-         Lewis. – válaszoltuk egyszerre. Ha valaki, akkor ő nem fog hegyeket megmozgatni, hogy mellettem legyen egy fotózáson.

-         Rendben… - mondta bizonytalanul.

-         Akkor ezt megbeszéltük. – ült le Hamilton mellé boldogan Renee.

-         Aha.

A teremben mindenki elvigyorodott, Lewist, Reneet és Rayt kivéve… (még Kimi is!)

-         hello Mindenki! – léptem be a Home-ba. Pár pillanat alatt a csapat kétharmada ott tolongott körülöttem.

-         Jól vagy? Annyira… - kezdte Petra

-         Hiányoztál, hogy vagy? – mondta Joshua.

-         Igen, köszi, jól vagyok. És ti?

-         Jól! – vágták rá egyszerre.

-         Mikor ülsz kocsiba? – kérdezte Stef.

-         Most! – mondtam szemrebbenés nélkül.

Fantasztikus volt újra kocsiban ülni. Úgy éreztem magamat, mint aki frissen szerezte a jogsiját. (érdekességképpen a közúti jogsimat harmadjára szereztem meg – a gyakorlattal nem volt gond, de az elméletet utáltam)

Másnap a reklámfilm forgatására mentem el. Közel két órahosszáig sminkeltek és csinálták a hajamat. Egyenesen hagyták, mert Ray szerint hullámosan alig lehet felismerni. (persze ebben igazat adok neki) csakhogy így egyenesen majdnem a derekamig leér a hajam (az egyik fodrász szerint sötétszőke, a másik középbarnának nevezte) rámadtak egy fehér ruhát (ez azért kell, mert a háttér fekete) és elkezdődött a forgatás. Sajnos az operatőr már nem bizonyult olyannak, aki mindössze öt perc után tízperces szüneteket osztogat. Már egy órahosszája a falat támasztottuk és vártuk, hogy Renee és Lewis végre rendesen ki tudják mondani egyszerre a szlogent. (mikor ez sikerült mindenki hálát adott az égieknek, hogy Hami meg tudta tanulni az e betűt) ezután sem én jöttem, így már jó pár kávén és kapucsínon túl voltam, mire végre Raynek eszébe jutottam.

Este lettünk kész, és megnéztük az elkészült művet. Fekete a háttér, besétál Lewis (nem túl feltűnő, ugye?) leül a fotelre, elmondja, hogy „Hi, I’m Lewis Hamilton… bla-bla-bla” aztán jön Renee, ugyanez, egyszerre kimondják az angol szlogent, amit kábé úgy lehet fordítani, hogy együtt silverstoneban a gyerekekért, majd besétál a képbe Valentino ugyanezeket, elmondja, melléül Di Meglio, egymásra vigyorognak, jön a szlogen. Casey Stoner, leül. Mellé Talmácsi Gábor. (elmondják hány VB-címük van) aztán a fotel melletti kanapét mutatják, ott ül rajta Renee, Lewis, Casey… egyszóval akik már elmondták a szövegüket. Besétál Kimi, besétál Michael (hű, de unom már ezt a sok sétát – Bastian egy meccsen nem rohangál ennyit, mint amennyit most én sétálgattam) elmondják a szövegüket. Leülnek. Mutatják az asztalt, szerény jómagam (Szia. Pilar Vanderfsott vagyok, Forma-1 világbajnoki címvédő. Az első nő. Együtt a gyerekekért silverstoneban.) angol zászló és a pálya.

-         Csodálatos… - lelkesedik Ray.

-         Mehetünk már? – morogtam.

-         Egyetértek. – hát persze, hogy Kimi! Tudtam, hogy számíthatok rá.

-         Igen… - mondta meghatódottan Ray.

-         Szuper. – kaptam fel a táskámat. – akkor itt sem vagyok.

-         A pályaudvarra mész? – szaladt utánam Kimi

-         Aha.

-         Oké, én is megyek. Tízkor indul a gépem Svájcba.

-         Az enyém meg félkor Németbe.

-         Tényleg, szeretsz ott lenni?

-         Nagyjából. – vontam meg a vállamat. – csak az amolyan hivatalos izémizék nem tetszenek, de az a világ bármely pontján így lenne.

-         Na ja. – bólintott, majd leültünk a teljesen üres váróterembe. A gépem tíz perc múlva indult, így már nem sokat tudtam beszélgetni vele. Mikor én voltam a harmadik számú pilóta vele és Felipével is jól kijöttem, de Felipe forrófejű temperamentuma és Kimi északias nyugodtsága éles kontúrban volt egymással, és nekem utóbbi volt szimpatikusabb. (csak egy példa: mikor Felipe kiesett a tizedik helyről fel tudott volna nyársalni, mikor Kimi esett ki utolsó körben az első helyről vidáman társalgott az időjárásról) Meg az interjúk: míg Felipe kész regényeket írt egy-egy kérdéshez, addig Kimi beérte egy egyszerű igennel, vagy nemmel. Mellette hamar meg lehetett tanulni kiemelni a lényeget…

A futamot néztem. Német adón, ha már a kórházban voltak olyan „figyelmesek”, hogy magyarul nézzem, Palik kommentálásával a futamot.

(- Luca Badoer a negyedik helyen autókázott, amikor is kiesett. – foglalta össze húsz perc után az Addig történteket – tehát negyedik pozícióból esett ki… jobban mondva be, mármint a falba be…ha-ha-ha…)

Luca szegény már a második körben kicsúszott, így ugyancsak nullás futama volt. Fred negyedik lett, Lewis ötödik. Első Heikki, második Robert, harmadik Seb.

Holnapután lesz Elza és Lukas esküvője. Elza itt ül a kanapén előttem, és hallgat.

-         Elza, mi baj?

-         Semmi. – sóhajtotta – izgulok.

-         Aha. Mikor készítik a hajadat?

-         Szerintem is. – válaszolta a villanykapcsolónak.

-         Hé, föld hívja Elzát, Elza jelentkezz! – lobogtattam meg az orra előtt egy cetlit.

-         Jaj, bocsánat, figyelek. Mondtál valamit?

-         Nem. – vontam meg a vállam, majd Elza rátért az egyik kedvenc témájára:

-         Mit veszel fel?

-         Mikor?

-         Hát az esküvőn.

-         Ja, egy piros színű ruha, alul kockás…

-         A saját esküvődre gondoltam.

-         Ó, vagy úgy. Weinas tervezi. Még nem láttam.

-         Weinas? Basszus, az nagyon drága.

-         Tudom. Egyszer van esküvőm nem?

-         De. – adott igazat. – mindjárt jönnek a csajok. Hallod, amúgy azt a Mayt annyira imádom! Tiszta aranyos Tatja is… Katie kicsit furi, de azért ő is rendes… és mindjárt jönnek. – mondta. Úgy látom ő is belebolondult a többiekbe, én ugyanis már szinte minden héten velük jártam a várost. Én viszont főleg Katievel vagyok jóba, nem csak mert hasonló az ízlésünk, hanem egyszerűen kis szelíd, és csak egy év van köztünk, mert ő huszonnégy.

-         Már itt is vannak! Ó csajok, de hiányoztatok! – állt fel, mikor belépett May. Aki köszönés helyett felemelte a kezében tartott ruhát.

-         Hát nem édes? Ezt veszem fel az esküvődön, Eliza. – na igen, ez a másik. Nem elég, hogy engem állandóan Pillay-ez Elza, Elzát folyton Elizázza May.

-         De, nagyon jó. – mondta Elza – Tatja?

-         Forgat. De délután jön.

-         De jó… mutatok valamit, Pillay már látta. – vezette be a másik szobába Mayt, hogy megmutassa, milyen vadiúj ruhákat vásárolt. Fel nem tudom fogni, mit élveznek azon a nők, ha egymás után költhetik a pénzüket olyan ruhákra, melyet felvenni úgysem fognak, de olyan figura tervezte, akire már mondták, hogy „ügyes”…

-         Izgulok – panaszolta Elza, mikor már Katie és Tatja is befutott. Így a nap hátralévő része azzal telt, hogy Elza elmondta, hogy milyen dolgok lesznek az esküvőjén. Eközben háromszor hívta fel Lukast (Lukas, ugye megvan az inged? Lukas, jól vagy? Lukas, mikor jössz haza?) tehát reméltem, hogy én azért nem fogok így megőrülni az esküvőmön.

- Elza izgul. – foglaltam össze otthon Bastiannak az aznap történteket.

- Lukas meg oly mértékben boldog, hogy az hihetetlen.

- Elza is, de… nincs kedvem tovább erről beszélni.

- Nekem se. Tobias és Katie is készülnek az esküvőjükre.

- Aha… - morogtam félálomba, miközben a fejemet belefúrtam a párnába. – Nekünk kész a vendéglista.

- Jó nagy buli lesz. - mondta fáradtan, miközben leült.

- Na ja. Nyolcszáz vendéggel.

- Nyolcszázkilencvennyolc. Plusz kettő.

- Plusz kettő?

- Hát igen, ha magunkat is számítjuk.

- Kilencszáz ember… jesszusom, azt sem tudom, ismerek e egyáltalán annyi embert. De Samantha holnap vár minket.

- A cukrász?

- Aha… - motyogtam, majd vélhetően elaludtam…

-         Tehát? Öt vagy hatemeletes lesz a torta? – kérdezte másnap Samantha, az ötven körüli duci cukrász, akit az esküvői tortánk mérete érdekelte. – Milyen színű legyen? Türkiz? Pink? Lila, akácszínű?

-         Mi… valami… hagyományosabbra gondoltunk… - mondta Bastian, miután segélykérően egymásra néztünk.

-         Fenébe a hagyományokkal! Ember a huszonegyedik században élünk, vagy nem? Akkor meg minek hófehér galambos torta? – kérdezte sértődötten.

-         Rendben, kössünk kompromisszumot. – vettem át a szót, ugyanis kisebb gondom is nagyobb annál, mint hogy ezen problémázzak. – legyen csokoládétorta, türkizkék levélmintákkal, mit szólsz?

-         Milyen eredeti ötlet! A modern hagyományok! Érzem, hogy ezzel egyszer még sok pénzt kereshetek. Köszönöm, ennyi lett volna, sziasztok! – tessékelt ki minket.

-         Kell még menni valakihez?

-         Aha, Linnet vár. – (oké, nem mondtam, de Linnet az esküvőszervezőnk. Jó pár hírességnek ő tervezte meg az esküvőjét.)

-         Minek? – kérdezte Bastian.

-         De lelkes vagy. – mondtam nevetve. – amúgy meg az a baja, hogy még nem döntöttük el a meghívónk külsejét, márpedig szüksége van rá.

-         Oké. – adta meg magát.

- Bastian. – kezdtem otthon – aláírta már a papírokat az a… csaj? – kérdeztem, és nehezemre esett minden egyes szót kimondani.

- Huh, nem akarok vitázni, de… hétfőn vacsorázok vele, akkor tényleg meggyőzöm.

- Vele vacsorázol? – vicsorogtam.

- Pszt. – tette az ujját a számra. – nyugi, te is jössz, így beszéltem meg vele.

- Hogy hívják?

- Nos… hát… Sarah…

- Sarah? Azt mondtad aznap ismerted meg! Sarah három évig volt a barátnőd! Azt mondtad…

- Tudom, mit mondtam. Nem akartalak felhúzni, bocs. Mennem kellene, interjúra…

- Menj csak. – vontam meg a vállamat. Sóhajtottam és elképzeltem, ahogy megfojtom Sarah-t. Mosolyogtam…

Este hat van, cseng a telefonom. (épp, mikor Bastian hazaért – ezt a pechet)