Három- nullára vezet a Stuttgart. Az ujjaimon cafatokban a bőr. Talán borzalmas szokás, de krízishelyzetekben (ez most az) szerintem bőven megengedett. Végre Otti lőtt egy gólt. Sajnos megvolt rá a Stuttgart válasza, tehát végül 4:1 – re verték meg a Bayern Münchent.

-         Nem baj, jövő héten simán lenyomjátok a Karlsruhe-t. A Stuttgart nagyon jó csapat, de… - próbáltam megnyugtatni Bastiant.

-         Nagyon jó?! Azt hittem legalább te bízol bennünk. – morogta, majd az orromra csapta (fájdalom – szó szerint csapta az orromra) az ajtót. Aztán az elkövetkezendő fél órában nem volt hajlandó kijönni. Pedig az említett periódusban nem győztem kopogtatni, de egy vereség után még ez sem hatotta meg leendő férjemet.

-         Gyere… itt a vacsora… kihűl… illetve már kihűlt, de még menthető… - próbálkoztam, majd bedühödtem – Na jó, elegem van! – támaszkodtam neki az ajtónak – Miért nem jössz már ki? Oké, oké, vesztettetek, nem voltál túl jó formában, Kahn csapnivalóan védett a hetedik percben… na és? Attól még ugyanúgy Bastian Schweinsteiger vagy, van egy öcséd, van egy csomó haverod, és ugyebár elméletileg a menyasszonyod is itt van. Aki minden eshetőséget kizáróan én vagyok… Hallod? Na mi van? Gyere már, a jó életbe! – dühöngtem. – Rendben, nekem így is jó. – maradtam csendben. Tíz másodperc után nem bírtam tovább. – Na, jó. Nekem így nem jó. De előbb-utóbb úgyis kijössz! Muszáj lesz, és én itt várok! Végig! Tényleg végig! – mondtam. De újabb fél óra után inkább magamban vacsoráztam. Persze, az ajtó előtt. És ugyebár, azok a szerencsétlenek, akik hozzám hasonló idióta marhák, az ajtónak támaszkodva esznek, miközben valaki bent tartózkodik. Így történt, hogy mikor nyílt az ajtó, én a tányérommal együtt zúgtam el a szőnyegen.

-         Ó, bocs, jól vagy? – hajolt le mosolyogva az a személy, aki egy órahosszáig ki sem dugta az orrát.

-         Még hogy jól vagyok-e! Miért nem bírtál visszakiabálni? Én itt lecövekeltem. Az sem igaz, hogy nem hallottad.

-         De igaz. A medencébe fürödtem.

-         Kint? – lepődtem meg.

-         Kint. – bólintott. A haja csurom víz volt.

-         És ha tüdőgyulladást kapsz? – tettem csípőre a kezemet. Elmosolyodott.

-         Most olyan vagy, mint anyukád.

-         Nem, de akkor ki lesz az én férjem, ha nem te?

-         Ja, azt hittem már miattam aggódsz. – vigyorodott el. – Amúgy… - közelebb hajolt. – Tiszta piros az orrod.

-         Valaki orrba vágott az ajtóval.

-         Én csináltam?

-         Mert mit gondolsz? Magamat vagdosom orrba az ajtóval, mikor unatkozok, mi? – elnevette magát. – Akkor hiába filozofáltam ott az ajtónál? – kérdeztem fájdalmasan.

-         Hát… ezek szerint.

-         Még mindig tiszta víz a hajad. – mondtam, miközben leültünk kint, a medence mellé. – Nem volt ez a meccs annyira borzalmas.

-         Volt ennél rosszabb?

-         Persze, két éve a Bremen ellen. Öt-kettő. – vigyorodtam el. Aztán csak víz körülöttem. Hát persze, a vőlegényem lazán belevágott ruhástul a medencébe. Lehet örülni! Bastian megadóan akart kisegíteni a vízből, de arra nem számított, hogy én is berántom őt. Tehát ezek után mondja valaki, hogy felnőtt emberek vagyunk.

-         Hogy érzed magadat? – kérdezte Ronald, a tizenhetedik kilométer lefutása után.

-         Hogy… érezném magamat? – mondtam, miközben ugye még mindig futottam.

-         Fáradtnak…? Vagy…

-         Igen, kicsit kifutottam magamat.

-         Oké, figyelj, ezután úszunk, oké? Negyven hossz.

-         Oda- vissza negyven? – kérdeztem reménykedve.

-         Nem sumákolunk. – zárta le szívtelenül a vitát.

A szabadedzésen csakis azért lettem tizenkilencedik, mert szakadt az eső. Amúgy is, Jenson, aki tizennyolcadik lett, csak egy ezreddel volt jobb. Meg amúgy is. Mi az az egy ezred?

Az időmérő első etapját megnyertem, a második etapban második vagyok… ó, egészen mostanáig, mert az a tészta képű átvette a vezetést.

Így lehet valamit nagyon elszúrni! Végig első, második, legrosszabb esetben harmadik voltam, erre ezek az észlények egy kiállással visznek ki, így örülhetek a hetedik helyemnek. (Oké, a taktikát együtt beszéljük meg, de nem sokkal jobb más hibájának tekinteni?) Másnap reggel két kávé után olyan állapotba kerülök, hogy fel tudok kelni, sőt! Még lépni is sikerült. De mit is hívok reggelnek? Mikor még minden normális ember ágyban van? Na, nem, oké, nem vagyok normális, tudom, de az emberek többsége ilyenkor fel sem kel. Hiszen – pillantás az órára – Fél hat van! Igen, ilyenkor felmerül a kérdés: Mit is lehet ilyenkor csinálni? És aki ismer, tudja a választ: Hát mire való a Laptop, kérem szépen? Miközben bekapcsoltam, ránéztem a telefonomra. Két nem fogadott hívés, valamint egy szöveges üzenet. Valamennyi az általam tippelt személytől származott. Na, de előbb az e-mailek!

Feladó_________Tárgy_________időpont

abrusselza@...     Pillay…            2011….

Schweinste…          -                    2011....

Na vajon! Hát Elza nem túl sok érdekes információval szolgált, ahogy a leendő férjem (olyan jó ezt mondani) sem, egyszavas „Hiányzol” – mondatával. Rágódtam magamban, megéri e reggel felmérgesíteni magamat az idióta cikkeken, de végül csak ránéztem. „Lewis Hamilton vadonatúj könyve – már a boltokban!” – nicsak, még a végén kijönnek a környezetvédők, ilyen marhaságra pocsékolni a papírt… A „My Story” bőven elég volt, én az első oldal után nem olvastam tovább. Miután a sajtós e-mail címemre elküldte Stacy, a menedzserem a parfümkollekcióm tervezett árát (huszonötezer forintnak megfelelő összeg – 15ml) írt egy köszönőlevelet is, amit nem értettem, hiszen az én feladatom csak annyi volt, hogy beleszagoltam egy üvegbe, bólintottam (mit akadékoskodjak?) és elmentem a fotózásra. Az üveg nagyon szép lett, szerintem. Valami híres pali tervezte, fogalmam sincs kicsoda, nem jegyeztem meg a nevét.  Megnéztem még a két nem fogadott hívást (Bastian, és még egyszer ő) valamint a szöveges üzenetet: érezd jól magad Malajziában. Hiányzol. – kitett magáért drága vőlegényem. Csoda, hogy imádom?

Bent ültem a kocsiban, és szó szerint főtt a fejem. A beállítások nem jók, az autó nehéz, hátulról indulok… - tehát azt hiszem újra lőttek a hétvégémnek. Hacsak be nem jön a taktika, de ahhoz nem nagy reményeket fűzök. Az összes piros lámpa kialudt. Start. Annyit éreztem, hogy valaki hátulról meglök keményen, még jobban (még ettől is!) lelassulok, majd a tizen-páradik helyre tudok visszajönni.

-         Ez ki volt? – kérdeztem Josht.

-         Bourdais.

-         A… - elharaptam a mondat végét.

-         Az utó hátsó része darabokban van, gyere ki.

-         Nem, tudok menni.

-         Gyere ki!

-         Rendben. – törődtem bele, majd végül visszaestem a tizenhatodik helyre. Kiestek még előlem páran, sőt! Az egy kiállásos taktikának köszönhetően jó néhány pozíciót nyertem. A kockás zászló mellett kilencedikként értem célba.

-         Húszpontos hátrány. Két futamot egymás után nyert meg ez a drága ember, míg én mindkettőt lenulláztam. Olyan önelégült arccal adott interjút, hogy attól hányni lehetett volna. Egy újságot olvasgattam, vőlegényem épp hozza felfelé a reggelit, én pedig élveztem, hogy pihenhetek végre…

Németország - Olaszország. Őszintén szólva, kicsit ideges vagyok. Lukas és Bastian szokás szerint vállveregetve lépnek ki, hogy aztán hirtelen vigyázzba vágják magukat, és elszánt képpel üvöltsék a himnuszt… rajtam egy cseppet túlméretezett mez, amit a szövetségi kapitánytól, Joachim Löv-től kaptam, rajta Mrs Schweinsteiger név. Akárhogy is nem illik hozzám ez az izgalom, várom az esküvőmet. Nem is kicsit. Oké, persze, nem azért, amiért ezt a nők 90%-a várja (jaj, a ruha, a virág meg a torta…) hanem hogy végre úgymond hivatalosan is Mrs Schweinsteigernek hívjanak… részletesebben képtelen vagyok elmondani, hogy mit érzek. Mindenesetre azon kaptam magamat, hogy a körülöttem ülő szurkolókkal (akiknek majd’ kiesik a szemük, mikor meglátnak) együtt mondom a Német himnuszt… majd az olaszt is. Megszoktam. Sokszor hallottam már, dobogón. De az olasz himnuszt igazán a magyar himnusz után tudom élvezni. A dobogó tetején. A Németek kezdenek, Ballack kirúgta a labdát. Sajnos el kell ismerni, hogy Buffon borzasztó jó kapus, valamint, hogy Lehman a közelébe sem érhet, így történt, hogy habár a labdaszerzés 70-30 százalék a Német válogatott javára, és minden fél percben van egy helyzetük, az állás még mindig 0-0. Aztán a harmincegyedik percben úgy éreztem, szétrobban a mellkasom. Csak annyit láttam, hogy Bastian elesik, Materazzi pedig meginog a szöglet után. A lassításnál aztán látszott, hogy teljes erővel fejeltek mind a ketten – csak éppen egymásba. Materazzinak mázlija volt, mert neki Bastian a nyakát találta el, de Materazzi fejbe-fejelte a vőlegényemet, akinek a meze egyre jobban pirosodott. Az orvosok mellégyűltek, én pedig megszorítottam a kezemet. A kezét az arca elé emelte, nem láttam, hol sérült, de tény, hogy a fél arca vérben volt. Miután Ballack, Lukas és Jensen segítettek neki letántorogni a pályáról, már rég nem a meccs végeredménye érdekelt. A homlokán tátongó sem volt, nem tudom, hogy sikerült így összefejelniük. Miután bekötötték a fejét, visszament a pályára, de csak pár percig, ugyanis a bíró lezavarta új kötésért (a régi átázott). A meccs végeredménye egy-egy lett (egy olasz tizenegyes, valamint egy német büntető, amit Metzeider varrt be a kapu alsó szélébe)

-         Had nézzelek! – rohantam oda hozzá a meccs végén. A fejét összevarrták, de vér szivárgott belőle. – Annyira sajnállak. – öleltem meg. – Fáj?

-         Nem annyira, nem is érzem. – mondta fáradtan. – megyünk?

-         Persze, persze, menjünk… - mondtam, majd szegény, vérző fejű, önzetlen focistavőlegényemre néztem, aki végre elmosolyodott, miután rám nézett…

- Tegyek rá jeget? – kérdeztem. Bastian a kanapén feküdt, én pedig a kanapé másik végén ültem.

- Nem szükséges… de… hozhatsz, ha sok a szabad időd…

- Már hozom is. – pattantam fel.

-         Na, jobb így? – tettem rá a nagy zacskó jeget a homlokára.

-         Igen…aú…csak…hideg kicsit… de jobb. Köszönöm.

-         Szívesen. Mi is lesz holnap?

-         Ó, valami marhaság. De muszáj ott lennünk.

-         Lennünk? Nem csak nektek focistáknak kötelező menni?

-         De a focisták el szokták vinni az autóversenyző feleségüket. – mondta. Elvigyorodtam.

-         Még nem vagyok a feleséged.

-         Nem sokáig… ha meg nem gondoltad magadat.

-         Dehogy gondoltam! Nagy esküvő lesz, ha anya szervezi a vendéglistát.

-         Nem baj, egyszer megyek oltár elé… - mondta elgondolkozva. Majd hozzátette: - legalábbis veled.

-         De birka vagy! – csúszott ki a számon. Meglepődött, majd elnevette magát.

-         Ennél okosabb szitkozódás is eszedbe juthatott volna, nem mondom.

-         Talán, majd máskor… igyekszem válogatottan és kreatívan szitkozódni a kedvedért. Na, jó így?

-         Tökéletes. – mosolyodott el…

Mindenki szekál, azt hiszik én elégedett, vagyok a két kiesésemmel… persze… nem, majd még ugrálok… de ez nagyon az idény eleje… mindenesetre jól jönne már egy futamgyőzelem. Másnap délután ugyancsak meccsre mentünk (változatosság kedvéért most Tobias meccsére – mennyivel jobban éreztem magamat, mikor magam mellett láttam imádott Majdnem-férjemet…) Azután pedig elkezdtünk készülődni az esti „nagyon izgalmas” partira. Miután rájötten, hogy a ruha több számmal kisebb, és választottam egy szűkebb, sötétbarnát, már indulhattam is a fodrászhoz, akinél egy sima hajvágás is 100 dolcsi.

    Puszta megérzés, de sejtettem, hogy hullámos lesz a hajam, ez az olasz fickó azonban lényegesen ügyesebb, mint nyúlfogú kollégája. (Valami Pedro vagy Petro vagy mittudomén hogy hívják…) Tehát nagyon elégedett voltam, amikor megpillantottam magamat a tükörben. Ezután hazamentem, a sminkes ugyanis házhoz jön… na, jó, nem egészen, de ha ismerem a sminkest, akkor igen. Márpedig Jacquit ismerem. Nem túl sokszor találkoztam még vele, de nagyon rendes, és persze ügyes is, ezért elég volt megadnom neki a címemet.

   A kanapén ültem, Jacqui pedig a szememet festette, ugyancsak művészi lesz a végeredmény, mert már fél órája minimum ezen dolgozik. Hátrafogta fekete haját, majd beszélgetést kezdeményezett. (gondolom látta rajtam, hogy még tíz perc és felállok)

- És? Magadban lesz ebben a hatalmas házban? – kérdezte barátságosan.

- Nem, a…

- Gondolom a barátoddal.

- Már a vőlegényem. – mondtam. Hangomba némi szokatlan gyengédség vegyült.

- Nahát! Pilar, bocs, de szerintem kár volt. Egyszerűen nem tudok elképzelni olyan jó krapekot, aki egy szinten lenne veled. Valahogy…

- Egy szinten lenne…velem? – kérdeztem döbbenten.

- Igen… szóval, úgy értem…  - ebben a pillanatban parkolt le az autó a ház előtt. Kinézett az ablakon.

- Az a fekete Ferrari a… vőlegényedé…? – kérdezte letaglózva. Bólintottam.

- Igen, a másik Ferrari az enyém. – nyílt az ajtó. És Jacquinek egyre lejjebb esett az álla. Nos, igen. Szóval nem kis feltűnést kelt egy több, mint egy nyolcvan magas, szőke, kék szemű, lehengerlően mosolygó focista, akinek vállán a fekete táska, mellesleg épp most parkolt le a Ferrarijával. (közben pedig lehet érezni a Hugo Boss parfüm illatát…)

- Ő… a vőlegényed…? – kérdezte döbbenten Jacqui.

- Hát… igen… az lennék. – válaszolt helyettem Bastian. Jacqui végre magához tért, ideje, mert a szemem borzasztó lassan készül…

-         Bastian, téged vártunk… - lépett oda mellénk valaki. Hát igen. Michael Ballack, a tavalyi kedvenc focistám. Sohasem hittem volna, hogy eddig elérek valaha… márpedig szerény sem voltam. És most természetes, hogy néha elcsevegek egy-egy olyan emberrel, akivel régen a szobámat tapétáztam…

-         Tudom, az indulás… - magyarázta egyszerűen.

-         El tudom képzelni. Ő a menyasszonyod? – nézett úgy rám, mintha életébe nem látott volna fehér embert.

-         Igen.

-         Ez… komoly?

-         Igen. – mondta értetlenül. – Miért, valami baj van vele?

-         Nem, isten ments… csak… wow! – fejezte be. Igen, észrevettem, hogy néha más is tud úgy fogalmazni, hogy a mellette állók még véletlenül sem értsék.

-         Pilar! – fogta meg valaki a vállamat.

-         Lukas! – fordultam hátra mosolyogva. – Hát Elza?

-         Mindjárt jön. Hogy vagytok?

-         Élünk. – mondtam vigyorogva. – És ti? Nem úgy volt, hogy Elza hazamegy kicsit?

-         Meggyőztem. – vont vállat. – Már jön is!

-         Pillay! – ugrott a nyakamba Elza. – de csinos vagy! Annyira sajnálom! Ez a… szóval, nem tud hibázni, fene a pofáját!

-         Kösz, hát igen, előbb lesz vulkánkitörés…

-         Nem hittem, hogy jössz, itt rajtunk kívül mindenki topmodell, nőket nézve… szinte legalábbis. 

-         Kit érdekel? – lépett oda Lukas.

-         Hála az égnek nem téged… - mondat mosolyogva Elza. Lukas meg ő tökéletesen kiegészítik egymást, azt hiszem.

-         Bastian? – kérdeztem érdeklődve.

-         Két percet nem bírsz ki nélküle… - mondta Lukas rosszallóan, majd elvigyorodott. – nyugi, még él. Ott van hátul…

-         Köszi… - mosolyodtam el én is. – Nem tehetek róla…

Bastian éppen Miroslav Kloséval, illetve Franck Ribéryvel beszélgetett. Mindketten a csapattársai. Előbbivel valamelyik nap hosszan elbeszélgettem, utóbbival még egy szót sem váltottam.

-         Franck Ribéry. – nyújtotta a kezét az udvariasság nevében.

-         Pilar Vanderfsott. – mondtam. Végignézett.

-         Mázlista. – vetette oda bosszúsan Bastiannak, mire az említett elvigyorodott és megjegyezte:

-         Tudom…

Teszteltem és végre jó kört tudtam futni Bahreinben.

-         Szép volt! – tapsolt Nathan.

-         Jók a beállítások? Ne vegyük az első szárnyat…

-         Ne, így tökéletes.

-         Oké. Tessék, Stefano küldi, azt mondta most igazán megérdemled. – adott át mosolyogva egy doboz Red Bullt. Elnevettem magamat.

-         Mond meg neki, hogy köszöntem szépen. – mondtam engedelmesen.

-         Oké. – indult el.

-         Nathan…

-         Igen?

-         Nem láttad Annabellát?

-         Nem, Stefano kirúgta. Nem is tudtad? – nézett rám értetlenül.

-         Nem, miért?

-         Uh, az úgy volt… Na várj! – ült le mellém, kiseperte szeméből a szőkésbarna haját, majd belekezdett. Eközben kényelmesen elhelyezkedtem, rendeltem egy kávét, és végighallgattam, hogy rúgott be Annabella valamelyik csapat partin. Végre valahára!

-         De Dennis leszerződtette. – folytatta keserű szájízzel Nathan.

-         A McLarenhez?

-         Ismersz más Dennist?

-         Nem.

-         Na látod…

-         Nathan, Stef hív. – lépett oda Luca.

-         Oké, mentem. Szia, Pilar!

-         Szia! – néztem Nathan után. Biztos vagyok benne, hogy Nathan a legfiatalabb a mérnökök közül, de egyben nagyon profi. Nem lehet több huszonhatnál.

Szabadedzés van. Rajtam a bukósisak és a teher. (magyarul a csapat és a szurkolóim által rám tett teher- nevezetesen a nyerjél-már-egy-futamot-végre-pilar! Teher.) Megtornáztattam az ujjaimat a kormányon.

   Meg van oldva! Az első szabadedzésen második a másodikon és harmadikon pedig első lettem. Fred első-második, legrosszabb esetben harmadik lett. Most viszont itt az időmérő, amin minden múlik. Jó, ez túlzás, de sok minden ezen múlik.

-         Három tizeddel vezetsz, az aszfalt meleg, kijössz kerékcserére?

-         Nem. – hangzott tárgyilagos feleletem.

-         A következő húsz percben eső nem várható, Vettelt kivizsgálják… - folytatta a monológját a rádióba Joshua.

És enyém a pole! Egy ezreddel, de enyém- így még jobb a győzelem. Hami meg tépkedheti azt a rövid haját, amiért elrontotta a kettes kanyart. Kész.

Miután kikerültem néhány „Pilar, mary me?” felíratú pólós fanatikust, bementem a Home-ba.

-         Na, most hány Red Bullt kapok? – kérdeztem elégedetten…