csak megkérdezem, jössz e Dublinba?

-          Miért mennék…

-          A húgod meccsére, észlény.

-          Ja, nem tudom. Mikor lesz?

-          Huszonhét

-          Az nem jó! – mondtam gyorsan.

-          Mégis, Pilar?! – mondta anya felháborodottan – a húgod…

-          Tudom, de akkor sem. Kirándulni megyek

-          Mégis miért? – kérdezte anya szolídan.

-          Szép kérdés. Te miért mész kirándulni?

-          Mondtam, hogy ne szemtelenkedj, Pilar! Értem, de nem lehetne…

-          … nem, nem lehetne!  - hallottam anya hatalmas sóhajtását, majd eszembe jutott valami: - kell a friss levegő, mert…

-          Ja, persze az más dolog, nincs több kérdésem, szia! – tette le anya hirtelen. Jellemző rá.

Megérkeztem Magyarországra ugyanis kaptam két szabad napot. Anya hatalmas teniszlabda formájú tortát készített Vik-nek. (Amiből lett egy kis vita, ugyanis Vik utálja velem együtt a mazsolát, anya pedig dugig tömte mazsolával, ennek hatására Vik leszedegette a saját szeletéről, ami miatt anya kiverte a balhét – na igen, a családom…) Ezután anya meg apa együttes erővel kihúzták a húgomból, hogy mit szeretne csinálni. Mire ő ugyancsak szolidan azt válaszolta, hogy elmenne velem a belvárosba. Mire én erre bólintottam, tehát Vik és én bementünk a belvárosba.

-          Nézd… hű, de…aú, ez… milyen… jesszuskám! – váltott ki nagy hatást Vikre egy kirakat. Odaléptem. Egy divattervező volt bent, és Vik észrevette a kirakatban lévő teniszdresszt.

-          Nem szeretnél egy – villámgyorsan a kirakatra néztem – Nyáry Orsolya teniszruhát? – a szeme felcsillant – de, de igen, Pilar…

-          Oké, akkor bemegyünk, gyere!- vontam be magammal. Az asztalnál eligazított egy csaj, bent pedig egy ugri-bugri fekete hajú apró nő volt.

-          Nahát! – mondta, mikor ránk nézett. Na, most fog autogramot kérni, gondoltam, de nem:

-          Victoria Vanderfsott! – mondta mély megillletődöttséggel – és a nővére – mondta kevésbé nagy lelkesedéssel. Miután lemérte Viket, megkérdezte milyen ruhára gondol.

-          Hát… pilros… nem, nem! Fehér vagyis kék, illetve…

-          Van egy jobb ötletem – mosolyodott el Orsolya. – Meglátod tetszeni fog – mondta, majd lerajzolta a tervet. És úgy helyezkedett, hogy én ne lássam.

-          Csodálatos! – lelkendezett a húgom. Mikor már visszafelé sétáltunk megjegyezte:

-          Pilar, neked olyan jó…

-          Miért? – lepődtem meg.

-          Hát, van egy csomó pénzed és több milliárdan ismernek… meg…

-          Figyelj! Ami pénzem van, annak nagy része a családi kasszába megy. És nem olyan jó ez az ismertség, elhiheted…

-          De hát miért? Én nagyon örülnék neki, ha…

-          … ha fotósok követnék minden lépésedet és lépten- nyomon nyilatkoztatnának? – kérdeztem

-          Nem, hanem, ha…

-          Figyelj, felejt el az egészet! Arról van szó, hogy autóversenyző vagyok egy jó csapatban. És ennyi. Téged is rengetegen ismernek.

-          Igen, de csak mint Pilar Vanderfsot húgát! – fakadt ki – a szaklapok se Victoria néven emlegetnek! Vanderfsot húga!!! Aki mellesleg tud teniszezni, ennyi vagyok – mondta és már a szemében ott volt a sírás.

-          Dehogyis! – töröltem meg a szemét – te csak annyit látsz a Formula1- ből, hogy beülök és vezetek, és ennyi, kapja érte a pénzt. Ehelyett rengeteg munka és edzés után sokszor nulla pontot érsz el. Vagy más többet ér el, mint te. És ez rossz érzés. Tudod mit? Ez az egész csak kívülről csillogó.

-          Azt mondod? – kérdezte.

-          Persze, de töröld meg a szemed, mert anya megetet az allergia elleni csodaszereivel. – elnevette magát

-          Igen, akkor köszi, és bocs…

A hotel felé vettem az irányt. Hányas szoba? Öhm… 103? Nem, nem, 131, vagy 113? 131, ez biztos. A kártya azonban nem nyitotta a 131-es szobát. Körülberül 6-odjára próbálkoztam, amikor a hátam mögött valaki nyafogósan éles hangon megkérdezte:

- Nos? Be akarsz törni? – hátrafordultam. Sienna Lemifah. Hamike legújabb barátnője.

- Dehogyis! Csak nem találom a szobámat.

- És akkor a miénkbe jössz be? Elnézve téged, elképzelhető a lopási szándék. Ez a cipő borzalmas! – nézett rá a legújabb, csíkos tornacipőmre. Felforrt az agyvizem! Miért nem hagyja senki a tornacipőimet?!

- Á, ez csak nosztalgia – feleltem ördögi vigyorral a számon – úgy húsz éve divat volt. Kábé akkor lehettél főiskolás – vigyorogtam. Telitalálat! Sienna elkerekedett szemmel vizsgálta meg magát a zsebtükrében, majd minden haragról elfeledkezve rám nézett kétségbeesetten:

- Jaj, mennyinek nézek ki? Harmincöt?

- Á, nem – mondtam barátságosan, majd hozzátettem – többnek nézel ki. – egy hangos sikítás kíséretében elrohant, én pedig hatalmas vigyorral a számon mentem megnézni, hogy akkor hányas is a szobám…

A Home-ban nagy meglepetés várt rám.

- Kimi! – mondtam elkerekedett szemekkel. – a ferrari egykori pilótája volt az. Karjaiban tartva a kislányát.

- Szia! – mosolygott Kimi – Na, mit szólsz hozzá? – hozta közelebb a kislányt.

- jaj, de aranyos! – simogattam meg a rózsaszín zoknikba bújtatott lábait.

- Igen, kis szépség. És nézd csak! Tátsd ki a szád légyszives! – a kislány engedelmesen kinyitotta a száját – Ott az első foga! – mutatott diadalmasan az apró fehér csíkra.

- Mennyi idős? – érdeklődtem.

- Egy éves lesz jövő hónapban.

- És fog autóversenyezni? – kérdeztem vigyorogva.

- Á, nők… - rám nézett – akarom mondani, majd eldönti. – elnevettem magam

- Akkor eddig ezért nem voltál a futamokon…

- Hát igen. Pesztrálkodtam. Ne, ne, légyszives, ne rágcsáld a sapkám szélét. – szólt a sapka széleit ízlelgető kislányra, aki ezen valamiért hangosan nevetni kezdett. Majd keservesen sírni

- Bocs, Pilar, megkeresem Jennit, átadom ezt a kis arany-kölyköt, és aztán jövök – mondta, harcolva egyéves kislányával…

Teszteltünk. Habár ez mindig is inkább McLaren pálya volt, egyszerűen nem lehetett menni a pályán.

-          Mégis mi van már megint? – dühöngött Nathan, miközben újra bakászálódott a kocsi alá. Egy jó óra múlva diadalittasan jött ki alóla:

-          Meg van repedve a fenéklemez, pont ott ahol… - nos eddig értettem, és bár nagyon is jártas vagyok a műszakiakban, felét sem értettem a magyarázatának. Bocs, Nathan!

Elzához igyekeztem. Amikor csengettem rögtön kiszaladt, és kinyitotta az ajtót:

-          Bocs, szia! Hajat szárítok, gyere!

-          Á, szia! Vettem észre – mondtam, majd beléptem. 

-          Itt alszol, ugye? És hajnalban kimegyünk a reptérre, a másik reptéren vár minket Bastian, Lucas… és, hogy hívják Bastian öccsét?

-          Sehogy, egy bátyja van, Tobias.

-          Aha, szóval ők, aztán meg… elmegyünk Svájcba síelni…

-          … és snowboardozni – egészítettem ki.

-          Hát igen – mosolygott, majd újra bekapcsolta a hajszárítóját. Mivel ekkora zajban nem nagyon lehetett semmit sem hallani, jó egy óra múlva döbbenten néztem a telefonomon a nem fogadott hívást. Jaj, csak ne Stefano! Stefano. Na, de szuper…

-          Elnézést, az előbb… - szóltam bele a telefoba.

-          Mindegy, csak meg szerettem volna kérdezni, hogy hol vagy ma és holnap?

-          Ma Magyarországon, holnap Svájcban

-          Aha, na akkor mindegy, csak egy fogadás lett volna, de hát akkor nem tudsz eljönni…

-          Hát igen. – mondtam nyomatékosan, Stefano pedig vonalat bontott…

Miután este Elza elpakolgatta a ruháit (ami feltűnően sok időbe került, mivel minden darabról órákig regélt) szokásunkhoz híven filmet kezdtünk nézni. Először a legújabb mozifilmmel, a „Rózsaszín ibolyával” próbálkoztunk, de rájöttünk, hogy mindketten elalszunk rajta, így végül a horrorfilmeknél lyukadtunk ki. Miután Elza végigharapdálta a kispárnáját, (míg én vígan pattogatott kukoricát ropogtattam) vége lett a filmnek. Hajnalban arra ébredtem, hogy nagyon hideget érzek a nyakamnál. Felültem. Hirtelen megszűnt, most a hasamnál érzem a hideget. Elzából kitört a röhögés.

-          Bocsi, nem tudtam megállni, te is jégkockával ébresztettél, és arra gondoltam visszaadom.

-          Hát, sikerült – szedegettem ki a hajamból a jégkocka- maradványokat.

-          Még egyszer bocs.

-          Semmi baj, csak siessünk – mondtam, miközben felvettem a piros hosszú-ujjúmat, és a fekete farmeromat.

-          Fázni fogsz.

-          A kabátot ráérek ott felvenni, nem?

-          De. – válaszolt készségesen, majd kigurította a bőröndjét.

- Sziasztok! – vigyorgott Lucas.

- Szia. – mondtuk egyszerre – Többiek?

- Versenyeztünk, ki lát meg titeket először.

- De Tobias életében nem látott minket.

- És Tobias, hogy ne ismerné a világ legeredményesebb női versenyzőjét, és a Budapest bank osztályvezeőjét? – vigyorgott.

- Te… de hogy? – kérdeztem esetlenül – hisz Elzával csak egyszer találkoztatok, nem?

- Hát… nem egészen… - mondta Lucas, majd megmutatta, hol találtak parkolóhelyet.

-          Sziasztok! – ültem be a kocsiba, majd Tobiasra néztem, aki illedelmesen felém nyújtotta a kezét:

-          Tobias Schweinsteiger.

-          Pilar Vanderfsot.

-          Tudtad, hogy Tobias… - kezdte Lucas, de csak poénkodott.

-          Tudtam, hogy Tobias a VfB Lübeck játékosa, ha erre célzol…

-          Figyeled, hogy tudja?– vigyorgott Tobias.

-          Jobban tudja, mint te, elhiheted. – mondta Bastian, majd rátaposott…

-          Nem nagy ház, de szép – mondta Bastian legalább két órával később, amikor is én már kialudtam magamat, viszont Lucas azt az időt végigbeszélte, így igencsak csukódott lefelé a szeme. Elza húsz percet aludt, de közben alig volt hangja (ez alatt azt értem, hogy csak tíz percig beszélt egyhuzamban) És Tobias sem volt túl beszámítható állapotban, mint az kiderült:

-          Tobias, itt merre? – kérdezte Bastian egy kereszteződénél, mire Tobias felelete:

-          Igen, nagyon, jó, szerintem is…

-          Rendben, akkor jobbra, szerintem is – mondta Bastian. Majd jó pár órahossza után (ami alatt beszélgettünk) egyszerre csak leparkolt.

-          Na? – kérdezte. Hatalmas faház volt előttünk, fafaragásokkal, gyönyörű ablakokkal, külön parkolóval, és minden extrával.

-          Tyűha! – mondtam elképedve – Ez nagyon szép!