Február 19. Reggel arra ébredtem, hogy az új telefonom cseng eszeveszettül. Anya volt az.

-         Szia… - ásítottam.

-         Beteges a hangod.

-         Kösz.

-         Nem, nem úgy értettem, de…

-         Most keltem fel.

-         Ja, akkor jó. Figyelj csak, Pilar… jó hírem van…

-         Igen? – mosolyodtam el.

-         Jövő hét keddtől két hétig vigyázhatsz Beckyre és Rosalindre! – elfelejtettem levegőt venni.

-         Mi van?! Anya, jól vagy?! Arra a két dögre? És ez neked jó hír?

-         Mi az hogy két dög? Már megígértem, szóval majd jönnek, bocs, de megyek, segítek Victoriának a házi feladatában. A háttérből kiordibált az említett:

-         Hogy… ?!

-         Megyek! – kiáltott vissza anya – na, bocs, akkor jó pesztrálkodást, puszi! – és letette.

-         Biztos nem olyan szörnyűek… - vélte Bastian, miközben reggeliztünk.

-         Mert még nem ismered őket! Becky normális lenne, ha nem lenne ott az a dög Rosalind, aki szegényt minden hülyeségbe beleviszi.

-         Hány évesek?

-         Kilenc és négy.

-         Az nem a legjobb…

-         Hát bizony nem…

-         Pilar! – ugrott a nyakamba a pályaudvaron Becky.

-         Vigyázz onnan! – szedte le a kezemből Rosalind, és ő mászott fel a nyakamba. – Szép a hajad. – mondta, és belecsimpaszkodott. – Most már nem annyira. – nyugtázta elégedetten. Életem egyik legrosszabb két hete lesz, az biztos…

-         Menj el Rosalindért az iskolába, én elhozom Beckyt. – mondta Bastian a mobilomon.

-         Muszáj…

-         Igen, már majdnem itt vagyok.

-         Oké, egyeztem bele, majd kimentem a garázsba.

Az iskolában körülbelül harmincan álltak körül valakiket. Nem sokáig kellett gondolkodjam, hogy kitaláljam, az unokahúgom van a kör belsejében.

-         Mi ez itt? – léptem közelebb.

-         Ön az új tanárunk? – kérdezte vigyorogva az egyik tizenéves.

-         Isten ments, csak azt kérdeztem, mi folyik itt.

-         Ja, hát ez a kis csaj egy órahosszája üti ezt a nagy mamlaszt. – mutatott készségesen egy nagydarab, hasát markoló fiúra, akit Rosalind ütött-vert kékfoltosra.

-         Rosalind, gyere, hazamegyünk.

-         Nem, megverem! – visította

-         Már megtetted.

-         De még egyet…

-         Gyere már!

-         Jó. – állt fel. Majd egy utolsót belerúgott…

-         Azt mondta, hogy nyúlfogú vagyok. – sírta a kocsiban. Nem szóltam semmit, tekintve, hogy valószínűleg nem sokat dob a hangulatán, ha megmondom az igazat: nevezetesen, hogy tényleg borzasztóan nyúlfogú. – És azt is, hogy csúnya az arcom! Pedig nem is! – mutatott szeplőkkel borított, maszatos arcára. – tehát megvertem. – fejezte be.

-         Családi örökség. – mondtam vigyorogva.

- Mit kértek vacsorára? – tettem eléjük egy nagy tál krémlevest.

- Ez mi? – méregette gyanúsan a kanalában a sajt krémlevesemet. (oké, nem én csináltam, de… megmelegíteni sem egyszerű, nem igaz?)

- Krémleves. És finom. – vágott vissza a húga. Rosalind válaszképpen sípcsonton rúgta Beckyt az asztal alatt.

- Hé, hé, hé! Ne rugdosódjunk, kérem. – álltam fel.

- Miért? – kérdezte ártatlanul Rosalind, miközben vörös haját összefogta.

- Mert azt mondtam.

- Na és?

- Ez az én házam, és itt én parancsolok, jó? – ültem vissza.

- Nem.

- Mi?

- Mondom nem.

Ekkor durrant el az agyam, és csak olaj volt a tűzre, hogy Becky megszólalt:

-         Tényleg mondta…

Gondolom ekkor már látta Bastian, hogy ha nem lép közbe, nemsokára csak egy halom csont marad Rosalindból, mert kiterelte a lányokat:

-         Beteszek egy Pony DVD-t, rendben?

-         Az új évadot? – mordult fel Rosalind.

-         Ööö… nem tudom, nem hiszem.

-         Hát akkor sürgősen vedd meg az újat, mert mi azon kívül már az összest láttuk.

- Tényleg olyan borzalmasak. – szitkozódott Bastian, miközben visszajött a kölcsönzőből. – Kérdi a pasas: akciófilm, dráma? Mire én meg mondom neki: Nem, a Ponyk kalandjai 3 kellene. Ezek után nézzek a szemébe!

- Te ígérted nekik- vontam meg a vállam.

- Utoljára… - nyitotta ki a DVD- lejátszót, majd beletette a csillogó DVD-t, és rájuk zárta az ajtót. – Na végre. – mondta – Legszívesebben kulcsra zárnám az ajtót.

- És a kulcs?

- Beledobnám a tengerbe.

- Szép terv. – vigyorodtam el.

-         Bemutatom az új sajtóreferenst! – áradozott Stafano, miközben a mellette ácsorgó nőre mutatott. Velem egykorú, kissé barna bőrű, hullámos, fekete hajú, hatalmas Gucci napszemüveggel.

-         Heloka. – intett felém lustán.

-         Anabella Valesco. – mondta ömlengve Stef. – Sao Pauloban született. Egy héttel előtted. Remélem jól kijöttök majd egymással.

-         Mi? Hogyhogy mi? Nekem Dessy a sajtóreferensem! – mondtam elborzadva.

-         Nem, már nem.

-         Kirúgtad? – kérdeztem olyan megilletődve, hogy fellöktem az asztalt.

-         Dehogyis! A kislánya egy hónapja született.

-         Ja, vagy úgy. – néztem kedvetlenül a száját pirosra mázoló Anabellára.

-         Na, menjetek be!- nyitotta ki előttünk az ajtót a csapatfőnököm. Beléptem volna, de a brazil kiscsaj elém vágott.

-         Bocs, de idősebb vagyok, mint te. – mondta ártatlanul.

-         Már most utálom. – sziszegtem Nathannak. Megrázta a fejét.

-         Dessy normálisabb, mint ez a plázacica…

-         Viccelsz? Ettől mindenki jobb…

-         Szia, Anabella. Figyelj, Pilar vagyok. Meg kellene beszélnünk a…

-         Bocs, de nem érek rá. Fontos dolgom van. – és letette. Kíváncsi vagyok, milyen fontos dolga lehet az embernek vasárnap délelőtt!

- Nem bírom ezt az új sajtóreferenst. Ezt nem nekem kellene eldönteni? – kérdeztem Stefanotól.

- Tőle keresve sem találsz jobbat. – na persze… én meg előző életemben cserebogár voltam…

-         Nem rád vár kint az a tucat ember? – mutattam a Home-ban Anabellának a kint várakozó tömeget.

-         Hm, lehet. – vonta meg a vállát.

-         És?

-         Mi és? Nincs kedvem kimenni és kész.

-         Ez beletartozik a munkádba, ezért kapsz pénzt!

-         Érdekel az engem?! Nem hiszem, hogy pont te fogsz nekem dirigálni! Ha azt hiszed, hogy hasra vagyok tőled esve, vagy valami akkor tévedsz! – rázta meg a hosszú, fekete haját. Az orrára tolta legújabb, Chanel napszemüvegét, felkapta az Eddie Mercey kistáskáját, és elment.

-         Ennek meg mi baja? – ült le mellém Gerrard, az egyik mérnök.

-         Nem tudom. – vontam meg a vállam.

-         Itt hagyta a tárcáját. – mutatott a lila kígyóbőr tárcára az asztalon.

-         Honnan tudod, hogy az övé? – kérdeztem bizonytalanul.

-         Más nincs ilyen ízléstelen. – mosolyodott el.

-         Pilar, gyere egy pillanatra! – intett ki a csapatfőnököm.

- Igen? – kérdeztem bent.

- Van még egy új munkatársunk. Szeretném bemutatni. Egy nő állt mögötte. Középbarna hajú, szőke melírcsíkos, Ferrari dresszt viselő nő.

- Helo, Petra Bertelucci. – mutatkozott be. A hangja barátságos volt.

- Pilar Vanderfsott. – feleltem (hm, mintha nem tudná) – olasz vagy?

- Igen, félig-meddig. Anya olasz, apa francia.

- Mi tartozik a munkakörödbe?

- Frederic Gourday új menedzsere vagyok. A régit sajnos lecsukták. – húzta el a száját, majd elvigyorodott: - illetve inkább szerencsére…

-         Ez hihetetlen, Fred! Én kapok egy kiállhatatlan sajtóreferenst, te meg egy síknormális menedzsert ez nem fair!

-         Az az Anabella egy két lábon járó rondaság. Petra egész rendes, nem?

-         Mondom, hogy igen! Wow! Van új bukód? – mutattam a kezében tartott kékszínű bukósisakra.

-         Ja, igen, trikolor.

-         Az azt jelenti, hogy háromszínű, és francia, nem?

-         De, nagyjából. – emelte fel a kék, piros és fehér színekben pompázó vadonatúj bukósisakot, aminek a hátuljára „Frederic” – név van „graffitizve”.

-         Tényleg, mit szólsz a becenevedhez? – vigyorodott el.

-         Nekem van becenevem? – vontam fel a szemöldökömet. – Tavaly „az újonc nő” voltam.

-         Igen, de már nem az vagy. Pedig elterjedt már rólad. Tényleg nem hallottad? Egy csomó cikkben carqueen-nek hívnak.

-         Engem?

-         Ismersz más nőt a Formula1-ben?

-         Nem, de…

-         Na akkor meg!

-         Jó, de akkor is… én, mint királynő? Szerintem nem illik rám. Mi történt veled télen?

-         Huh, bevonták a jogsimat…

-         A közútit?

-         Persze… nem értem, csak 60km/órával léptem át a megengedett sebességet.

-         És már visszakaptad?

-         Igen, addig járkáltam utána… és te?

-         Kicsit mozgalmas telem volt, meg kell hagyni…

-         Hát igen, eljegyzés, meg efféle semmiségek. – vigyorodott el.

-         Hát igen.

-         Ham… Lewisnak új barátnője van.

-         Nem mondod? Tudom, múlt héten. Cecile Reidgestard.

-         Ez már újabb. Valami topmodell.

-         Nem ritka. – sóhajtottam. – a manökeneknek borzlmas az ízlésük néha.

-         Tavassal lesz az esküvőnk. – mondta.

-         Várod?

-         Nem különösebben – vonta meg a vállát. – Henriett jobban várja. – És te?

-         Anyám körülbelül kétezer vendéget óhajt hívni. Én nem szándékozok akkora bulit csapni. De hát, ezt anyának lehet magyarázni…

-         Itt az új bukód. – nyomta a kezembe a bukósisakot Petra. – Szerintem oltári. – ült le mellém. Kibontottam. Újra fekete, tetején a PV kacskaringós betűkkel, oldalt ezüstszínű indák. A hátulján pedig a Pilar Vanderfsott név díszeleg.

-         Kezdődik a szabadedzés nemsokára, idehoztam a HANSodat is, ha nem baj. – mondta Petra, majd szakszerűen rám kötötte.

-         Bocs, nem láttad Annabellát?

-         De, ott cigizik. – mutatott a Paddock felé.

-         Csodálatos. – húztam el a számat.

-         Borzalmas a csaj. – helyeselt. – És láttad már azt az új napszemüvegét? Fél arcát eltakarja. Meg van érte őrülve.

-         Hadd találjam ki. Gucci.

-         Nem, most Chanel. Azért van érte megveszve. Na, menj.

-         Oké, kösz.

-         Ez csak természetes. – mosolyodott el.

Ennél borzasztóbb szabadedzést el sem tudok képzelni! Mentem ki a boxutcából, mikor Fred már kint volt, és mivel gyorskörön volt, (és én teljesen vak vagyok – nem újdonság) nekem jött, kipördültem (esett az eső ugyanis) és belementem a falba. Fred ugyancsak megpördült, de ő a bukótérbe ment ki, ami nem lenne nagy gond, ha a bukótérbe nem pont Nico Rosberg Williamsének maradványait szedik össze. Tehát teljes a K.O. és Robert kiütéssel győzött.

-         Legalább a festés nem sérült. – szólalt meg Annabella.

-         Persze, hisz a festés a lényeg, nem? – kérdeztem gúnyosan.

-         A McLarennek sokkal jobb a csapatruházata.

-         Akkor könyörgök, inkább náluk dolgozz!

-         Nem láttad a tárcámat? – kérdezte válaszul, miközben sűrű füstfelleget eregetett.

-         De, itt van. – dobtam az asztalra.

-         Jaj, de kedves vagy. – mondta gúnyosan.

-         Azt hiszem, megyek, többet érek vele. – mondtam

-         Hála a jó égnek! – mondta vidáman.

- Vele egyszerűen nem bírok dolgozni. – mondtam a csapatfőnökömnek bent.

- Pilar, Annabell…

- Tudom, azt akarod mondani, hogy a legjobb! De ez nem így van! Egy teáskanál jobban végezné a munkát!

- Annabellnek nem könnyű.

- Gondoltam. Meg kell hoznia az élet döntéseit: Gucci vagy Chanel napszemüveget vegyen fel hétvégén? A piros vagy a kék megy jobban az arcához? Ezek a kérdések vannak! Jaj, de komoly, nem de?

- Pilar! Hidd el, ő egy vérprofi…

- Csak nincs alkalma ezt bemutatni, igaz?

- Nem bocsátom el.

- De…

- Mennem kell. – hagyott ott. Jellemző. Ilyen makacs legyen valaki!

Időmérő. Egész jól alakul. A pálya száraz, én meg köztudottan esőben nem hozom a formámat. A tapadás tökéletes, és a McLarenek alatt nagyon riszál. (Ezt persze jó hírnek szántam) a beállításokkal voltak gondjaim. Fred azonban a második etapnál egyszerűen lefulladt. Mért kör nélkül. Csak úgy, minden átmenet nélkül leállt a motor. Miután kultúrált emberhez méltóan kiszállt a kocsiból, szerényen átugrott a betonfalon és mosolyogva ment be a Home-ba… nos, ilyenkor kezdett el dühöngve ordítozni. A nyilvánosság előtt én nem bírtam volna ilyen sokáig. Robert verhetetlen volt, de végül (nagy öröm) Lewis nyerte az időmérőt, én meg bejutottam harmadikként. Panaszra persze nincs ok, mivel Robert indul a porosabb pályarészről, de lehetett volna jobb is. A Ferrari Home-ban mindenki gratulált, Annabell pedig megkockáztatott egy ujjal hátba- veregetést, de nem sok sikerrel. Petra (miután megvigasztalta Fredet) boldogan éljenzett.

  Futam. Furcsa, hogy Fred nincs pár autóval előttem-mögöttem, hanem hátul a tizenötödik helyen. A rajtnál megelőzött Sebastian, aki ötödik helyről indult. Mivel félóráig hiába támadtam, kicsit kezdtem feladni. Oké, persze, a remény hal meg utoljára, de akkor is. Három kör volt még hátra, már csak két tized volt közöttünk, mikor sárga zászlót mutattak. Igen, észre vettem, de későn. Rámentem az alkatrészekre, ami megdobott, és végül a futamom a gumifalnál ért véget. Lewis végig hibátlanul ment, (aki azt várja, hogy erre háromszoros hurrá-t mondjak, az sokáig fog várni) de Robert valahogy kicsúszott az élről, így ő sem volt túl boldog.

Összegezve: Az idény első futamán máris 10 pontos hátrányt gyűjtöttem. Tökéletes… Ja, igen, plusz Heikki lett a második, így a konstruktőrit is ők vezetik. Nem is kevéssel.

-         Szia. – morogtam, mikor beléptem a házba.

-         Szia. – mondta Bastian.

-         Ilyen nincs! Nem igaz, hogy egy rohadt pontot ennyire nem bírok összeszedni az első futamon! – fakadtam ki. Csendben maradt. – Ja, igen, plusz Lewis kárörvendve hátbaveregetett. – folytattam indulatosan. – Most meg mi van?! – néztem rá – Miért nem szólsz egy szót sem?!

-         Tapasztalat. Rosszabbul lennél, ha beszélnék. – sóhajtotta.

-         Ó, bocs. – mondtam, és leültem a kanapéra. – igazad van.

-         Nem ritka. – mosolyodott el.

-         Nézd, mit hoztam neked! – keltett fel másnap a vőlegényem majdnem tízkor.

-         Hm? – ásítottam, majd kitörölgettem a szememet. – Na? – kíváncsiskodtam.

-         Ő itt egy kutya. – mutatott a mellette lihegő nagy testű ebre.

-         Eddig világos. – mondtam. Megköszörülte a torkát. Majd még egyszer. Végre vettem az adást.

-         Ja, ja, ja… Ő az enyém? – ültem fel.

-         Aha. – mondta, és leült mellém. – Mi lesz a neve? Az első háziállatod, nem?

-         Mi van Rosalinddel és Beckyvel? – elnevette magát.

-         Ők nem háziállatok.

-         Igazad van. Veszettek.

-         De gonosz vagy… - mondta Bastian.

Mivel hétvégén elég intenzíven dolgoznom kell, a Bundes Liga meccset tévébe néztem. Bayern München kontra Stuttgart.  A hetedik percben egy null. Kahn elaludt. Hogy igazán finoman fogalmazzak. A kommentár kiakasztott:

-         Igen, veszélyes persze egy Toni-fejes, vagy egy Schweinsteiger szabad rúgás, aki mint látjuk nincs éppen formában… ezt persze arra értem, hogy az elmúlt tíz percben nem nagyon jeleskedett… Odanézzenek! És megy Mark Van Bommel és… nem, ez hosszú volt, de nem! Lahm eléri, passzol, sikerül…? Nem, nem, és… gólt lő a Stuttgart! – fejezte be a beszédet, ugyanis leszedtem a hangot a tévéről.