|
1. történet 9. szakasz
2008.10.10. 21:12
Az 1. történet utolsó szakasza.
- Köszi, Bastian.
Aztán még egyszer.
- Na, ide figyelj, kisanyám! Mutasd már meg a csokifúnak, mire képes Pilar Vanderfsot!
- Szia, Elza. – mosolyodtam el…
Felhívott még Amanda, Tatja, Lucas és Tobias is.
Időmérő. Fredé a pole, enyém a második hely, Hamilton harmadik. Micsoda rajtrács… bár nem panaszkodhatok…
Másnap már korán ott tébláboltam. Éreztem, hogy fájnak az ujjaim. Dessy odalépett hozzám.
- Jó ég, mit műveltél a kezeddel! – nézett megbotránkozva az ujjaimra. Rájöttem, hogy saját magam marcangoltam az ujjaim hegyét az idegességtől. Felemeltem a kezemet, és a vér végigcsordult az ujjamon.
- Jesszusom, de hülye vagyok…
- Nyugi, semmi gond, hozok valamit, várj meg itt, jó? – mondta, majd nemsokára hidegvizes gézt kötözött türelmesen minden egyes ujjamra.
- Tessék. A futam előtt szedd le, rendben?
- Köszönöm, Dessy.
- Ugyan, nincs mit.
- De, van mit. - mosolyodtam el.
- Elhoztam Angelot is.
- Hol van? – néztem körül.
- Ott rajzol- sóhajtott – bezzeg a négyéves lányom olyan, mint a csík, ő meg…
- Ugyan. – mondtam, és odasétáltam Angelohoz. Felnézett. A szeme üresen csillogott.
- Szia, Pilar vagyok.
- Szia – suttogta, mintha a radírjának beszélne.
- Megnézhetem? – mutattam a rajzra. Angelo elrántotta, de leesett a földre. Lehajoltam, és felvettem. A kezem megállt a levegőben. A rajzon egy hosszú hajú lány állt a kocsija mellett, mellette egy kisfiú aki a pezsgőt adta neki.
- Ez én vagyok? – böktem a lányra. Angelo ijjedten bólintott.
-
Szép rajz, elmagyaráznád?
- Ez te vagy, ünnepled a világbajnokságot, ledobtad a pezsgőt anyunak, aki odaadta nekem, hogy fogjam meg.
- Miért?
- Mert mindenki örül, aki neked szurkolt.
- Köszönöm. – mosolyodtam el – megígérem, ha nyerek, te kapod a pezsgős üveget, jó így? – rám mosolygott.
- Tökéletes- motyogta.
A futam előtt két órával már mindenki ott volt a paddockban.
- Pilar! Hajrá! – foglalta össze tömören Felipe.
- Köszönöm. Fogtam kezet vele. Majd megöleltem.
- Annyira félek. – mondtam.
- Nyugalom. Úgyis te nyersz.
-Kimi! – mondtam. Kimi letette a kislányt az öléből a (ferraris) babaszékbe.
- Pilar… - mondta, majd ő is megölelt.
- annyira… ideges vagyok. – mondtam, és éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel.
- Hé! Ne sírj! – mondta Kimi mosolyogva – Tudod, hogy az nem az én stílusom. Nagy levegő, és nyerés.
- Köszönöm. – mondtam. Lotta is adott egy nagy puszit, majd Jenni is agyonölelgetett.
Beültem. Felvettem a kesztyűt. Felvettem a balaclavát, a bukósisakot, a HANS-ot. És féltem. Talán ciki, de igenis féltem. Lewis Hamilton már nem mosolygott olyan fölényesen, inkább utálattal nézett rám. Végig második voltam. A huszadik kör környékén Hamilton elém vágott, de kicsúszott. Visszajött mögém. Idegesen markoltam a kormányt, kivert a hidegvíz.
- Nem lesz eső az elkövetkezendő félórában, mérsékelten felhős az ég, a beton… - fújta a magáét Joshua. Hirtelen csend állt be. Nem hallottam semmit. Ez a marha rádió is ilyenkor bír elromolni! A tábla valahogy így nézett ki:
Van
P 2
+2.34
Borzalmas. Hirtelen megláttam előttem Fredet, aki hirtelen lelassult, hirtelen maga elé engedve, majd hirtelen visszagyorsulva. Ezt értem tette. Ha így marad a sorrend, én leszek a világbajnok…
Időközben a rádió ismét feléledt, Joshua pedig percenkét időjárás-jelentést tartott. Hirtelen eltűnt a szín a hangjából.
- meg… megelőzte Fredricet Lewis.
- Hány tized?! – kérdeztem nyugodtan. Ugyan, Fred biztos visszaelőzi!
- Kilencedik Fred… - suttogta. Úgy éreztem kiszorítják belőlem a levegőt. Alig éreztem a kezeimet. Lewis Hamilton lenne 2010 világbajnoka? Eszembe jutott Giancharlo, Robert, és akik megvédtek és mellém álltak, mikor Hamilton mocskolódott. A csapat, aki versengve szidta Hamiltont. Elza aki csokifiúnak hívta… ő lenne 2010 világbajnoka? Ő lesz? Nem… nem lehet… Nem érdekel, ha beledöglök se engedem, hogy bárki csalódjon bennem! – és ettől kezdve a lehető legcsúcsabb sebességet értem el, rámentem a rázókőre, drifteltem a kanyart. Mert nincs veszítenivalóm! De Hamiltonnak van… és ha ő nyer, tudom, hogy mindent megtettem érte, hogy én győzzek… mentem három leggyorsabb kört, már csak két kör volt hátra, amikor Joshua szó szerint beleordított a rádióba.
- Robert meg tudja előzni Hamiltont! – istenem, Robert, kérlek előzd meg! De Josh nem szólt bele a rádióba. Végigmentem a célvonalon, nyertem. De hanyadik Hamilton…?
- HANYADIK LETT?!!! – ordítottam magamból kikelve. És a csapatfőnököm szólt a rádióba. Lassan, tagoltam, nyugodtan, csak annyit mondott:
- Bajnok vagy. – nem éreztem a lábaimat. Bevezettem az autót és mindenki ünnepelt. Engem. Engem, Pilar Vanderfsottot, 2010 Formula1-es világbajnokát! Az új bajnokot! Az első nőt aki bajnok ebben a sportágban! Franc se törődött a kordonnal! Simán átpattantam rajta, a csapat a feje fölé emelt. Mikor letettek, leszedtem a sisakomat. Egy pillanatra Dessy rám nézett. Én pedig elmosolyodtam, és a lehető legszélesebben hajítottam el a sisakot. Kimi megveregette a vállamat. Mondott valamit, de nem értettem. A saját hangomat nem értettem ebben a hangzavarban, nemhogy az övét!
- Hogyhogy nem sírsz?!!! – ordította Kimi.
- Az nem a te stílusod!!! –ordítottam vissza.
- Ittad már le magad?!!!
- Nem!!! De ma lefogom, az biztos!!!
Este a húgom lépett oda hozzám.
- Most nagyon boldog vagy. – mondta
- Igen. – mondtam
- De azt mondtad, ez csak kívülről csillogó.
- Tudom, de nem jól mondtam.
- Annyira ideges voltam, mikor szétcsúsztattad a kocsid hátulját a kanyaron… - bőgte anya.
- Driftelés, anya, driftelés…
Kopogtattak. Épp az a ruha volt rajtam, amit arra a hatalmas bulira vettem föl, amit este a bajnokság megnyerésére tartottak. Piros, nagyon szépen szabott ruha.
Bastian volt.
- Szia… - mondtam.
Szia. Én… gratulálok! – adott a kezembe egy kis csomagot. Egy méregdrága gyémánt nyaklánc volt benne. Ránéztem. És a leendő férjemet láttam benne…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
