-          Jé, szia, Bastian! Nem is tudtam, hogy jössz.

-          Szia. Gondoltam nem hagyhatom ki, elvégre nem mindig van Németországban F1-es futam…

Még beszélgettem vele egy jó órahosszáig, majd a hotel felé vettem az irányt. Bekopogtam Elzához.

-          Gyere, Pillay, nyugi, jól teljesítettél!

-          Mihez képest? – kérdeztem, miközben bementem. Elmosolyodott. A tévét nézte. Német adót, szóval még mindig a délelőtti interjúkat adták lefelé. Leültem az ágyra. Néztem a tévét…

-          „…Ami igazán nagy fejtörést okozott a Ferrarinak. Az érintettet, Pilar Vanderfsottot kérdezem, miért volt szükség motorcserére?

-          Műszaki hiba. Még nem sikerült megállapítani az okát.

-          Értem, és megmondaná…

-          Elnézést, de mennem kell.

-          Mint látják, Pilar Vanderfso” – kikapcsoltam a készüléket. Méghozzá könyörtelenül kitéptem a konnektorból a vezetéket.

-          Hé, ne már! Tök érdekes volt! – háborodott fel Elza, majd elvigyorodott:

-          Olyan jó volt ilyen hülyeségeket hallgatni!

-          Nagyon vicces…

Elza már tuti alszik. Hajnali három van. Esik az eső, dörög és villámlik. Nem tudok aludni. Bekapcsolom a netet.

         Két hét múlva kezdődik a futball világbajnokság! Tovább>

A-csoport

Németország- Franciaország

Svédország- Svájc

Spanyolország- Hollandia

Németország – Svédország

Svájc- Spanyolország

Hollandia- Franciaország

Németország – Svájc

Spanyolország- Svédország…- Jó ég! Mennyi meccs! Az időpont sehol sincs feltűntetve. Na, akkor máshol nézem meg! Július 2-a. A megnyitó. A Németország – Franciaország meccs. Hát, igen. Ezt muszáj megnézzem…

Reggel felébresztettem Elzát.

-          Hahó! Elza! – semmi.

-          Elzee! – mozdulatlan.

-          Elzuska!!! – oké, ilyenkor jön a hideg víz. Kimentem és hoztam egy kancsó jéghideg vizet. Tettem bele 12 jégkockát, majd mikor elolvadt, az egészet Elzára borítottam.

-          Jesszusom! – ordított fel, miután felpattant. Mikor észrevette a kezemben az üres kancsót, rám nézett. Először azt hittem, mindjárt nekem ugrik, de egymásra néztünk, és elkezdtünk röhögni.

-          Na, ma hova megyünk? – kérdezte Elza reggeli után.

-          Nem is tudom. Mondjuk…hát fogalmam sincs.

-          Elmegyünk egy butikba? Légyszi!

-          Oké, oké, de nem állok ott két órahosszáig.

-          Rendben.

Egész jó kis butikot találtunk. Elza vett magának vagy három szoknyát. És halálra biztatott, hogy én is vegyek, de erre már nem tudott rá venni. Pedig tudja, mennyire utálom a szoknyákat. Végül vettem magamnak egy fekete tornacipőt, és egy csíkos pólót.

Amikor kimentünk pár négy-öt év körüli kislány szaladt oda hozzám. Nem is szóltak semmit, csak megölelték a lábamat. Elzára néztem.

-          Hű! – mondta.

Leguggoltam hozzájuk.

-          Aláírod a pólómat? – kérdezte az egyik angolul.

-          Az enyémet is – mondta a másik kettő, miközben paparazzik gyűltek körém.

-          Igen, persze – mosolyogtam. Integettem nekik.

Még a formula1.com-ra is feltették a fotókat „Vanderfsott anygyali énje” – főcímmel.

Másnap összepakoltam, és szaladtam Elzához.

-          Elza!

-          Gyere! – hallottam. Beléptem. Ő is pakolt, de a mobilján beszélt:

-          Nem is tudom… igen, persze, de… oké, azt hiszem egy körül, igaz?...jól tudtam…szerintem is…. – elkezdett nevetni. Elég humoros lehetett, akivel beszélt. – jó, akkor majd látjuk egymást! Szia…

-          Elza, kész vagy?

-          Nem hatkor indul a gépünk? – kérdezte csodálkozva.

-          Hát nem! – az órámra néztem. – egy óra múlva.

-          Ó, na mindegy.

A gépen ültünk. A Magyarországra tartó gépen! A reptéren ott voltak anyáék.

- Olyan nagyon büszke vagyok rád – szipogta anya.

- Miért? – kérdeztem.

- Tudod, azok a kislányok, akiknek aláírtad a pólóját…

- Jaj, anya…inkább azt mond el, hogy miért nem jöttetek Németországba?

- Bocs, de a nagyinak most volt a szülinapja és megnéztük együtt a futamot. És…

- Oké, oké, semmi gond.

Teszteltem.

-          Hazai pályán vagy, erősebb vagy, mint valaha. – mondta Greg, az egyik mérnök.

-          Köszi.

-          Most itt muszáj megelőznöd Hamil…illetve, Lewist…

-          Igen, nem láttad az edzőmet? Tudod, Ronaldot…

-          De, ott van! – mutatott Fred kocsija felé.

-          Ó, Pilar! – mondta Ronald. – Igazán keményen edzettünk, muszáj győznöd.

-          Igen, muszáj győznöm – motyogtam.

Muszáj győznöm… muszáj…muszáj…győznöm…- csak ez visszhangzott a fejemben.

Poal pozíció! Ez az!

Start. A startnál megelőzött Lewis. A francba! Ez nem lehet igaz! Kijöttem kerékcserére. Én voltam az első, aki kijött, tehát Robert, Lewis és Fred mögé kerültem vissza. Aztán egy porfelhő bukkant fel előttem. Egy piros, ugyanolyan autó repült pörögve szinte fénysebességgel a betonfalnak. Kivert a víz. Jó isten. Fred!

-          Mi történt?! – ordítottam a rádióba.

-          Fred kiesett. – na, jó hogy mondod, Josh! Azt hittem még visszaáll a versenybe, mikor keszedik a betonfalból! Ilyen hülyeséget!

-          Freddel mi történt?! – kérdeztem.

-          Nyugi van! – mondta Josh. – nem tudom. Nincs eszméleténél. – éreztem, hogy elsápadok.

-          Lewis lökte ki, mikor előzni próbált és Robert belement.

-          Robert hogy van?

-          Semmi baja. Két tized plusz.

Akkor ezt Fredért! – mondtam magamban, és gázt adtam. Sok gázt.

-          Mit csinálsz? Mondom, hogy kizárt, hogy megelőzd!

-          Attól függ, kinek. – mondtam

Az orrkúpjaink egy vonalban voltak. Attól függ, hogy kinek lesz jobb a kigyorsítása. Neki.

-          Defektje van Lewisnek. –mondta Josh. Ki is ment a kavicságyra. Milyen csodás látvány Lewis Hamiltont a kavicságyon látni!

A Magyarok meg voltak őrülve, mikor felléptem a dobogóra. Nem pezsgőztem. Frederic miatt. Rögtön bementem taxival a kórházba, ahová szállították. Stefano már ott volt. A folyosón.

- Szia- köszönt. Esetlenül az ajtóra mutattam.

- Semmi értelme. Nincs eszméleténél.

- Mi történt pontosan? – válasz helyett a TV-re bökött, ami a folyosón volt elhelyezve. Ránéztem. Lewis egyszerűen kilökte, Robert elé. Aki feltarolta a kocsit rendesen. A betonfalas- ütközés már tényleg nagyon durva volt.

- Minimum hat hét…- mondta váratlanul a csapatfőnököm.

- Míg újra vezethet?

- Vagy több. Ez nem lehet igaz! – mondta és kiment. Biztos őt is megviselte. Illetve viseli. Hát még a csapatot!

Július 1-je van. Szabad nap, holnap lesz a VB-megnyitó, és ezt nem lehet kihagyni. Ja, igen. Üdvözlet Valenciából!

 Fred már magához tért. Pont én voltam mellette. Épp a „Jaj, istenem! Frederic! Ne csináld ezt velünk!” – lemez volt terítéken, mikor megmozdította az egyik ujját. Aztán kinyitotta a szemét. Hívtam egy dokit, aki szabályosan elmosolyodott, hogy nahát, Frederic úrfi, hogy milyen erős a szervezete, hogy ilyen hamar visszanyerte az eszméletét… persze. Az a négy nap, ami alatt nem volt eszméleténél, az gondolom, nem számít.

Elmentem a VB-megnyitóra. Egy félórás megnyitó műsor után felsorakozott a német és a francia válogatott. Hajrá, németek! A himnuszuk után belefújt a sípjába a bíró. Az első félidő negyvenharmadik percében a bíró tizenegyest ítélt a franciáknak. A német szurkolók úgy ordibáltak, ahogy a torkukon kifért. (Oké, addig is ment a „Germany”- kiabálás, de az jobb volt, mint ez.) Berúgta. Na, csodálatos. Az egyik kivetítőn szinte szünet nélkül én voltam, így nem volt nehéz kitalálniuk a drukkereknek kinek szurkolok, amikor a gól láttán felszaladt a szemöldököm. Viszont a második félidő harmadik (!) percében épp Bastian lőtt egy oltári gólt! Félpályáról, telibe. Aztán még lőtt egyet a hatvanhatodik percben Hitzelspieger. Maradt az eredmény, így a németek nyertek kettő- egy arányra.

A meccs végén az öltözőből nyíló kórháztisztaságú folyosóra mentem. Szinte utolsóként jött Bastian.

- Szia! – mondta – én, nem is tudtam, hogy itt leszel…

- Ó, igen?...pedig itt vagyok…

- Igen, most már látom…

- Szép…volt.

- A megnyitó? – nézett rám zavartan.

- A meccs…

- ja, persze, a meccs. Az…jó. Vagyis – kapott a fejéhez – kösz.

- Szívesen. Akkor…megyek is.

- Jó. Szia – mondta.

A folyosó végén jártam, amikor utánam szaladt:

- Pilar! Te meg Elza…szóval…nincs kedvetek…Svájcba jönni?

- Hogy micsoda? – nevettem el magamat – Miért mennénk mi Svájcba?

- Nem, nem csak ti. Mi is. Én és Lucas. Meg a bátyám… á, hagyjuk. Hülyeség. Vedd úgy, hogy meg sem kérdeztem

- Nem, nem. Ez nagyon jó ötlet! Mikor gondoltátok?

- Huszonhatodikától harmincadikáig.

- az tökéletes! Nekem Valencia után huszonnegyedikén lesz futam. Akkor szólok Elzának is, oké?

- Rendben. Majd hívj, oké?

- Oké, de mi a számod? – kérdeztem kicsit magától értetődően.

- Ja, persze. Bocs…

Csörgött a mobilom. Jó isten! Ez Stefano lesz. Reggel hétkor csak ő képes kiverni az álmot a szememből. Stefano. Na, tudtam.

-          Hm…? – szóltam bele a telefonba félig alva.

-          Azonnal gyere ide! – ordította. Ajaj. Mit csináltam?!

-          Mi a gond?

-          Nincs hozzá közöd, de ide kell jöjjél!

-          Rendben, pár perc és ott vagyok…

Frederic már ott ült a fekete színű króm asztal mellett. Be volt kötve a keze, és a lábán is vastag gipszréteg volt.

-          Hogy vagy?

-          Megvagyok. Kicsit kóválygok, de amúgy semmi bajom.

-          Az jó. És tudod miért vagyunk itt? – megvonta a vállát.

-          Fogalmam sincs.

-          Majd én megmondom! A McLareneknek újításuk van. – lépett be a csapatfőnökünk. Ránéztünk. Elnevettük magunkat.

-          És ezen mi a gond? – kérdeztem.

-          A sajtó szalagos hátsó szárnynak hívja… - leesett. Hát persze!

-          A farkasfogas…

-          …hátsószárnyunk…igen, pontosan, Pilar!

-          Hát ilyen nincs! A szemetek!

-          Pedig van, és igen, azok, de ezt ne így mond a sajtónak.

A McLarenek nagyon jól mentek a Valenciai pályán. A Mi újitásunkkal. Frederic még nem vezethet, így Luca van helyette. Az a Luca, aki negyedik lett az időmérőn. Én meg harmadik. Lewiske és Heikkike mögött.

Elég dérrel-dúrral vezettem, így a futam első három körében háromszor is majdnem kicsúsztam.

-          Ssz. Pilar, nyugodtan. A többit zárd ki az agyadból. – kommentálta a bakiimat Joshua – közepesen felhős az ég, mérsékelt…

Sikerült megelőznöm Heikkit!

Írtam pár e-mailt. Egyet Tatjának, egyet anyának egyet meg Elzának…

   Szia anya! Tökéletesen jól éreztem magam. Nem viselt meg lelkileg az eredményem, nem vagyok náthás, és nem magas a koleszterin-szintem. Valamint semmilyen aggasztó tünetet nem vettem észre magamon. Remélem jól vagytok:

                                                                                Pilar – fejeztem be a heti helyzetjelentésemet. Anya pszchihológus, és igen megnőtt a praxisa, mióta mindenki észrevette, hogy Mrs Vanderfsottnak hívják… Tatjának szánt e-mailem ettől jóval hosszabb volt. Végül Elzával inkább üzenetet váltottam:

      Pilarvanderfsott üzenete: (21:02) 

                               Szia Elza!

    Na, milyen Magyarország? Hét elején én is hazamegyek, ha minden igaz. Nem jössz velem? Jó lenne. Figyelj, Bastian, a tesója, meg Lucas hívott minket Svájcba kirándulni. Tudod, faházak, forró csoki, síelés, esetemben snowboard… azt mondták, szóljak neked is, na mit szólnál hozzá?

     Abrusselza üzenete: (21: 05)

Biztos szívesen látnak ott engem?! Nem értek szót velük…

     Pilarvanderfsott üzenete: (21:05)

Na mit gondolsz? Szerinted azért mondták, hogy hívjalak, mert olyanjuk volt? Gondolkozz már! Ha meg nem értesz szót velük, minek a német vizsgád, hm? Na, az sem igaz, hogy nem értesz szót Lucasszal, ne áltass!

     Abrusselza üzenete: (21: 06)

Rendben, igazad van, de akkor is, nem is tudom. Mikor mentünk tavaly Thaiföldre azt sem élveztem különösebben…

          Pilarvanderfsott üzenete: (21:11)

Mert akkor nem velem jöttél, észlény! Felhívlak!

Abbrus Elza… na itt is van…

-          Szia…

-          Szia, Elzee! Na, ugye jössz? A legjobb barátnőm vagy, nem teheted meg velem, hogy nem jössz! Nem igaz?

-          De, de igen… őszintén szólva szeretnék menni…

-          De?

-          De nem is tudom, szívesen látnának e ott.

-          Elza, hagyd már abba ezt az érzéketlen, szappanoperás hangulatot! Föld hívja Elzát! Elza, jelentkezz!

-          Hm, hm… rendben…értem… ott kell legyek, igaz?

-          Igaz.

-          Nincs kifogás?

-          Nincs.

-          De nem tudok síelni.

-          Majd megtanítalak.

-          Rendben, beszéljük meg…

Végül fél tízkor eljutottunk addig, hogy Elza motivációt érzett a Svájci kirándulás iránt…

Reggel a reptérre mentem. Kivételesen mosolyogtam párat a fotósoknak. Több villámkérdéssel bombáztak (- Igaz, a meg nem erősített hír, miszerint következő évben a Renault pilótája lesz? Igaz, hogy a testvére hokizni tanul, és eltörte a bokáját?) Fogalmam sincs, hogy lehet ennyi hülyeséget ilyen rövid idő alatt összeszedni… már a repülőre szálltam fel, mikor megcsörrent a mobilom „Vik”