-         Hello, emberek! – köszöntem be. Jared a kerekeket pakolgatta.

-         Szia. – mondta. – maradj itt egy pillanatra, ide kell hívjam Nathant, mát várt.

-         Oké. – mondtam. Felnéztem a hatalmas kerék-gurigára. Jared indult volna, de lelökött egy kereket, ami ráesett a lábamra.

-         Jól vagy? – kérdezte ijedten. Egy reccsenést éreztem, mikor megmozdítottam a lábamat… és fájdalmat.

-         Ó, a francba. Gyere, segítek. – mondta és belém karolt.

- Pilar, nem bírnál egészséges lenni? – kérdezte a csapatfőnököm – csak egy kicsit…

- nem olyan nagy a baj, csak elrepedt a csontja. Kapsz fájdalom-csillapítót. – felelte a doki, majd előhúzott egy injekciós tűt.

- Nem lehetne tabletta? – kérdeztem egy kicsit idegesen.

- Felnőtt nő vagy, csak nem a tűtől félsz.

- Hát nem, de…

- Kapsz tablettát is. Ez gyorsabban hat, az tovább bírja. Csak akkor tudsz elindulni, ha teletömlek fájdalom-csillapítókkal. Bocs. – mondta, majd a jobb karomba döfte a tűt. – na, ugye, hogy nem fájt? – kérdezte.

- Nem fájt. – morogtam. Bár a fejemet kicsit elnehezítette ez a rengeteg gyógyszer.

A rajtrácson vagyok. Már nem a fejem, de a lábam kicsit sajog. Be lett kötve. Fredet rég láttam. Ronald int egy utolsót, majd félreáll. A kezemmel megtöröltem a sisakrostélyt, bólintottam, majd nekiindultam a felvezető körömnek. Sebastian nagyon jól megy, de őt leszámítva Ferrari fölény van. Szerintem könnyű az autója. Rajt. Kicsit elaludtam, Timoval kemény harcot vívtunk az első kanyarban, de hát… én jöttem ki győztesen. Bocs, Timo. Így is csak két tizedre volt tőlem, bár sokkal gyorsabb voltam. Azért nem tökéletes repedt csonttal versenyezni, ezt csak, mint személyes tapasztalat jegyzem meg. Kicsit csúszkáltam. De nem volt nagyon nagy változás. Első Seb, második én, harmadik Timo, negyedik Fred, utána Hamilton (jé, még él? Újdonság) Szerintem ennyi gyógyszerrel ez is csoda. Miután megveregettem Seb hátát felmentünk a dobogóra. A közönség nem volt felhőtlenül boldog, ami köszönhető annak, hogy Sebastian lett az első, nem Frederic, akit azért így is megéljenezték. Robert kiesett. Tehát a hatalmas, életnagyságú fotón, amit kitettek a Home-ban, ez volt olvasható:

1. Frederic Gourday – 39p

2. Pilar Vanderfsott – 34p

3. Lewis Hamilton – 32p

4. Robert Kubica – 28p

Rosszabbra számítottam. Éppen Petra veregette meg a vállamat, mikor valaki a vállamra tette a kezét. A „bátyám”!

-         Kimi! Azt mondtad, nem jössz,

-         Ennyi? – kérdezte megjátszott sértődöttséggel – semmi „jaj, de jó hogy látlak” vagy ilyesmi?

-         Nem bizony. – mentem bele a játékba, dacosan körbefontam a kezemet, majd elnevettem magamat és a nyakába ugrottam.

-         Jaj, de jó hogy látlak! Na boldog vagy?

-         Aha…

Ott álltam a gardrób előtt, a ruhák pedig özönlöttek, mikor résnyire kinyitottam az ajtót. Azt hiszem, ha lesz időm, kitakarítok. (huh, remélem sokára lesz rá időm) Bementem. Térdig álltam a különböző farmerokban, pólókban, sapkákban, harisnyákban, elvétve szoknyákban.

-         Mi van itt? – kérdezte Bastian. Kinéztem. Az ágy mellett lévő halomból felemelt egy pulóvert, hogy demonstrálja a kérdését.

-         Ja, szóval megpróbálok felöltözni.

-         Látom. – vigyorgott.

-         Ha-ha-ha… inkább te is öltözhetnél.

-         Ja, oké. – ült le az ágyra.

-         Most meg mire vársz? – kérdeztem mosolyogva.

-         Hogy megmutasd, mit vegyek fel…

- Sziasztok, már régen rátok várok. – mondta negédes mosollyal Sarah, és helyet mutatott az asztalnál. Régen vár ránk? Na persze, fogadok fél perce jött ide.

- Szia. – ült le Bastian. Majd jelentőségteljesen rám nézett. Mi van? Ja, persze…

- Szia. – erőltettem magamra egy mosolyt.

- Már kértem egy kávét magamnak, ha nem gond. – mutatott maga elé Sarah. Tényleg? Pedig reméltem, hogy patkányméreg…

- Mindjárt jövök. – mondta a vőlegényem. Amint kilépett a látótérből, Sarah keze meglendült, és hamarosan a ruhámon végigfolyt a kávéja.

- Ó, milyen ügyetlen vagyok. – mondta elégedetten.

- Semmi gond, a leendő férjem biztos segít majd. – feleltem mosolyogva.

- Hát persze. – mondta Sarah, amolyan gyilkos mosollyal.

- De meg amúgy is. – vettem le a csillogó bolerót. – tiszta mázli, hogy nem a ruhám lett olyan, igaz? – kérdeztem jelentőségteljesen.

- Hát persze. – nyársalt fel a tekintetével.

Időközben a vőlegényem visszatért, egy pillantással felmérte a helyzetet, de nem szólt semmit. Azért magában tuti elszámolt tízig…

-         Sarah, a papírok… - kezdte.

-         Hagyjuk ezt most. – kérte Sarahcska. – Tudod, már nem is mosolyogtam, mióta, tudod…

-         Biztos a sok műanyag teszi. – feleltem epésen. Tízszer is mosolyogtál keservesen rám, te idióta! Bastian volt az egyetlen, aki talán kicsit élvezte a helyzetet.

- A papírok. – kezdte újra a vőlegényem, mikor Sarah már tizennyolc éves korában járt az „olyan boldogok voltunk” témakörön belül.

- Hagyjuk…

- Nem hagyjuk. – mondtam. – nekünk kellenek.

- Ne légy buta. – mondta Sarah Bastiannak, velem mit sem törődve. – tudom, hogy ez a csaj megzsarolt, ne aggódj, kitalálunk valamit…

- Sarah, ne csináld… nem zsarolt meg semmivel. Egyszerűen szeretném feleségül venni… amihez szükségem van rád… - elmosolyodtam, Sarah agyának azonban láthatólag túl sok volt egyszerre három mondat:

- Szükséged van rám? Hah, tudtam! – nézett rám diadalmasan. A kezembe temettem az arcomat, és már vigyorogtam. Hogy lehet ilyen marha?

- Sarah, hagyd abba! Csak írd alá a papírokat! – utasította leendő férjem dühösen.

- Ezt akarod?! – kérdezte mérgesen, majd szipogva azért ordítozott pár sort: - Tudom, hogy direkt csináltad, nem tudom, hogy mi volt velem a bajod, hogy… de… Tessék! – szedett elő a táskájából egy köteg papírt, majd lendületesen aláírta, és a kezembe nyomta – Boldog vagy? – sírta, majd felkapta a táskáját, és kirohant. Szuper.

Épp a Home-ban ültem, mikor valaki mellém lépett. Ha azt hiszi, hogy nem találom ki, hogy ő az akkor… márpedig azt hiszi.

-         Szia, Kimi. – fordultam hátra.

-         Hát ezt meg honnan…? – kérdezte elképedten.

-         Vannak megérzéseim… - magyaráztam, majd elnevettem magamat. – ha nem vetted volna észre, épp előttem van a bukóm, amiben látszik a tükörképed.

-         Á, már értem… - ült le – egy hónap múlva lesz az a… mi is a neve? Tudod, együtt a gyerekekért… valami ilyesmi…

-         Aha. Halálos unalom, mint mindig.

-         Egyetértek.

-         Miért ne értenél velem egyet? – kérdeztem vigyorogva. Ő is elmosolyodott. Majd merőben más témába kezdett:

-         Lotta kimondta az első szavát!

-         És mi volt az? Autó? Apa? Anya,

-         Nem, csillagcsavarhúzó… - mondta a fejét csóválva – az volt, hogy tütü…

-         Aha. De az nem szó.

-         Dehogynem, így utal a kocsira.

-         Na persze…

-         De tényleg… - bizonygatta – de mondta azt is, hogy „gü”…

-         Kimi! Az sem szó…

-         De hasonlít valamihez… - mondta vidáman.

-         Oké. – hagytam rá…

Épp belemerültem a cipőmbe, mikor kis híján elestem, de valaki megfogta a karomat.

-         Bocs, jól vagy? – kérdezte Jenson. – csak nagyon mélyen nézegettem az újságokat. – mosolyogott. – Te vagy címlapon. – fordította felém az újságot. „Pilar Vanderfsott megzsarolta a vőlegényét? Sarah Brander csak lapunknak adott róla részletes beszámolót”

-         Jaj, ne… - nyögtem fel – hát ez hihetetlen. Hogy lehet ekkora…?

-         Egyetértek. – sétált tovább. Megvettem azt a szennylapot.

Pilar Vanderfsott és Bastian Schweinsteiger csak látszólag boldogok együtt? Sarah Brander nyilatkozik!

   A német lányok által hatalmas rajongótáborra frissen szert tevő Bastian Schweinsteiger volt barátnője szerint az újdonsült menyasszonyt – aki mellesleg az eddigi legfiatalabb világbajnok (és első nő) – kizárólag azért veszi el a Bayern München sztárfocistája, mert a lány megzsarolta őt. Persze felmerül a kérdés, hogy mivel tudja zsarolni immáron vőlegényét, hiszen a képek az ellenkezőjéről tanúskodnak, de Sarahnak erre is megvan a maga teóriája: „Talán olyan dokumentum került a kezébe a nagyfejes barátainak köszönhetően, ami nem használna Bastian karrierjének” Az esküvő időpontja ugyebár nagyon közel van, Sarah szerint Bastian nem fogja elvenni a magyarok reménységét. Megkérdeztük Vanderfsott teniszmeccsén játszó húgát is a szünetben, aki szerint a fent említett teória az évszázad vicce: „Ugyan, hisz maguk sem mondanának ilyesmiket, ha látnák őket, ez marhaság.” – tömör és velős, akár Vanderfsott. Nyilván ragadt rá a nővére temperamentumából, bár ő szelídebbnek, visszahúzódóbbnak látszik… (Sarah Brandennel készült interjúnkat olvashatja a következő oldalon)

Lecsaptam az újságot az asztalra. Még egy ekkora… egy tizenöt körüli srác dugta az orrom alá a papír fecnijét. Mérgesen aláírtam. 

Imádom a vezetés élményét. Az éles kanyarokat, mikor benne van a pakliban, hogy falnak csapódsz, a hosszú egyeneseket, amin tövig lehet nyomni a gázt, elérni a végsebességet… hihetetlen… a vezetés korántsem olyan szórakoztató szakasza, mikor éppen nem találod a megfelelő beállítást, küzdesz, hogy a pályán maradj, márpedig ez most ilyen helyzet. Legalább egy órája autókázok, mégsem érzem tökéletesnek az autót. Előttem Frederic, aki szintén küzd. Igen, épp a bokszunkban vagyunk, egymást licitáljuk túl az autó szidásával. Nathan, Gerrard, Sen, Hy Chi karba tett kézzel hallgatnak minket, és gondolkodnak. (Mit kell ezen gondolkodni? Az autónak nem szimpi a pálya. Kész…) Az eső esik. Szóval várja el valaki, hogy jó kedvem legyen! Viszont este kötelező megjelennünk.

                                    ----------------------

Mivel ugye Bastian nem jön ki minden versenyre – és sajnos ez most az a verseny – egyedül megyek.

Egyedül toporogtam a hotel halljában, mikor megpillantott Seb és mosolyogva felém indult.

-         Ugye neked is menned kell? – kérdezte. Bólintottam.

-         Szuper, akkor gyere, úgysincs kivel menjek. – talán azért tudok vele többet beszélgetni, mert korban ő áll a legközelebb hozzám. Pár hónap van köztünk. Ezért lett ő a világon a legfiatalabb futamgyőztese. Nem sokon múlott, hogy én legyek az, kábé három héttel voltam idősebb, mint ő Monzában. Régebben, mikor még csak tesztpilóta voltam, és több időm volt, sokat hülyéskedtünk (például kinek jutna eszébe papírzsepi-darabokkal dobálni egymást? – persze hogy nekünk!)

-         Kimi is jön, tudtad? – kérdezte, miközben beült mellém  a limuzinba.

-         Nem. De gondolom megint előjön azzal a „még gyerek vagy” – témával.

-         Az nálam is örök. – vigyorodott el.

- Szia. – köszönt Kimi – na, hiszel még a mikulásban? – kérdezte fülig érő szájjal.

- Dugulj el, Kimi. – löktem meg. De azért nevettem. Olyan hülye, de annyira bírom!

- Értem, messze még a karácsony. Igazad van. – nem bír leszállni rólam, ez hihetetlen… - egyébként láttad a férjed meccsének a végét?

- Nem, mivel nekem azért kell tíz perc, hogy kész legyek, mert nem ilyen szénakazal séróm van. Miért? Egyenlítettek? – kérdeztem. A meccs utolsó hét percéről így lemaradtam.

- Eltört a keze a lovagodnak. 

- Hogy? – kérdeztem. Tuti dühöd lesz, hogy ki kell hagyjon pár meccset.

- Nem az az első kérdés, hogy mennyire fájt neki? Na mindegy, szóval rosszul esett. A csuklója tört el. De nem mintha nagyon szívta volna a fogát.

- Szegénykém…

Mivel az este további részét is Kimivel töltöttem, nem fáradtam bele a napba (legfeljebb agyilag…)

Elegem van silverstoneból! Az autó egyszerűen utálja ezt a pályát, hihetetlen. Újra esik, a szabadedzést le is intették, mért köröm sem volt, így huszadik lettem. Lewis meg vigyorog a képembe… hú, de utálom. Frederic sokáig küzdött, míg végül sikerült elérnie a nyolcadik helyet. Tiszta ideg vagyok.

-         Nathan, nem tudom, mi baja van. Utálja a pályát. Vége, ennyi.

-         Egyszerűen nem lehet igaz! Pedig mindent megnéztem.

-         Főleg a hármas kanyarba… na, ott nagyon rossz a tapadás.

-         Oké, megnézem. Mást nem tudok mondani.

-         Tisztában vagyok vele, de… hihetetlen hogy nem megy. – ültem le. Nathan mellém ült. Ránéztem és elmosolyodtam.

-         Megnőtt a hajad.

-         Hát, ja. – mosolyodott el ő is. Majd az ujjaival kiseperte a szemébe lógó tincseket. A haja nem volt hosszú, de azért öt-hatcentisre már megnőtt. Mikor tesztpilóta voltam még tüsihaja volt. Határozottan jobban nézett ki most.

-         Azért te is változtál, mióta először láttalak.

-         Tényleg? – csodálkoztam el, majd magamra néztem, és megráztam a fejemet. – például?

-         Hát… mikor először láttalak, alacsonyabb voltál, a hajad a válladig ért, és szerintem másabb voltál… - tért ki.

-         Másabb?

-         Oké, látom, nem úszom meg. Szóval az utóbbi időben sokkal… hm… többet hülyéskedsz, vidámabb vagy, és rendesebb is… ne érts félre, eddig is az voltál, de… mintha jót tett volna a férjed.

-         Még nem a férjem

-         Akkor a majdnem-férjed. De még nem fejeztem be.

-         Hallgatlak.

-         Hát… - vigyorodott el – hogy úgy fogalmazzak… öhm… jól nézel ki. – vont vállat. Még csak el sem vörösödött!

Napsütés és hasonlók. Tegnap hideg volt, erre ma…! Jó, azért nem mondom, hogy szakad rólam a víz, de azért nem fázok rövidnadrágban és atlétában.

  Lementem. Tetszik ez a hotel! Már megint tornacipőbe vagyok. Talán Stef újra elmondja, milyen fontos a csapatruházat, de nem érdekel. Amúgy is: ez a cipő annyira tetszik, hogy nem fogom a csapatfőnököm miatt levenni. Fekete, fehér „Shoe” feliratokkal. A fűzője… hú, de belementem valakibe. Biztos idiótának fog nézni. Egy őrült, aki belemegy hátulról. Miért is? Ja, mert még nem látta elégszer a cipőjét.

-         Elnézést, azt hiszem… - kezdtem. – Seb! Szia! – mondtam.

-         Szia. Mehetünk?

-         Mehetünk? Hova?

-         Ha nem tűnt volna fel, időmérőnk lesz…

-         Persze, ezt értem, de vártál rám?

-         Aha. – felelte – Miért nézel rám így? Nem kaptál SMS-t?

-         Hm? – kérdeztem és elővettem a telefonomat. Tényleg… szöveges üzenet. Feladó: Sebastian… „megvárlak lent. Mehetünk együtt. Seb” – Hát, már látom. Bocs.

-         Nem probléma. – vont vállat vidáman – de már mehetnénk…

-         Ja, persze… oké, mehetünk.

- Mit vár a hétvégétől? – rohamozott meg egy vörös hajú riporterkölök.

- Győzelmet. – vontam vállat.

- Mit érzett, mikor elhagyta Bastian Schweinsteigert?

- Tessék?

- Szóval nem nyilatkozik. Miért hordja még mindig a gyűrűjét?

- Mi? – kérdeztem értetlenül

- Miért nem fogja meghosszabbítani a szerződését?

- Na léptem. – mentem be. Hihetetlen, milyen idióta emberek vannak a világon. – Címlapon vagyok? – léptem be a Home-ba.

- Nem, most éppen Frederic van a címlapon. – válaszolt Petra, majd elment mellettem, miközben a kezembe nyomott egy bulvárlapot. Ránéztem. „Gourday felbontotta az eljegyzését” már harmadszor a héten… én pillanatnyilag még csak kettőnél tartok.

- Szia. – köszönt Fred. – láttad már?

- Ezt? – lobogtattam meg a kezemben.

- Aha. Holnap tuti te leszel címlapon.

- Miből gondolod?

- Sebastiannal jöttél.

Egyenlőre az első etapba simán bejutottam (tizenharmadikként). A második etapnál vannak azért problémáim. Például, hogy pillanatnyilag megtettem minden tőlem telhetőt, és így is csak kilencedik vagyok. Vagy, hogy küzdök a váltóval. Esetleg, hogy alig bírom az autót pályán tartani. Egyébként minden oké. Hetedik vagyok. Már csak öten vannak kint olyanok, akik mögöttem vannak. Sebatian… és ő bejön negyediknek… Fernando… hetedikként jön… Jarno… jesszusom, nyolcadik. Tizedik vagyok, és nem mehetek több kört, ha Timo vagy Mark elém jön be. Timo tizennegyedik… Mark pedig… tizedik. Hihetetlen! Utálom ezt a helyet! Hogy lehet egy időmérőt így elrontani? Tizenegyedik vagyok tehát. (És meglehetősen mérges) Lewis ötödik (hi-hi-hi) Első Sébastian (jól ment…) második Fred…

Na vajon milyen cikk van az interneten? Kettőt lehet találni:

               Pilar Vanderfsott és Sebastian Vettel?!

   Többekben felmerült a kérdés a képek láttán, vajon felbontotta-e eljegyzését a Ferrari világbajnoki-címvédője? Bastian Schweinsteiger ugyan még mindig viseli a gyűrűt, ahogy Vanderfsott is, de mintha túl sokat beszélgetne szabadidejében a Red Bull Renault sztárpilótájával, akivel szemtanúk szerint nagyon jól jönnek ki egymással. Vettel szerint egyszerűen jó barátok: „Talán a kívülállók látják másképp, de Pilar mindenkivel jóban van. Tehát velem is. Minden héttel mással hozzák szóba.” A magyar lány bizonytalanul nyilatkozott: arra a kérdésre, hogy milyen érzés volt szakítani Schweinsteigerrel, csak a vállát vonogatta, ami pszcihológusunk szerint egyértelmű jele annak, hogy ez így is történt.

 És ott a kép rólam meg Sebről, mikor leültünk a lépcsőre. Csörgött a mobilom. Felkaptam.

-         Igen? – szóltam bele.

-         Szia… - folytatni akarta, de beléfojtottam a szót.

-         Alig vártam, hogy hívj, egy csomószor próbáltalak, de nem vetted fel és… fáj a kezed?

-         Tudom, édesem. És bocsánat. A kezem nem fáj, csak szar, hogy le vagyok sérülve.

-         Nem baj, csak már vártam a hangodra. Csodálod?

-         Hát nem tudom… hiányzol.

-         Te is. Mit csinálsz?

-         Telefonálok veled.

-         Azon kívül?