-         Aha.

-         Tééényleg?

-         Ne csináld már! Na?

-         Tengerpartra…

-         Bastian…

-         Oké, megmondom, nem állom mikor ilyen könyörgően nézel rám. Horvátországba megyünk.

-         Wow. Ügyes vagy. – borzoltam fel a haját.

-         Kösz, mami.

Kutyacsaholásra ébredtem.

-         Domin, mi a baj? – emeltem fel panaszosan a fejemet. A hatalmas ablakon besütött a napfény, és az édes drága kutyám épp az arcomat nyaldosta. Kinyújtóztam, és a fejemre húztam a takarót. Domin lerángatta rólam. Istenem, ez a kutya!

-         Jól van, Domin, kimegyek. – dohogtam. Mintha még vigyorogna is rám a dögje!

-         Ügyes vagy, Domin. – dicsérte meg Bastian a kutyát, majd a táljába szórt egy nagy adag kutyakaját.

-         Ez a dög. – mutattam vádlón Dominra – kikergetett az ágyból! – (itt technikai hangefektek jöttek a sértett felől, bár ezt köznyelven csámcsogásnak nevezik)

-         Tudom, én mondtam neki. – mondta nyugodtan Leendő Férjem, majd narancslevet öntött magának.

-         Összedolgoztok? És mégis mire volt jó – rápillantottam az órára – hétkor felébreszteni? Hétkor! Megáll az eszem… hétkor… na, oké, rendesen hatkor kelek, de ilyenkor azért…

-         Kész vagy? – kérdezte, meg sem hallva a sopánkodásaimat.

-         Hogy mi? – ütköztem meg.

-         Pilar, hahó, tudod hanyadika van? – ránéztem a naptárra. Tényleg! Ma megyünk Bastian szüleihez. Oké, az út nagyjából háromnegyed óra (mármint ha nem én vezetek) tehát odaérünk… nyolc-kilencre…

-         Katie szülei is ott lesznek?

-         Aha. Unatkozni fogunk.

-         Nem feltétlenül. – mondtam reménykedve. Ha nem lesz ott Katie mamája, akkor tényleg van remény. Hiába volt minden…

-         És, emlékszek, türkizkék abroszok voltak ráterítve a gyönyörű tölgyasztalokra… meg a lufik is olyanok voltak… bár akadt köztük királykék, meg fehér is… a homok sajnos nem volt a legjobb… - és Katie mamája csak beszél, csak beszél.

-         Ideadnád a sótartót, drágám? – nézett rám Bastian anyukája. Odanyújtottam. Elvette, de a következő pillanatban már fel is borította, ugyanis Katie mamája, Ynez, hatalmas „ó, jaj!” kiáltásával a frászt hozta rá.

-         Valami… probléma van… Ynez?

-         Istenem, ez hihetetlen! Sajnálom… jaj, de sajnálom… szegény te… alig pár napod van hátra… egyszerre… kiborítottad a sótartót és felálltál… ez általában másnap már be is következik. Gyorsan, gyorsan! Dobj a bal vállad felett egy csipet sót, köpj háromszor a tenyeredre, hátha úgy…

-         Anya! – szólt rá Katie elhűlve

-         Mi baj? – kérdezte Ynez, majd megigazította a hatalmas szemüvegét. Valami jósnő-féleség. Rengeteg gyöngysor volt a nyakában, valamint nagy, piros kendő a hajában. – Rendben, de ha holnap feldobja a talpát, nem én vagyok a hibás. Egyébként finom ez a marcipános sütemény. Te csináltad? – nézett rám.

-         Nem, én nem szoktam sütni.

-         Az hiba. Aki nem eszik süteményt, az…

-         Én eszek, csak nem sütök.

-         Áhá. Tipikus üresfejű szépség. – kanalazta tovább magába a szószt. Mi baja van ennek a vén, ropogó derekú, ütődött…?

-         Pilar egyáltalán nem üresfejű! – állt fel leendő anyósom. – Az pedig csak előny lehet, hogy szép!

-         Már elnézést. – emelkedett fel Ynez is – Az én lányom tud sütni!

-         Ki mondta, hogy nem süt? De vezetni nem tud!

-         Vezetni csak az idióták tanulnak meg! – ordított Ynez.

-         Akkor kellene neked jogosítvány! – ment ki a szobából leendő anyósom. Már a vita kezdetekor mindenkinek elakadt a lélegzete.

-         Azt hiszem, utána megyek. – állt fel Tobias.

-         Jól teszed! Vissza se gyere! – kiabált torkaszakadtából Katie mamája.

-         Anya, hogy lehetsz ilyen? – kérdezte Katie.

-         Mit értesz ezen? Nem neked való ez a szerencsétlen!

-         Szerencsétlen? – bukott ki belőlem. Nem akartam beszállni a vitába, csak így sikerült.

-         Igen, az! Katie, nézd meg őt! – mutatott Bastianra – pont jó lenne neked!

-         Főleg ha nem velem lenne eljegyezve. - mondtam

-         Azt még fel lehet bontani! – kiabált velem.

-         Vegye már észre, hogy magán kívül senki nem süket! – feleltem az ő stílusába.

-         Pilar, nem akarunk csinálni valamit? Mondjuk, iszunk egy teát, vagy valami hasonló nyugis dolgot. – fogta meg a kezemet vőlegényem.

-         De. – hagytam ott Katiet a borzalmas anyjával. Kint Leendő Anyósom éppen a „kiszedem a haját tőből” mondatnál járt.

Tehát kész katasztrófa volt az egész. Valahogy nem lettem boldogabb, mikor Cristiano felhívott.

-         Igen? – szóltam bele dühösen

-         Szia, nem zavarlak?

-         Nem. – te mikor nem zavarsz, te paraszt?

-         Holnap este ráérsz?

-         Egész évre be vagyok táblázva. – mondtam dühösen.

-         Ó, oké, akkor január elseje? Van programod? – poénkodott. Elmosolyodtam

-         Sose adod fel?

-         Attól függ, milyen csinos az illető. – felelt. Hallottam a hangjából, hogy vigyorog.

-         Figyelj, van vőlegényem.

-         Tudom.

-         De neked mit szól hozzá a barátnőd?

-         Mármint melyik?

-         Oké, megadom magamat.

-         Érted menjek?

-         Nem kell…

Tehát most elmegyek vele valahová, és kész. Soha többször. Csakhogy… ha nem jön értem… nem tudom hová kell menni. Szóval muszáj felhívjam.

Tehát egy luxusétterembe visz. Kábé olyan, ahol egy tányér normális kaja vetekszik egy laptop árával. Felvettem a hát nélküli fekete ruhámat.

-         wow, most is csinos vagy. – nézett végig a portugál válogatott sztárfocistája.

-         Nem miattad. – közöltem sietve.

-         Gondoltam. – vont vállat. Legalább ennyi esze van…

- Mit szeretsz csinálni? – kérdezte.

- Akármilyen meglepő: vezetni.

- Azon kívül?

- Focimeccseket nézni.

- Ugye megnézed a következő selejtezőt?

- Ki ellen lesz?

- Németország. – válaszolt lassan. Bastian képes összerugdosni ok nélkül, az tuti.

- Igen, biztos megnézem. – válaszoltam.

- Remélem a férjecskéd benne lesz a kezdő tizenegybe.

- Persze, hogy benne lesz, ki lenne helyette?

- Valaki más, nem tudom. – dőlt hátra. – de szívesen belerúgnék párszor, amiért ilyen mázlista.

- Erre nem tudok mit mondani.

- Nem is kell. Sportoltál valami mást, a vezetésen kívül?

- Kosaraztam a gimiben. Nem szerettem túlságosan.

- Miért?

- Én olyan magasnak látszok? – kérdeztem. Elmosolyodott.

- Nem, középmagas vagy.

- Vagy még az sem.

- Dehogynem. Mennyi lehetsz…? Száz…hetven… öt?