Az ujjaim ropogtak, miközben ráfeszítettem a kézfejemet a kormányra. Kiszálltam, hogy váltsak pár utolsó szót Ronalddal. Aztán összefogtam a hajamat, feltettem a balaclavát, aztán a bukósisakot, majd a HANS-ot.

-         Hajrá. – mosolyodott el Nathan, majd Ronalddal együtt félreálltak.

   Én már az első futamomkor megmondtam, hogy ami a legidegesítőbb, az a lámpa. Piros-piros-piros-piros. És így tovább… majd kialszik… és akkor lehet indulni. És éreztem, hogy a rajtom bravúros lett…! Olyan… nagyon…

-         Első vagy. Második Robert, plusz két század.

-         Lewis?

-         Tizenkilenc.

-         Frederic?

-         Három. Az aszfalt hőmérséklete ideális, megegyezik a tegnapival, a következő félórában nem várható időjárás-változás.

A helyzet az alábbi: Álltam, miközben tankoltak, de valami nagyon nem mehetett, mert nagyon sok ideig tankoltak, (plusz Fredet is rámhívták) így hatodikként jöttem vissza (de ha úgy vesszük harmadikként, Rosberg, Piquet, illetve Trulli még nem volt kint)

Kiélezett csatát vívtam Roberttel, a kerekeink összeakadtak, és kipördült a pályáról. Azt hiszem ez nem volt túl tiszta… ezért hát habár biztosítva lett volna az első helyem, magam elé engedtem Robertet, két kanyarig nem támadtam, és csak azután másztam fel a dobogó élére…

                Vanderfsott újra a csúcson!

   Gyenge kezdés után tiszta és vérszomjas csatában győzött a Formula1 első női világbajnoki cím- védője. Alig hét körrel a vége előtt Vanderfsott és Kubica koccant, melyből előbbi jött ki győztesen, de csodálatra- méltóan bevárta, valamint két kanyar erejéig maga elé engedte a lengyelt. A Ferrari másik versenyzője elismerően nyilatkozott csapattársáról: „Nem hinném, hogy sokan ezt tették volna a helyében, de Pilar szeret korrekten játszani, márpedig ez korrekt volt. Nem hiszem, hogy Robert mérges lenne rá ezért az incidensért, hiszen valószínűleg a versenybírók sem büntették volna meg őket. Egyformán hibásak voltak.” A lengyel pilóta valóban nem volt dühös az esetért, sőt: „Azt hiszem mindketten hibások voltunk, talán az ő kereke miatt kerültem ki a pályáról, de ez fordítva is megtörténhetett volna. Azt hittem lelassult, de aztán rájöttem, mit csinál. Előnyt adott, mert kilökött. Csakhogy lényegesen jobb tapadása és sebessége volt, maximálisan megérdemelte a győzelmet” A Mercedesnek nem nagyon kedvezett a hétvége, hisz Hamilton tizenhatodik, Kovalainen kilencedik lett. „Szerintem a mezőny nagy része ezt tette volna.” – hangzott Lewis Hamilton kurta kommentálása. Tehát Bahrein mindenképpen a Ferrari drukkereknek kedvezett, kíváncsiak vagyunk isztambulra!

Ezt a cikket olvastam el a futamgyőzelmem után, jó érzés töltött el. A futam egy időben volt vőlegényem focimeccsével, tehát rögtön rohantam a reptérre, felszálltam, utaztam, leszálltam, és szoborrá dermedve vártam, hogy fognak leszállni a csapattagok. Attól függ: Lukas mindig is jobban viselte a vereség tényét, röhögve veregette vállon az őket megverő csapat tagjait, míg leendő férjem neki tudott volna menni mindenkinek, aki elszedte tőle a labdát. (Oké Lukas is belefejelt már néhány meccsen a másik gyomorszájába, de akkor is…)

Tehát ha valami nagyon összejön! A húgom teniszmeccset nyert egy békaképű dán tuskó ellen, én futamot nyertem, Bastian pedig a három gólból kettő gólpasszot adott, a harmadikat ő lőtte. Épp mikor emberfeletti meccslabdáról társalogtunk immár tizenkét éves húgommal, csengettek.

-         Oké, puszi, mentem, szia… - tette le a telefont.

-         Szia.

- Igen? – nyitottam ki az ajtót. Majd megmerevedtem.

- Szia. – lépett be hatalmas bőrönddel az unokabátyám, Stan.

-         Tehát, miért vagy itt? – kérdeztem nem túl barátságosan.

-         Hát… Julie kidobott, gondoltam befogadsz egy ideig.

-         Egy ideig?! Mégis mennyi ideig?

-         Nem tudom… egy-két hónap…

-         Egy- két hónap?! Te jól vagy?

-         Jól van már, nem fogok zavarni.

-         Azt sejtem. – morogtam.

-         Amúgy is… nem sokára esküvő… addig maradhatok, nem?

-         Hát nem!

-         Nyugi, el vagyok, csak tévém legyen…

Újabb vigyorogj-szépen-a-focistaférjeddel- estélyre készülődtünk, Stant nagylelkűen áthelyeztük a szomszédba, ami jóval kisebb volt, mint a mi házunk, de Stannak bőven megfelel.

-         Pilar Vanderfsott! – mondta érdeklődve mögöttem egy női hang. Hátrafordultam. Mögöttem egy vörös hajú, szeplős lány álldogált.

-         Geneviev Edencober. – mondta lelkesen. Agyondíszített, lila ruha volt rajta. – Nagy rajongód vagyok! – vigyorgott.

-         Óh…igen? – kérdeztem. Kicsit zavarban voltam.

-         Persze! – mondta vidáman, és apró fejbólintásokkal nyomatékosította előző állítását. Ismerős a neve valahonnan… talán kitalálhatta a gondolataimat, mert elmosolyodott és azt mondta:

-         Színésznő vagyok. – és hozzá vigyorgott, mint a vadalma…

-         Ettől a csajtól kikészültem! Ha vettem egy pralinét, ő is vett, ha megfordultam, ő is. Mindent, de mindent megkérdezett, kiakasztott! – borultam ki, immár otthon. – azt sem tudom hány éves!

-         Méretét tekintve nyolc. – kötötte ki a cipőjét leendő férjem. Elnevettem magam.

-         Nem, de komolyan. Húsz körül lehet, vagy még annyi se.

-         Ha már itt tartunk, te sem vagy még huszonhárom.

-         De jövő héten annyi leszek…

-         Az egy dolog. – mosolyodott el.

A húgom fontos teniszmeccsén ültem, valami koreai-származású, apró lányka ellen játszott. Mellém furakodott, majd leült egy középmagas, hosszú, fekete hajú, kissé vágott szemű nő. Nem nagyon tudom az ázsiaiakat megkülönböztetni, de határozottan hasonlított a lányhoz a pályán. Az első menet után (amit a vágott szemű nyert) odament hozzá, majd megkérdezte:

- Ni ijn wuan hao ma? – márpedig ez kínai, ha jól tudom. Értetlen arckifejezésemet látva az égnek emelte a szemét, majd visszaült a helyére. Az ázsiaiakhoz képest feltűnően magas, tőlem pár centivel magasabb volt. Vállán Dior táská, lábán egy egyedi, külön neki tervezett, sötétzöld Labbely magassarkú. Középzöld csőtop, almazöld harisnya, fűzöld forrónadrág… egyszóval talpig zöldben volt, és nagyon jól állt neki.

- A testvéred? – kérdeztem, miközben visszaültem a helyemre.

- Igen… - válaszolt lassan, megilletődve. Mivel nem látszott éppen beszédes típusnak, hagytam a fenébe az egészet. De jó pár perc múlva rám nézett.

- Ahogy neked is. – mosolyodott el, majd a kezét nyújtotta:

- May Och.

- Pilar Vanderfsott…

- Tudom. – mondta és bólintott. – autóversenyző vagy.

- És te?

- Manöken. – mondta. Kicsit elpirult. – Hány éves a húgod?

- Tizenkettő. Tied?

- Tíz. Ó! – mondta, az utolsó mondat a húgom által megnyert szettnek szólt. – Ügyes. – mondta keserűen. És az utolsó szettnél inkább elmélyült társalgást folytattunk, ahelyett, hogy a pályán lévő húgainkat bámulnánk. Végül Vik nyert, de most furcsamód kimaradt a teniszütő- dobálgatás, láthatóan összebarátkozott a kínai (?) kislánnyal.

- Holnap nem jöttök ki a meccsre? – kérdeztem – Warder Bremen kontra Bohum.

- uff, én abszolút nem értek a focihoz… de kimehetünk, nem? – nézett a húgára, akinek édes kis copfjai voltak. Bólintott.

-… és lecsaptam, és akkor… - folytatta kimerítő és fárasztó, borzasztó hosszú előadását Vik a telefonban. Anya ettől függetlenül olyan érdeklődéssel hallgatta, mintha egy akciófilmet mesélne el.

-         Megnézhetem az e-mailjeimet? – kérdezte Vik.

-         Nézzed. – válaszoltam, miközben üzenetet gépeltem a saját laptopomon.

-         Khm…

-         Mivan? – néztem fel dühösen. – Ja, persze… Bastian mit csinál?

-         Asszem eszik.

-         Akkor kérd el tőle. – mélyültem el újra az elektromos postaládámban.

-         Én? – kérdezte feszengve.

-         Jaj, istenem, miért is ne?

-         Nem merem.

-         Mert leharapja, a fejedet vagy megesz vagy, brutálisan…?

-         Nem, de…

-         Bastian! – ordítottam ki.

-         Igen? – kiáltott vissza

-         Add már oda légyszives Vikinek a laptopodat!

-         Máris… - mondta, majd pár perc múlva kezében a fekete, matt, Apple laptopját (mellesleg az enyém is ugyanolyan, csak fehér)

-         Köszi. – mondta a húgom. – Jé! Pilar a háttérképed? – kérdezte csodálkozva.

-         Igen. – mondta mosolyogva.

-         Neked meg…

-         Bastian. Igen. – feleltem.

-         Wow. – húzta fel a szemöldökét.

-         Megígérem, hogy holnap veszünk neked egy külön Apple laptopot, oké? – kérdeztem. Vigyorogva bólogatott.

- Na, milyen színű kell? – néztem körül másnap az üzletben, ahol körülbelül tizenhat színű ugyanolyan laptop sorakozott egymás mellet. – csak azt ne mond, hogy rózsaszín.

- Pedig az is szép. – simogatta meg mosolyogva a rózsaszínt. – de én szürkét szeretnék.

- Oké. – emeltem le a polcról. Majd fizettem.

-         Megyünk vidámparkba? – kérdezte Lukas a telefonba. Elvigyorodtam.

-         Menjünk. – vontam meg a vállamat.

-         Vidámparkba megyünk Lukas Podolskival?! – kérdezte Vik tágra nyílt szemekkel.

-         Aha.

-         Sirály. – mondta boldogan. – De mikor?

-         Holnap.

-         Francba.

-         Miért?

-         Nekem ma kell hazamenni.

-         Ú, tényleg. El is felejtettem.

-         Ti nem jöttök?

-         Nem, most nem, majd azt hiszem jövő héten megyünk.

-         Oké… szülinapodra…

-         Pontosan.

-         Még egy menet? – kérdeztem. A hullámvasútról szálltunk lefelé az első menet után.

-         Ne! – mondta Elza, és leült. – Nekem ennyi bőven elég volt. – suttogta, és tényleg sápadt volt.

-         Akkor én is maradok. – ült le mellé önfeláldozóan Lukas.

-         Oké, mi azért megyünk még egyet, nem baj?

-         Dehogy baj, menjetek csak. Megvárunk.

-         Remek. – pattantam vissza a hullámvasút első ülésére, Bastian mellé.

-         Biztos, hogy nem volt még elég? – kérdezte.

-         Talán félsz? – kérdeztem lekicsinylően.

-         Én nem. – mosolyodott el magabiztosan. – Csak nehogy rosszul legyél még a végén.

-         Úgy nézek én ki? – húztam ki magamat a csíkos, csónakkivágású pólómban. Majd elnevettem magamat.

-         Majd meglátjuk.

- Jé, tudjátok mit látok? – néztem mereven magam elé.

- Nem. – válaszolt Elza tömören.

- Dodgem! – mutattam az előttünk lévő Dodgemekre.

- Vajon ki lesz a legjobb? – mosolyodott el Elza.

- Nem is tudom.  – mosolyodott el Lukas is.

Fél kézzel is hatszor olyan jól tudtam kormányozni a dodgemet, mint a többiek két kézzel. Mindenkinek feltett célja volt nekem jönni, eddig azonban senkinek nem sikerült…

-         Oké, oké, elismerjük a vereséget. – mondta Lukas – de most te meg Elza lesztek egy csapatban ellenünk. – vigyorodott el.

-         Miben? – kérdeztem gyanakodva.

-         Fociban, természetesen.

-         Na ne…

Én és Elza tizenkettő-egynél hagytuk abba a „vidám focizgatást”, az az egy gól is csak öngól volt, mert az elején Bastian kijött a kapuból, a mi kapunk felé, Lukas meg azt hitte, oda kell lőnie…

E-mailt kaptam Elzától.

Szia Pillay! Gyere már velem léci ruhapróbára. Tízkor eléd megyek. – ennyi. Ja, persze, ha nem említettem volna, Lukas a lehető legnagyobb titokban jegyezte el Elzát, még… jó pár hónapja… az ő esküvőjük a miénk előtt egy hónappal lesz, tehát másfél hónap múlva.  Hány óra is van? – néztem az órára. Fél tíz… van időm reggelizni, zuhanyozni, felöltözni… satöbbi, satöbbi…? Azt hiszem nincs.

-         Milyen szép… - próbált fel egy autó árával vetekedő árú menyasszonyi ruhát. Nekem nagyon nem tetszett. Hosszú, egyenes, tiszta fehér, hosszú ujjú. Egyszóval semmi extra. Nem tudom, mi kerül ezen ennyibe. Ő is borzasztónak találta, akárcsak a többi kilencet. Kicsin múlott, hogy el nem aludtam.

-         Ez is béna. – szedte le magáról a csupa csipke ruhát. – ha ez így megy tovább, esküszöm, mezben fogok megesküdni.

-         Talán célszerűbb lenne. – véltem, de valahogy nem díjazta Elza a feleletemet.

-         Nézd meg ezt… - adtam a kezébe egy újabb ruhát. Ami mögött olyan ruhát pillantottam meg, amiért érdemes férjhez menni!

-         Azt a… - jött mellém Elza is. Mereven bámultuk a mell alatt szabott, testhez simuló, vékony selyemanyagot.

-         Ez… nekem kell… - motyogta, majd levette és eltűnt az öltözőben. Pár perccel később kijött. Leesett az állam.

-         Ez… nagyon jól áll!

- Ez az, jobb vagy, mint valaha. - veregette meg Ronald a vállamat.  – Na ülj be újra, menj  még egy kört!

- Meglesz. – húztam fel újra a nomex kesztyűt. Beindítottam a motort, élesen bevettem a kanyart, majd kifékeztem Fredet, aki előttem ment.

-         Összegezve Pilar mindig is nagyon jó volt itt isztambulban. – mondta Nathan Stefnek.

-         Persze. A pályán. Ezért ne menj ki a kavicságyra, oké? – elvigyorodtam.

-         Igyekszem…

Q3. Eddig harmadik vagyok, de most gyors körön vagyok, és ha minden jól megy, meglesz az első- második hely. Porfelhő bukkant fel előttem. Lefékeztem. Nico betonfalnak ment, nagyon kevés maradt az autóból. Fel sem fogtam, mit csinálok, csak lementem a bukótérbe, és rohantam vissza. A pályaőröknek ide a legnehezebb eljutni, így senki nem volt ott még, csak én. Láttam, hogy Nico volt már jobban is.

- Hívjon orvost! – ordítottam a felém induló pályaőrnek, intett egy másiknak, és pillanatok alatt odajött a medical car.

-         Azt hittem, komolyabban sérült. – mondtam a Home-ban.

-         Csak így negyedik lettél. – sóhajtott Stefano. Bólintottam.

-         Azért, szerintem rég volt olyan sportszerű valaki a Formula1- ben, mint te. Szép volt.

-         Kimi! De régen láttalak! Lotta? – kérdeztem boldogan a Home-ban, másnap, mikor az egyik asztalnál megpillantottam Kimit.