-          Belülről még szebb… - szólalt meg álmából kiverve Tobias, majd miután nagy erőfeszítések után sikerült kiküzdenie magát a kocsiból, visszafordult. Elza a hátsó, Lucas pedig az első ülésen aludtak édesdeden.

-          Azt hiszem, mehetünk. – mondta – és igaza volt. A ház belülről, ha lehet még szebb volt, dugig bőrkanapékkal, festményekkel. Volt három beépített kandalló, öt LCD – monitoros tévé, valamint számítógépből is volt kettő. Hatalmas hangfalak kőből kifaragva… csodaszép volt az egész!

-          El vagyok fáradva… - mondta Bastian, majd ledőlt a kanapéra és robbanásszerűen elaludt.

-          Nos, ketten maradtunk túlélők. – vigyorgott Tobias – Na, megmutatom a szobátokat, aztán te is ledőlhetsz, jó? – bólintottam. Miközben a lépcsőn baktattunk hirtelen megkérdezte:

-          Hány éves vagy, Pilar? – majd rám nézett. – Bocs, én csak hangosan gondolkodtam, nem…

-          Huszonkettő – válaszoltam mosolyogva, majd én is elaludtam a kijelölt szobában.

-          Pilar, vacsora! – ébresztett Elza.

-          Ja, bocsika, elaludtam cseppet

-          Nem gond, gyere, Tobias vacsorát csinált…

-          Merjük megenni? – mosolyogtam.

-          Jobb híján – vicsorgott.

A konyhában (amit először nappalinak néztem) már Lucas és Bastian is ott volt, utóbbi hangosan nevetve.

- Á, ez a kreativitás! – mondta épp, mikor bementünk.

- Hé, állj! Nem az én hibám! – mondta Tobias, és az asztalra tette a „vacsorát”

- Nos, az öcsém otthon hagyta a hűtőtáskát, így én készítettem vacsorát. – tette az asztalra a megégetett rántottát. Egy pillanatig haboztam, majd felálltam:

- Mik a nyersanyagok? Majd én meg Elza inkább megcsináljuk, jó? – ebbe aztán szó nélkül beleegyeztek…

Másnap nagyon rossz idő volt,így bent maradtunk. Délután Tobias elment bevásárolni, mi pedig leültünk a nappaliba ahol elmélyült beszélgetést folytattunk a Forma-1 ről.

-          Azt láttad, amikor 1989- ban…

-          Nem, mivel akkor még csak egy éves voltam.

-          Ja… én sem nagyon emlékszek rá, de… na mindegy… - majd újból Elzához fordult, folytatva a „És miután bement a kapuba” kezdetű monológot.

-          Felhívom anyáékat… - mondtam.

Egy óra múlva visszatértem. Bastian majd’ elaludt, annyira unta magát, viszont Lucas még mindig széles gesztusokkal magyarázott Elzának, aki tátott szájjal hallgatta.

-          Jön valaki nézni velem a húgomat? Teniszmeccse van… - Elza lepiszegett, bár valószínűleg meg sem hallotta, amit mondtam. Bastian álmos szemekkel feltápászkodott. Kinyújtózkodott, majd felállt

-          Én jövök – mondta.

-          Oké, köszi.

A húgom ruháját meglátva kiesett a kezemből a távirányító. A bukósisakomon lévő hírhedtté vált minták voltak a ruháján, ráírva „Vanderfsott”, jaj, de aranyos!

- Az olyan, mint a bukósisakod – mondta Bastian

- Igen, ugyanaz – mondtam meghatódva. Az első játszmát Ven Jin nyerte, a másodikat viszont Vik. Itt egy kis pihenő következett.

- Olyan, mint te – kapkodta a fejét Bastian köztem és a tévé között. – Ugyanolyan mérges…

- Mérges? Én mérges szoktam lenni?

- Hát, nem, csak néha agresszívan versenyzel. Mint ő. És külsőleg is hasonlít rád. Ugyanolyan a szeme.

- Nem, dehogyis! – háborodtam fel. – Ő szőke és barna szemű.

- Ahogy neked is barna a szemed – mondta Bastian.

- Nem, nekem fekete a szemem.

- Tényleg – mondta Bastian – Na, kezdődik…

-          Jesszusom, nézni sem bírom! – mondtam, amikor egy ütésen múlt az egész meccs.

-          Akkor ne nézd, fordulj el, majd én nézem…

-          Dehogyis, ezt látnom kell! – mondtam. Bastian elmosolyodott.

-          De ha egyszer nem bírod…

-          Jól van, csak vicceltem… Jaj, ezt tényleg nem nézem! – mondtam, most már elfordulva, mivel a kis kínai adogatott. Bastian egy pillanatra megrándult, majd a vállamra tette a kezét.

-          Nyugi van…

-          Mi történt? – kezdtem el izgulni

-          Ez… aú… megvan! – kiáltott fel. – a képernyőre néztem. A húgom boldogan hajította el az ütőjét (igen, én a bukósisakommal szoktam ezt művelni…) és a kínaihoz rohant, aki a tekintetével fel tudta volna nyársalni a húgomat. Vik megölelte, majd anyához rohant, aki alig látott a boldogságtól. Pár perc múlva már hívtak is:

-          Nyertem!!! – ordította a húgom.

-          Láttuk…

-          Jesszusom, el sem hiszem! Megyek a középdöntőre… bocs, felhívom nagyit, szia!- tette le.

-          Ügyes kislány. Hány éves? – kérdezte Bastian

-          Tizenegy.

-          Ahhoz képest fiatal. Az a kínai 13.

-          Így is megverte. Már csak a VB- címem lenne meg! – mondtam.

-          Hát igen, egy VB-arany nekem is hiányozna, mit ne mondjak… nézd! Elállt a nagy havazás. Jössz? – kérdezte, majd a nappaliban csatlakozott mindenki hozzánk.

-          Na síelni ki tud? – kérdezte Tobias. Elzán kívűl mindenki magasra tartotta a kezét. Lucas rögtön megszólalt.

-          Nem baj, Elza, majd én megtanítalak…

-          És snowboard? – kérdezte Tobias.

-          Én tudok. – mondtam.

-          Jó neked én nem – mondta Tobias

-          Én viszont igen – vigyorgott Bastian, majd kimentünk a hóba…

Tíz perce snowboardozhattunk, amikor Elza akkorát gurult a lejtőn, hogy látótávolságon kívűlre került.

-          Megkeresem – mondta Lucas, majd Elza után indult.

-          Rendben, mi a másik oldalon leszünk, oké?

-          Aha – ordított vissza Lucas.

-          Oké, gyerekek, én lemegyek. – mondta Tobias, majd ugyancsak lesiklott.

-          Mióta snowboardozol? – kérdezte Bastian.

-          Egy- két éve. De ez nagyon meredek!

-          Á, nem annyira. Csak bele kell szokni.

-          Inkább a másik részen megyek, nem baj?

-          Öhm… - mondta Bastian, majd leatszított – de. Nagyon gyorsan siklottam, de Bastian szinte azonnal beért.

-          Mérges vagy? – kérdezte kiabálva

-          Nem, de…

-          Vigyázz – figyelmeztetett az előttem lévő fenyőfára, ami elől végül is a segítségéves ki tudtam térni. Lent kifújtam magam.

-          Hú, ez jó volt. Visszamegyünk?

-          Aha, nézd, ott a felvonó!- mutatott rá a sífelvonóra.

-          Át vagyok fagyva! – panaszolta Tobias, aki abban a pillanatban rontott be a házba, mikor épp a vacsorát tálaltuk Bastiannal. – És titeket sem találtak… - folytatta.

-          Tehát, már épp kezdtél örülni – poénkodott Bastian.

-          Na igen… Elza és Lucas?

-          Gondolom, még síelnek – vontam meg a vállam. Pár perc múlva már ők is bejöttek, és kedvtelve eszegették a palacsintájukat.

Miután a másnapot is átsíeltük, este leültünk a hatalmas nappaliban. Megcsörrent a telefonom.

A húgom, de jellemző…! 

- Szia…

- Ugye nem felejtetted el, hogy jövő héten van anya szülinapja?

- Hupsz.

- Mindegy, csak emlékeztettelek.

- Köszi, Kisangyal vagy, majd látjuk egymást, rendben?

- Persze, szia!

-          Akkor sem értem, mi alapján van ez a tizenegyes… - mondta Elza, pont mikor letettem.

-          Pedig egyszerű – mondtam, és hagytam, hogy Tobias magyarázza el a dolgot.

-          A Formula1 – ben sokkal bonyolultabb szabályok vannak. Te tudod mindent?

-          Csak nagyjából. Néha én sem tudom követni – válaszoltam.

-          Mindig is ilyen kis különc volt – nézett rám Elza – Mindenki próbálta feldühíteni, aztán mikor tényleg elborult az agya, ütötte- verte a tőle két évvel idősebb fiúkat is - vigyorgott

-          Tényleg? Nem tudom elképzelni – mondta Bastian

-          Pedig így volt – feleltem…

A következő nap majdnem ugyanígy telt, az azutáni nap nagy része pedig azzal telt, hogy bepakoltunk.

- Nézzétek! – mondta Lucas, majd jobb lábával az én, bal lábbal a Bastian snowboardjába lépett – próbált már valaki így lesiklani? – kérdezte.

- Igen – mondta Bastian, miközben lecsatolta a bőröndjét – azt hívják síelésnek. Na, ugye csúszunk még egy utolsót?

- Persze – mondtam, majd felvettem a dzsekimet.

Visszafelé mentünk, mikor kicsit elszunyókáltam. A nevem említésére azonban felébredtem. Tobias visszakérdezett:

-          Hogyhogy mit gondolok Pilarről?

-          Csak simán kérdezem – mondta Bastian

-          Aha. Hát… kemény kis csaj, meg kell hagyni. – tartott egy kis szünetet – De bírom.

-          Mennyire bírod?! – kérdezte Bastian, majd a félhomályban láttam, hogy megmarkolja a kormányt.

-          Mi…a…te…? Ugyan, ne légy nevetséges! – nevetett Tobias – efelől megnyugodhatsz. Bírom, de nem annyira, amennyire te hiszed.

-          Akkor bocs.

-          Kérlek, nem haragudhatok a saját öcsémre, ha egyszer nem örökölt észt a bátyjától – mondta vidáman Tobias – Te viszont annyira bírod, ha nem csalnak ösztöneim, nem igaz?

-          Nos, Pilar… valójában…

-          Hmmm – mondtam, mint aki kezd ébredezni. Megtette a hatását. Bastian elhallgatott. De valóban azt akartam, hogy hallgasson el?!

Az Szingapúri nagydíj időmérőjén megszereztem a második helyet, Fred mögött. Nehéz volt visszarázódni. Megkerült a menedzserem, Grace is.

- Nahát, te még élsz? – fogadtam, mikor megpillantottam a boxomban.

- Látom te is – mosolygott vissza. – gyere, meg kell beszéljünk pár dolgot, jó?

- Rendben, jó…

Miután megbeszéltük a jó néhány dolgot, a cspatfőnök is beszélni kívánt velem.

-          Szia, figyelj csak! Ki fogsz borulni, de…

-          Fogadás?

-          Nem, hanem…

-          Akkor reklámfilm!

-          Majdnem, de…

-          Akkor fotózás…

-          Nem, csak a taktika nem megfelelő, de nem tudom, hová tűnt Nathan.

-          Dessyvel bontogattak egy nagy csomag ásványvizet az előbb.

-          Aha, látom… - mondta, és már ment is.

-          Menj ki hozzájuk, az előbb a kordont is kitörték! – vezényelt Joshua.

-          Oké – mondtam és kimentem a drukkerekhez. Hangos kiabálással fogadtak. Minden egyes moccanásomra hangos vivátozás volt a válasz. Dugig voltak tömve zászlókkal, táblákkal (Go Pilar!, No Hamilton!, Go Ferrari, Fred, Pilar!) valamint mindenki autogrammért sóhajtozott. Ellenben a Hamilton (akarom mondani Lewis…) boxa előtt lézengő cirka ötven emberrel, előttünk legalább kétszer, de inkább háromszor annyian voltak. Úgy látszik, Lewisban nem lehet csalódni, aznap este ugyanis nem épp a legszebben nyilatkozott.

-          Azt hiszem, ez a sportág kemény, és nem nőknek való. Pilar pedig igen erős egyéniség, de korán sem neki találták ki a Formula1-et. Megértem, hogy a csapat próbálja őt behozni, de ez nevetséges próbálkozás. – na, ezek után rohamoztak meg az újságírók. Akkor a legnehezebb mosolyogva „oda sem figyelni”, amikor legszívesebben megfojtanád azt a bizonyos valakit. Mindenesetre nem nyilatkoztam. Ellenben Giancharloval, akit mélységesen felháborított ez az egész. Aztán csatlakoztak még páran hozzá. Robert, Sébastian, Sebastian, Jenson és persze Fred… ellenben Heikki és Adrian, akik szerint teljesen igaza van Haminek. Mondhatjuk úgy, a mezőny két részre oszlott. Reggel a Home-ban beszélgettem Nathan-nal a taktikai húzásainkról, mikor bejött a csapatfőnököm, hatalmas karikákkal a szeme alatt, és ásítozva.

-          Hallottad a nyilatkozatát? – szólt a tömör (ásítozásokkal megtűzdelt) kérdés.

-          Igen, nem nyilatkoztam.

-          Jól (ásítás) tetted…

-          Éjszakai műszak? – húztam el a számat.

-          Inkább éjszakába nyúló műszak…

-          Részvétem.

-          Köszönöm.

A rajtnál kapásból elém vágódott Robert, de Fred lemaradt, így megelőztem, vagyis újra második voltam, csak Fred cserélt helyet Roberttel. Majd Joshua részletes időjárásjelentést tartott.

- Következő húsz percben eső nem várható, de egy órán belül 63% esély van arra, hogy esik. Intermediet?

- Igen. A váltó nincs rendben a hármason.

- Nézem.

Frederic kicsúszott, megpördült, bement (azaz ki) a kavicságyra, így Lewis lett a harmadik. A verseny után Robert nem győzte a kezemet rázni, viszont Lewist szemmel láthatóan pillantásra sem méltatta. Ahogy én sem. Így míg a dobogón Roberttel kisebb fajta ősrobbanást idéztünk elő a pezsgővel, Lewis magára maradva kortyolgatott, mielőtt ledobta volna a szerelőknek (ami ugyancsak derültséget keltett, mivel elkapni sem tudták).

A hotelben hamar összepakoltam. Három verseny van hátra… hol a laptopom?

Lewis Hamilton – 80p

Pilar Vanderfsott – 58p

Frederic Gourday – 56p

Robert Kubica – 43p

Kisebbfajta csoda kell ahhoz, hogy 22pontot három verseny alatt a javamra dolgozzam.

Fuji. Na, ez az egyetlen pálya, amit biztos, hogy nem nekem találtak ki. Főleg ha esik az eső. GP2-ben is sokszor voltam itt, de utáltam mindig is. Az itt elért legjobb eredményem tavaly volt, amikor második lettem. Valamint egyszer nyolcadik, negyedik, és egy kiesés. Ennyi. És bár a sajtó imádja felidézni példának 2010-re a 2008-as Räikkönen-Massa felállás csatáját, és köztünk csak két pont volt, nagyon jól megvoltunk egymással én és Fred. Ugyanúgy veregettük egymás hátát, ha nyertünk, mint az idény elején. Ugyanúgy beszélgettünk és hülyéskedtünk egymással, ugyanúgy volt minden, és ez valahogy szörnyen idegesített. Úgy értem, persze, nem akarom, hogy ellenségeskedjünk, de akkor is szörnyen éreztem magamat. Mintha valamit elhallgatnék előle. Pedig nem így volt. Lewis viszont minden bizonnyal új taktikai húzásba kezdett, az „idegesítsük fel az ellenem versenyzőket” – hadműveletbe, aminek következtébe pár nap múlva már Nico túl érzékeny, Giancharlo túl forrófejű, Robert túl szelíd, Sebastian pedig túl fiatal volt az F1-es versenyzéshez Lewis Hamilton szerint. Én a saját magam titulálására („inkább főzőcskézne- többet érne vele” by: Lewis Hamilton) már csak legyintettem. Elegem volt belőle! Elegem volt abból, hogy Lewis Hamilton a puccos kis bebiztosított McLarenes helyén ülve szapul mindenkit, aki nem mellette nyilatkozik (márpedig ők voltak a túlnyomó többségben.) 

-          Pilar, mondok valamit, ha megígéred, hogy nem mész oda rögtön ehhez a patkányhoz. – mondta Dessy Hamilton boxa felé mutatva.

-          Nem ígérem – mondtam fenyegetően.

-          De muszáj…

-          Jó, akkor ígérem. – törődtem bele.

-          Rendben, Hamilton két perce azt mondta, hogy a csapat, hogy is mondjam, tehát a csapat…

-          Szó szerint! – emelkedtem fel ültömben.