Másnap csörgött a mobilom. Dessy.

-         Szia Des! – szóltam bele vidáman.

-         Szia, nem zavarlak?

-         Nem, dehogy.

-         Hogy érzed magad, Pilar?

-         Köszi, jól. És te?

-         Ó, én is. Jól alakul a karácsonyod?

-         Igen, nagyon. És a tied?

-         Az enyém is. Petra! – ordította. – Hagytad ott azt a pókot! Pfúj, de undorító, ne csináld… jaj, menjél kezet mosni! Igen, most! …bocs, itt vagyok, csak Petra összenyomott egy pókot.

-         Aú.

-         Hát igen, égetni való kis boszorka tud lenni ha akar. Angelo, nézd meg Petrát légy szíves! Csak elutazunk és nem lesz térerő. Szóval kellemes ünnepeket…!

-         Köszi, neked is!

-         És… Pilar… nem rám tartozik, de az újságok azt írják, hogy valami…focista, szóval… Petra! Az isten szerelmére! Hogy lehetsz ilyen? Bocs, Pilar, le kell tegyem.

-         Nem baj, szia! És egyébként igaz…

-         Szia! És köszi…

- Mit vettél végül a húgodnak? – érdeklődött Bastian a lehető legálmosabban kilenckor.

- Egy Esther Parrer dresszt.

- Tenisz?

- Igen.

- Jó drága lehetett.

- Hát ja. Meg egy hőn áhított magas sarkú csizmát. A kettő együtt 600 euró volt. – majd elgondolkodtam. Tizennégy évesen bizony 600 euróból a fél gardróbom megtelt. Ezt az életformát aztán könnyű megszokni!

- És anyukádnak?

- Órát, apának meg egy fotelt, mert már jó rég óta rágja anyának a fülét érte, de anya szerint jó az eddigi fehér is, amin persze jobban meglátszanak a foltok…

- És… nekem?

- Azt nem mondom meg. De menjük reggelizni, különben egész nap hallgathatjuk hogy bizony a reggeli a főétkezés…

-         Nos, most forgasd bele a csokis masszát a marcipánosba! – vezényelt anya. Beleöntöttem.

-         Mondom forgasd, ne önts! Forgasd! – dohogott anya, majd átvette tőlem a tálat. – lehetnél háziasabb is.

-         Tudok főzni. – védekeztem.

-         Persze! Pirítóst! – ripakodott rám anya. – Na, inkább menj innen, mert csak hátráltatsz! – ezt örömmel tettem.

-         Szia, Stacy! – szóltam bele a telefonomba. – hogy vagy?

-         Kösz jól. Hát te?

-         Én is. Fotózás?

-         Csak ha te is akarod. A magyar lapokról lenne szó…

-         Igen?

-         F1 Racing… a decemberi szám címlapjához kellene, viszont akkor holnap fel kellene menj Budapestre… de jó kis summa… és egy röpke interjú…

-         Ajaj. Tudom neked mi az a „röpke” interjú.

-         Hát igen. Exkluzív interjú, de…

Budapesten voltam. Bastian anyáéknál maradt (szegényt anya bevezényelte a konyhába) én pedig bementem az épületbe.

-         Tökéletes! – adott hangot elégedettségének a fotós. – Most vedd fel azt! – mutatott a hosszú, drapp kisestélyire. Sóhajtottam. Említettem már mennyire utálom a fotózásokat?!

Miután minimum 20 ruhát vettem fel, válaszoltam a kérdésekre, el sem hittem, ki jön velem szemben. Igyekeztem elbújni az emberek háta mögött, de ha Pilar Vanderfsott- nak hívnak, ez nem olyan egyszerű…

-         Stevye! – mondtam fájdalmasan.

-         Szia, Pilar! – mosolygott – említettem már, hogy…

Az elkövetkezendő egy órahosszában nem tudtam szabadulni.

-         Karácsony van! – ébresztett minket a húgom egy mikulássapkával (tudom, kicsit képzavar, hogy jön ide mikulás?)

-         Atyaég! Ezt muszáj volt, kérlek?

-         Hát persze. Nektek kell feldíszíteni a fákat!

-         Ne, ne, ne, ne, ne….

-         Persze, szívesen. – válaszolt Bastian. Majd rám nézett. – Fákat?

-         Köszi. – robogott ki a húgom.

-         Ó! – mondtam és visszahanyatlodtam. – Bastian, te nem tudhattad… a házban 11 fát álítottunk fel…

-         Ugyan! Victoria biztosan megcsinálja… a gyerekek szeretik az ilyesmit…

-         Akkor nem ismered a húgomat…

-         Miért kell ide 11 fenyő?

-         A húgom miatt. Ő követeli ki minden évben, de egy nagy fenyő van, a többi kisebb. A kisebb alatt pedig itt másfél méter értendő…

Így hát meg is volt az aznapi program. A végén jojózott a szemem a rengeteg dísztől, de Viket ez sem hatotta meg. Szívtelen dög!

-         És ez a nagy fenyő? – kérdezte Bastian.

-         Na, ez aranyszínű…

-         Oké, nézd itt a doboza az aranyszínű díszeknek…

Egy óra múlva elégedetten csodáltuk művünket. Akkor jött oda Vik:

-         Egész jó – húzta el a száját. Majd elvigyorodott.

-         Igen, köszi, hogy te terítesz… - mosolyogtam. Leolvadt az arcáról a vigyor.

-         Ne már! – mondta.

-         De igen, ne aggódj, már mondtam anyának, hogy elvállaltad.

-         Azt hiszem nem értek még itt pár dolgot. – vakarta meg a fejét Bastian.

Vacsora után anya azzal foglalatoskodott, hogy mindenkit megtaláljon, és a karácsonyfa köré tereljen.

-         Ezt neked vettem. – mondta anya, és egy nagy, nehéz csomagot ejtett az ölembe. Egy könyv: A biztonságos vezetés szabályai.

-         Ez poén? – kérdeztem. – Mert annak elég rossz. – Anya elmosolyodott. – Na, jó, tessék, ez is a tiéd. – adott át egy újabb csomagot. Alakjából ítélve kötött pulóver…

-         Tessék. – mondta apa, és a garázsba vezetett, egy motor volt az ajándéka.

-         Aztán kéretik nem száguldozni vele! – hangzott anya első szava. – ti nem vettetek egymásnak semmit? – kérdezte döbbenten.

-         De, igen. De azt majd magunk közt odaadjuk. – felelt Bastian. A húgomról le kellett imádkozni a Christian Ferraud csizmát, és a teniszdresszt sem éppen önszántából vette le.

-         Ez a tiéd! – mutatott egy csomagra.

-         A megtakarított pénzéből vette. – mondta anya büszkén. Egy DKNY póló volt, amire Vik aztán nem csodálom, hogy takarította a pénzét…

Kilenc óra volt, mire visszaértünk. Feldíszítettük a két méteres fenyőnket (már volt benne gyakorlatunk) és kimentünk az étkezőbe enni valamit. Jó néhány falat után egy kis pihenés következett, amit mindketten kihasználtunk (tehát félórát aludtunk) majd kiverve az álmot a szemünkből, leültünk a fa alá.

-         Ez… a tiéd! – nyújtott át egy nagy, puha és egy apró csomagot. A nagy csomagban egy Schweinsteiger mez volt, ezért hát odaadtam neki az én első ajándékomat, ami egy Vanderfsott póló volt. Elnevettük magunkat. Kibontottam a kisebb csomagot.

-         Egy kulcs. – mondtam halkan. – egy slusszkulcs…

-         Igen. – mondta. – Menjünk ki és meglátod… - mondta, majd háttal vezetett ki az ajtón, bele a vaksötétbe, egész a garázsig. Felkapcsolta a villanyt, és megfordított.

-         ÉSZNÉL VAGY? – ordítottam

-         Azt hiszem. – vakarta meg a tarkóját. És ott álltam a frissen kapott kocsim előtt. Ami egy Ferrari SuperAmerica volt…

-         De van még itt valami. – kotorászott a zsebében. – de előbb te. 

-         Én ezt vettem. – emelten fel a magasba egy dobozt. Kibontotta. A legújabb Siemens BrilliantX33, beépített GPS-el, csillagászati áron. (a luxusárakhoz mérten is csillagászati áron)

Kint esett a hó. Pár perc múlva éjfél. (Legalább egy órahosszát vett igénybe az új autóm elemzése…) tehát esett (oké, szóval szakadt) a hó, és Bastian (az új) mobilján nézte az időt.

-         Fázok. – mondtam.

-         Bocsi, egy perc.

-         Stopperezed, mennyi idő alatt fagyok meg?

-         Nem, nyugi.

-         Marha nyugodt vagyok. – vacogtam. Rám tette a pulóverjét (úgy látszik a férfiak pólóban mínusz negyven fokban, sem fáznak, ugyanis Bastiannak szeme sem rebbent) majd rám nézett. Kiszedett a zsebéből valamit, és felém nyújtotta. Egy kék, bársonnyal bevont doboz volt.

-         Jé, de jó! Fülbevaló! – mondtam boldogan, és kinyitottam. Ami azonban benne volt, annyira meglepett, hogy majd’ leejtettem a hóba. Nem, ezt a tárgyat örökké fogni akarom!

-         Hozzám jössz? -  kérdezte Bastian, a gyémánt gyűrűre pillantva…

Úgy éreztem magam, mint mikor megnyertem a VB-t. Boldogan, mert elértem! És most megkérték a kezemet!

-         Igen! – ugrottam a nyakába (úgy látszik túl erősen, mert hátravágódott, de a hóba estük – jobbik eset)

Fél éjszaka beszélgettünk. Életem legszebb karácsonya volt ez!

-         Igen, anya, mégis mit mondtam volna?! – kérdeztem felháborodottan másnap reggel, mikor anya megkérdezte mit feleltem Bastian kérdésére.

-         Jaj, de jó, esküvő! – örvendezett anya – majd én összeállítom a vendéglistát…

-         Anya!

-         … kiválasztom a ruhádat…

-         Anya!

-         … megtervezem a díszeket…

-         Anya!

-         … megveszem a tortát…

-         Anya!!!

-         Igen?

-         Ez az én esküvőm, nem a tiéd.

-         De a vendéglistát majd én… bocs, leteszem, felhívom a nagyit…

-         De…

-         Szia!

-         Szia. – motyogtam. Ha eddig nem értesült a sajtó, most biztos fog…

-         Mikor lesz? – kérdeztem miközben egy nagy tányérnyi pralinét pusztítottam.

-         Nem tudom. Júliusban…

-         Az jó. Kérsz? – nyújtottam oda a tálat.

-         Á, nem, nem vagyok édesszájú.

-         De jó! – mondtam – akkor kétszer annyi édességet ehetek, ha te nem kéred. – egymásra néztünk és elnevettük magunkat. Megcsörrent a telefonom. Anya.

-         Ig…?

-         Gyere ide! Azonnal! – sírta anya.

-         Anya, mi a baj?! – kérdeztem ijjedten.

-         Victoriát elütötték…

Bent ültünk a kórházban. Illetve kint ültünk a kórház folyosóján. Végre kijött a doktor.

-         Eltört a lába, betört a feje, és emlékezet-kiesése van.

-         Mégis mennyi?

-         Az elmúlt egy hónap biztosan.

-         Bemehetek hozzá? – kérdeztem.

-         Nem, kisasszony, pihennie kell.

-         Mert mit gondol?! Focizni akarok vele vagy mi?! – kérdeztem, és felálltam. Legalább egy fejjel voltam magasabb.

-         Az se biztos, hogy emlékszik magára.

-         Egy hónaposnak nézek én ki?

-         Kisasszony…

-         Ne kisasszonyozzon itt nekem! Be akarok menni hozzá!

-         Ezt úgysem engedem…

Egy perc múlva bent ültem a húgom kórtermében. Elég ramatyul nézett ki. De tudta, hogy ki vagyok. Bastianra viszont nem emlékezett.

-         Nézd, Pilar! Itt van az a focista, akivel pár éve kitapétáztad a szobádat… - suttogta. Elvörösödtem.

-         Vik, ő a vőlegényem.

-         Dehogyis, neked nincs vőlegényed, hidd már el! – vitatkozott.

-         Na fogadjunk! – ripakodtam rá.

-         Azt mondtam pihenésre, van szüksége… - szólalt meg a doki.

-         Én meg azt mondom, hogy ne okosodjon!

-         Ki tudom innen tiltani, ha akarom. – húzta el a száját. Elnevettem magam.

-         Én meg ki tudom rúgatni, ha akarom, na? – az elkövetkezendő percekben meg sem szólalt…

Teszteltem a Ferrari F2011-es modellt.

-         Eszméletlen jó autó! – lelkesedtem. – Sokkal jobb az aerodinamika, és szebb is. – mondtam, megcsodálva a ferrari emblémát, és a mi farkasfogas hátsó szárnyunkat… hm, újra kezdődik a munka!