-         Hát… netezek.

-         Figyelj, tényleg nem igaz, amit írnak! Mikor tesztpilóta voltam sokat marháskodtam Sebastiannal, de…

-         Nyugi. Tudom. Nem tudtam nézni az időmérőt.

-         Nem sokat vesztettél.

-         Igen, hallottam. Utána megnéztem. Azért tetszett.

-         Mi tetszett benne?

-         Hát te. – felelte – mindig helyes vagy, mikor leteszed a bukósisakot.

-         Erre nem tudok mit mondani. Nekem az a kedvencem egy meccsben, mikor leveszed a mezt.

-         Ah… figyelj, majd hívlak még, jó? Beszélnem kell Jürgennel. Hiányzol.

-         Te is. Szeretlek.

-         Én jobban. – tette le.

Vajon ki lenne címlapon? Nehéz kérdés? Nem hiszem… a kávémat iszogattam, mikor Seb mellém lépett.

-         Olvastad? – kérdezte fülig érő szájjal, miközben a székre támaszkodott.

-         Még nem volt rá időm. De a címlapot láttam.

-         Tudtad, hogy titokban elvettelek Mallorcán?

-         Az komoly. – kezdtem el nevetni. – én meg még télen elváltam Bastiantól… hm, nem is tudtam róla.

-         Pilar, Stef nagyon vár. – ütögette meg a vállamat Esmeralda (szegény emberek, akiket ilyen névvel vert a sors)

-         Megyek! Bocs, Seb…

Amint beléptem, a csapatfőnököm szélesen elmosolyodott.

-         Igen, ő itt Pilar Vanderfsott, teljes életnagyságban! – mutatott a középmagas srácnak, aki háttal állt nekem. Mégis mi vagyok én? Kirakati bábu? Megfordult, és a kezet csókolt.

-         Cristiano Ronaldo – mutatkozott be. Hello, én meg a dalai láma!

-         Pilar Vanderfsott. – mondtam kelletlenül. Oké, világos, hogy az ilyen híres emberek sokat számítanak, de nekem meg a kint várakozó kávém jelent sokat…

-         Ha szabad ezt mondanom, élőben szebb vagy, mint képernyőm – mondta mosolyogva.

-         Ezt mondani fogod a barátnődnek is?– morogtam. Stef oldalba lökött.

-         Légyszives. – sziszegte. Mit vár? Ugorjak a nyakába, csak mert Cristiano Ronaldonak hívják?

A rajtnál felborult a sorrend egy tömegkarambol miatt, tehát ha elől lettem volna, most bizony már a kavicságyon pihennék. Tehát kiesett Fred, Hami, Heikki, Seb… és mivel a rajtnál előztem három embert, most negyedik vagyok. Azért erre nem számítottam volna. Előttem Fernando. Ja, nem, most előzte meg Nicket. Oké, talán Nick könnyebb préda. Az hát, már csak két tized van köztünk. Itt az egyenes. Egy vonalban vagyunk, de a kanyar elméletileg neki kedvez. Csakhogy elrontja, fékez, így sikerül megelőznöm. Rendben, Fernando, ha hiányoztam, ha nem, már itt vagyok. Ő aztán nem fogja magát hagyni… de mit tegyek, ha egyszer sokkal gyorsabb vagyok, mint ő? Az egyenesbe három körrel leintés előtt megelőztem. Előttem van Nico, ez lenne az első futamgyőzelme… és lesz is, már nincs időm megelőzni.Őrjöng, és én is nehezen hiszem el, hogy tizenegyedik helyről ilyen rossz körülmények között be tudom hozni az autót másodiknak. Nathan belecsap a kezembe. Szuper! Nico közel áll a szívszélütéshez. Én meg nemcsak, hogy közel állok, meg is szerzem a vezetést az összetettben.

1. Pilar Vanderfsott – 42p

2. Frderic Gourday – 39p

3. Robert Kubica – 33p

4. Lewis Hamilton – 32p

Nagyon elégedett vagyok. Holnap megyek haza… jövő héten meg esküvőre megyek. Katie és Tobias esküvőjére. Most viszont voltam olyan ügyes, hogy megérdemeljek egy jó kis vacsorát! Ronald menteset, mert ha rajta múlna én sárgarépán élnék, az tuti. Csörgött a telefonom. Ismeretlen szám.

-         Pilar Vanderfsott.

-         Szia, Cristiano vagyok. - Stefano megadta neki a mobilszámomat, hát ez hihetetlen… már csak ez hiányzott.

-         Az jó. – feleltem mogorván. Elnevette magát.

-         Ha nincs estére programod…

-         De van, bocs, de már megyek is. Szia… - tettem le. Nekem már van kedvenc focistám, szóval hiába próbálkozik.

- Szia! – szóltam bele a mobilomba. Ez Bastian…

- Szia. Holnap jössz?

- Persze! Ki sem bírnék többet.

- Hallom udvarlód akadt.

- Hogy mi? Ja, hogy Sebastian… mondtam, hogy régen jóba voltunk…

- Nem rá gondoltam.

- Akkor kire? – ütköztem meg.

- Arra a portugál bunkóra.

- Ja, így már világos. Stef bemutatott neki.

- Többet ért volna vele, ha a középső ujját mutatja be neki, nem téged.

- Na ja, elhívott vacsorázni. – a vonal végén csend lett. – nyugi van, nem megyek el.

- Hála az égnek, azt hittem már…

- A francokat, nekem csak egy focista számít. Méghozzá te. Szerintem filmet nézek vagy nem tudom…

- Aha. Oké. Akkor várlak. Szeretlek.

- Én is. – tettem le. Na jó, akkor kerítsünk egy DVD-filmet, és bambuljunk a tévé előtt. Nem ilyen estét terveztem. Csörgött a telefon, csakhogy most a vezetékes. Szobaszerviz?

- Miss Vanderfsott? Itt áll előttem egy úr, bizonyos Nathan Johnson…

- Engedje fel.

Egy perc múlva már ott toporgott az ajtóban. Öltönyben.

-         Szia. Csak… arra gondoltam… szóval, ne érts félre, tényleg, de… huh… - a kezét tördelte.

-         Elmehetnénk valahová? – segítettem.

-         Igen. – mondta megkönnyebbülten – de ha… nem érsz rá… csak akivel menni akartam… lemondta… így…

-         Oké, értem, két perc és kész vagyok, ülj csak le. – toltam be a nappaliba. Az utazótáskámból kiszedtem egy lila ruhát. Egyszerű szabású, térdig érő.

- Pontosan… hová is megyünk? – kérdeztem. Már jó tíz perce sétáltunk. (a paparazzik boldogságára)

- Nagyon szép étterem, majd meglátod. Jól áll a lila.

- Kösz, neked az inged vagány. – mutattam fel a hüvelykujjamat.

Szép étterem volt, a kaja sem volt utolsó. Sőt, még interjút is adtunk egy hapsinak, aki nem látott az örömtől, hogy sikerült lekapnia Pilar Vanderfsottot, amint éppen a mérnökével beszélget egy étteremben.

-         Mondja, mi is a neve? Honnan jött? – tette fel az első kérdést Nathannak.

-         Nathan Johnson. De olasz vagyok. Angol apával.

-         Áhá. És, ön, Miss Vanderfsott, valóban elhagyta a vőlegényét?

-         Dehogyis! Nemsokára lesz az esküvőnk, és a világért sem hagynám el.

-         Igaz, hogy nem hordja a gyűrűjét?

-         Maga szerint? – emeltem fel a kezemet. A fehérarany gyűrűn apró gyémántok sorakoztak.

-         Mit szól hozzá, hogy hírbe hozták Sebastian Vettelel?

-         Semmit. Nagyon régóta jóban vagyunk. Bírjuk egymást, de… érti, nem?

-         Persze, persze. És, ön… Mr… - belepillantott a jegyzetfüzetébe – Johnson, Mr Johnson… milyen embernek látja Pilar Vanderfsottot?

-         Hihetetlenül más, mint a többi versenyző. Néha dühbe gurul, és akkor képes durcáskodni, de alapvetően jó természetű, kedves, rendes… más nem jut eszembe…

-         Köszönöm, köszönöm! Ha tudnák, az állásomat mentették meg! – mondta a riporter. A szemében könnyek csillogtak… hihetetlen, milyen krapekok járják az utcákat…

Alig vártam, hogy leszálljunk…

-         Újra itthon. – fújtam ki magamat. Az utazótáskámat a sarokba száműztem.

-         Azt hittem már mindig rendelnem kell a vacsorát… - vigyorodott el. – Mit akart az a paraszt?

-         Ki?

-         Az a portugál s…

-         Ja, mondom semmi érdekes, nem foglalkoztam vele.

-         Biztos?

-         Hé! – tettem csípőre a kezemet.

-         Oké, én csak mondom.

-         Mit vettél a bátyádnak? – huppantam le mellé.

-         Hogy érted?

-         Itt dekkoltál egész héten, nem igaz, hogy nem volt időd venni valami ajándékot nekik…

-         Azért volt jobb dolgom is. Azt hiszed, kötögettem?

-         Nem, persze, hogy nem, de…

-         Na látod. Felteszel egy teát? – aztán ránéztem – Ja, persze, bocs. Kérsz?

-         Aha. Akkor mit veszünk nekik?

-         Ügyes kérdés. Fogalmam sincs. Amúgy hova mennek nászútra?

-         Mallorcára.

-         És mi hova megyünk? – néztem rá. Tudom, hogy már mindent lebeszélt, de valószínűleg meglepetésnek szánja.

-         Kíváncsi vagy, mi? – vigyorodott el.