Végre Magyarországra jöttünk. Akarunk venni itt is egy házat, de nem nagyon van értelme, mert egy, itt vannak a szüleim; kettő, Németországban nagyon szeretek élni, tehát azt is elég nehéz szívvel hagynám ott. A hófehér falakat, mohazöld szőnyeget, csokibarna ágyat… igen, ez most perpillanat nem téma, mert tesztelek a hungaroringen. Egész jól megy a kocsi, bár többet is ki lehetne belőle hozni.

-         Csörgött a mobilod. – ejtette a kezembe Sadie a telefont. Abban a pillanatban megszólalt. Felvettem.

-         Igen, Pil…

-         Aulia vagyok. Nem zavarlak?

-         Az igazat megvallva…

-         Hála az égnek, tudod nem szeretnélek zavarni. Csak azért hívlak, mert az ültetőkártyákat készítem. És nem jó az árnyalat. Ultra violet árnyalattal szúrták ki a szememet, miközben én marsh mallow árnyalatot kértem. Mit csináljak?

-         Tökéletes a lila is.

-         De hát mindkettő lila!

-         Akkor legyen az. Bocsáss meg, de mennem kell. – tettem le. Csíkosra vagy kockásra marjam magamat? Hihetetlen! – Oké, mindeni, megyek még pár kört. – mentem ki.

- Csörög! – adta a kezembe újra a telefont tíz perc múlva Sadie.

- Igen?

- Jesszusom, Pilar! Megtudtam, hogy Bastian unokaöccsének a barátnőjének a nővére fehér ruhában jön az esküvőre! Le kell beszélnünk róla!

- Aulia, bocs, de…

- Ezt meg kell beszélnünk! Ha egyszer… - kinyomtam a telefont. Erre nekem nincs időm.

- Csörög. – hozta utánam vonakodva Sadie.

- Nincs rád időm! – kiabáltam bele a telefonba.

- Oké, bocs, értem. – mentegetőzött Bastian

- Édesem, ezer bocs. Azt hittem Aulia.

- Ne is mond, már négyszer hívott- mondta Bastian – vedd meg a Hello!-t, sirály kis cikk van benne.

- Oké. Mit csinálsz?

- Várom a menyaszonyomat.

- Komolyan. Két óra múlva indul a géped… ide, hozzám

- Már alig várom… bocsáss meg, cukorfalat, Lukas nem bír várni, pillanat. Lukas, Pilarral beszélek, maradj már kussba! Értem, vazz, de…

- Bastian…

- hm?

- Le kellene tegyem.

- Nem gond. Két óra és ott vagyok. Puszillak.