-         Szia! – mosolyodott el – Bent van Dessynél.

-         Dessy? Itt van Dessy?

-         Aha, Felipével beszélget.

-         Felipe? Mi van itt?

-         Öregek otthona, kedvezményes látogatás? Vagy mire célzol? – kérdezte mosolyogva.

-         Eddig még egy versenyen se voltál, hogyhogy…?

-         Valaki egy évvel öregebb lett.

-         Ó, csak miattam…?

-         Nem. Az is érdekel, hogy fogod kilökni Lewist. – vigyorodott el. – de boldog születésnapot! – nyomott a kezembe egy bordó, hosszúkás dobozkát. – jut eszembe, hány éves is vagy most?

-         Köszönöm, huszonhárom.

-         Jesszusom, fájdalmasan fiatal vagy… Lotta! – mosolyodott el, mikor meglátta a kislányát, akit Dessy hozott az ölében.

-         Pilar! – ugrott a nyakamba utóbbi – lehagyod azt az ősbunkót, igaz?

-         Igyekszem… - mondtam.

A rajtnál megelőztem az előlem rajtoló Fernandot, majd rátapadtam a saját csapattársamra, akit megelőzni korántsem egyszerű. Hamarabb mentem ki tankolni, mint ő, mögém jött vissza, de ezután minden maradt a régiben, tehát a harmadik helyen végeztem, előttem Hami, őelőtte meg Robert. Míg én és a futamgyőztes vidáman locsolgattuk egymást, Lewis a sarokban unatkozott… igaz a mondás, miszerint csak az ökör iszik egymagába….

-         Indulhatunk anyuékhoz? – lépett be Bastian. – mi van rajtad?

-         Nem tetszik? – néztem a fekete, szűk szárú nadrágomra, majd a halványzöld csőtopra, és a fekete-zöld csíkos pulóverre.

-         De.

-         Akkor?

-         Azt mondtad, nem szeret az ékszereket.

-         Hm? Ja… hogy ez. – emeltem fel a kezemet. – Kimitől kaptam. Születésnapomra… hát nem aranyos?

-         De. – morogta kedvetlenül. Majd az ajtóból visszaszólt:

-         Amúgy a piros jobban áll…

- Na így milyen? – ültem be a fekete, (olyan, de olyan csodás) Ferrari 360 Spider- be, leendő férjem mellé. Rám nézett. Rövid, piros felső valamint fekete sort volt rajtam. ( meg egy Chanel szemüveg – nem Annabella miatt!)

- Jó. – felelte tömören. – de a karkötőd akkor is maradt.

- Szóval ez a bajod. Nem értem, miért. Nézd, milyen szép… - emeltem fel a kezemet. Tényleg nagyon csinos volt.

- Oké, szép, de akkor is… mindegy, menjünk.

Tehát vőlegényem szüleinél voltunk. Tobias is itt volt a barátnőjével, Katie-vel. A nappaliban ültünk.

-         Tobias neked gyűrű van az ujjadon? – nézett értetlenül Bastian bátyja kezére. Tényleg, Katie-n is ugyanilyen van.

-         Igen, ha nem ordibáltál volna, akkor ez lett volna a nagy hír.

-         Ó, vagy úgy. Bocs.

-         Már mindegy, de miért nézed úgy a kezemet? Komolyan, mintha a te ujjadon nem lenne gyűrű.

A vacsora is egész jó volt, eltekintve attól a ponttól, amikor is Bastian mamája hisztérikus sírással borult az asztalra, hogy neki milyen nagy fiai vannak.

- És ott leszek majd mindkettőtök esküvőjén. Ezúttal ott tudok lenni az esküvődön, Bastian. – fogta meg a mellette ülő vőlegényem kezét, aki ezután félrenyelt, és jó ideig köhögött. Én megkövülve bámultam a tányéromat, és türtőztettem mgamat, hogy ne nyomjam a fejébe az ott sorakozó spagettit.

- Nem mondtad el neki? – kérdezte értetlenül Tobias. Felálltam. Az asztalnál halálos csend volt. Kifújtam a levegőt.

- Pilar, félreérted, én el akartam mondani… de… - mondta Bastian. Kimentem. A szemét! Olyan nagy ügy lett volna elmondani, hogy már elvett valakit?!

- Pilar, várj! – futott utánam. – tényleg, én nem…

- Mit nem?! Olyan nagyon nehéz lett volna elmondani? Mit csináltam volna? Leharapom érte a fejedet vagy mi?

- Nem, nem, persze, hogy nem, de…

- Elváltál legalább?! – kérdeztem meg se hallva.

- Persze…igen…talán…nem… szóval nem írta alá a papírokat…

- Ilyen nincs! Mégis mikor akartad elmondani? Az esküvő reggelén? Ja, bocs, nem tudlak elvenni, sorry…

- Nem, el akartam mondani, csak előbb… a papírokat akartam rendezni…

- Tudod mit? – léptem oda hozzá – hagyd a fenébe a papírokat! – mondtam dühösen, majd visszamentem.

- Csak hirtelen felindulásból mondod! Légy szíves… azért te sem vagy egy szent!

- Ó, igen? Miért, mit vétettem?

- Ne tettesd magad, mi van Kimivel?

- Te nem vagy észnél!

- Persze… sejtettem. Mindig én, mindig bennem van a hiba. Nem tudnál néha esetleg arra gondolni, hogy te sem vagy tökéletes?

- hallottam a hangját. Bementem. A vacsora most is ugyanolyan volt, ahogy otthagytam. Mint a szobrok. Végre Katie megköszörülte a torkát.

- Nos, Tobias, ideadnád a tálat? – kérdezte.

- Persze. Pilar, kérsz?

- Nem, köszönöm. – ültem le. Kifújtam magamat, és az ajtót néztem. De Bastian nem jött. Sem akkor, sem egy óra múlva. Sem két óra múlva, amikor is ugyanúgy ültem, mit ezelőtt. Akkor Katie fogta meg a vállamat.

- Biztos csak vesz neked valamit… - mondta bátorítóan.

- Azt kétlem. – morogtam.

- Ugyan, nem lehet olyan vészes a helyzet. – mondta, majd terelni kezdte a szót: - Van már esküvői ruhád?

- Nincs. Neked?

- Nekem sincs. De Gloria már megtervezte, négyre megyek, az az egy órahossza nem számít, gyere, menjünk!

- Katie… ne csináld ezt velem… - nyöszörögtem. – most tényleg semmi kedvem sincs…

- Pilar!

- Rendben, akkor menjünk… - adtam meg magamat.

-         Nézd csak, Gloria hatot tervezett meg papíron, el kellene döntenem, hogy melyik legyen. Neked melyik tetszik? – kérdezte Katie. Tisztában vagyok vele, hogy fel akart vidítani, de ez korántsem ilyen egyszerű. A ruhák meg mindegyik nagyon szolid és szerény, hosszú ujjú, ugyanolyan szabású szinte mind.

-         Talán ez. – mutattam megadóan a negyedikre.

-         Tényleg szép. – nyugtázta Katie – de te még nem vagy jól. Hova menjünk?

-         Katie, köszönöm, hogy mindent elkövetsz, de… nem érzem túl jól magam.

-         Persze, ezen akarok változtatni! – mondta, miközben kimentünk Gloria szalonjából – mi vidít fel? Menjünk vásárolni? Én utálok, de…

-         Én is.

-         Akkor fodrászhoz, vidámparkba…

-         Vidámpark. – nyögtem fájdalmasan, mert eszembe jutott milyen jól éreztük magunkat.

-         Könyvesbolt? Valami…

-         Inkább menjünk haza.

-         Menjünk bulizni! Itt egy nagyon jó hely, a fél város odajár! Hidd el, mindenki odajár, aki számít! Na gyere! – húzott magával.

  - Milyen? - ordította Katie túl a tömeget. Egyszerre csak egy magas, szőke srácot pillantottam meg, amint egy szőke csajjal csókólózik. A srác pedig nem volt más, mint Bastian Schweinsteiger...