2. történet 22. rész
2008.12.31. 20:43
Kifelé sétáltam a pályáról, mikor utánom kiáltott Seb:
- Pilar, várj!
- Oké, ne rohanj, mert orra esel! – kiáltottam nevetve. Nemsokára odaért mellém. Kifújta magát.
- Szia. Szóval…
- Igen?
- Öhm…
- Igen?
- Khm…
- Seb!
- Oké, oké, szóval nem tudsz a közelben valami… elegáns… éttermet?
- De. Csajjal mész?
- Aha. – vörösödött el.
- Oké, megmutatok párat.
- Itt nőttél fel? – kérdezte pár perc múlva.
- Pesten? Nem, messze innen, de aztán felköltöztem, mert kitaláltam, hogy gokartozni akarok.
- Későn kezdted.
- Aha, tizenkét évesen… az későnek számít.
- Tíz év alatt egy nőnek annyit fejlődni, hogy világbajnok legyen… az nem semmi.
- Oké, oké, nem kell irigykedni. – löktem viccesen oldalba. – te meg Németbe nőttél fel. Na?
- Hát igen, nem messze onnan, ahol most laksz.
- Tényleg? Szuper. Szeretek ott lakni.
- Szép hely.
- Furcsa. Olyan… nemzetközi vagy.
- Nemzetközi… aha. És megmagyaráznád… hogy lehet én nemzetközi? – döbbentem meg.
- Hát anyukád magyar, apukád angol-amerikai, német a férjed és németbe laksz, ez olyan… furcsa. – mondta elgondolkodva.
- Oké, ezt megjegyeztem. Nemzetközi vagyok.
A szállodába érve egy cetlit pillantottam meg az asztalon: „este érek haza, elmentem meccsre. Bastian” semmi szeretlek, imádlak vagy hiányzol vagy ilyesmi. Na nem mintha elvárnám, de… összegyűrtem a cetlit és a szoba sarkába hajítottam. Este… na az neki annyit tesz, hogy örüljek, ha háromkor látom azt az édes képét. Nekem holnap időmérőm lesz, úgyhogy nem fogom ölbe tett kézzel várni. Kopogtattak.
- Igen? – kiáltottam ki. Stacy lépett be.
- Nem hívtál vissza. – morogta.
- Bocs…
- Semmi baj, tudom milyen érzés összeveszni a férjeddel.
- Ezt már mindenki tudja?
- Csak aki olvasta a mai újságot. – mosolyodott el bűnbánóan. Na, szuper… - azt ajánlanám, hogy ne nagyon ölelgesd Sebet… illetve ölelgessétek egymást, főleg ne az utcán, mert egyikkőtöknek sem tesz jót…
- Értem, anyu. – szorítottam össze a számat. – Na, valami érdekes. Szerződés, ilyesmi?
- Lenne… - vett elő a táskájából egy adag papírt. Felpattantam.
- Stacy, a Tagheuer! Elfelejtettem őket visszahívni! Hol a telefon? – ugráltam.
- Nyugi, már elintéztem. El tudnátok menni kedden a fotózásra?
- Hm? Hogy érted azt, hogy: mi?
- Te meg… nem mondtam volna? Ja, bocs, te meg Bastian.
- Ő még nem is tudja.
- Jaj, dehogynem! – nevette el magát. – de amúgy hamarabb tudta, mint te. A menedzsere, Alex már mondta neki. Bocsáss meg, csak ennyi időm volt, nézd át a szerződést… jut eszembe: Boldog névnapot!
- Oké, köszi, szia…
|