2. történet 27. rész
2008.12.31. 20:50
Oké. Szóval az esküvőm előtti napot nem így képzeltem el. Miután a lányok kijózanodtak, Tatja segítségével taxiba tettük őket. Aulia makacsul lehorgonyzott az ajtóban.
- Menj haza… - sziszegtem.
- Pilar! Au… izé… szóval Aula vagy Augénia vagy… mindegy szóval menj el Légyszives! – próbálkozott Tatja. Félórányi könyörgés után hazament.
A kutyám ébresztett. Fehér tüllszoknyában.
- Pfuj, ezt ki adta rád? – ráncigáltam le róla azt a borzalmat. Akárki is volt, valaki szólhatott volna neki, hogy Domin nem lány. Mikor kiszálltam az ágyból egy pralinét pillantottam meg a hajópadlón. Előbb a reggeli… - indultam el a másik irányba. Miután ettem, visszafordultam és kibontottam a pralinét. Aztán megláttam egy másikat. Betömtem. Aztán a harmadikat. A negyediket Domin szájába nyomtam. Egész helyes kis út volt a pralinékból. Mikor megláttam, hogy a praliné-út az udvaron kívülre vezet, felöltöztem és kimentem. A kocsimig szedtem össze pralinékat. A műszerfalon egy díszes dobozt pillantottam meg. Egy vastag, gyémánt nyaklánc volt benne.
- Wow… - ámultam el hangosan, majd megnéztem a papírt is. Egy cím volt rajta. Habozás nélkül beindítottam a SuperAmerica Ferrarimat.
Mikor kiszálltam nem hittem a szememnek. Úgy néztem ki a fejemből, mint a négyévesek mikor csokit kapnak. Ez vicc? Ha igen, akkor ügyes. Úgy álltam ott, mint akit odavertek.
- ezt hová tegyem, Miss Vanderfsott? – kérdezte egy kék overallos férfi, akinek a kezében egy hatalmas torta volt.
- Fogalmam sincs. – suttogtam, majd utánaszaladtam – Bocsánat. Ez kinek a háza? – mutattam a hatalmas kastélyra.
- Hogyhogy kinek? – vigyorodott el. – Hát a magáé meg a izé… Schweinié. Neki drukkolok ám. – gyújtott rá
- Hol van? – hűltem el.
- Hát azér’ ezt maga tudhatná. A Bayern Münchenben. Tudja… az izé… van Bommel a kapitány vagy mi a szösz.
- Úgy értem: most hol van?
- Ja, izé, há’ bent.
- Köszönöm. – hagytam ott.
- Á, szia. Hogy vagy? – kérdezte Bastian fülig érő szájjal.
- Hogy vagyok?! Mégis… ez ugye csak ki van bérelve?
- Hát ja.
- Akkor jó…
- Úgy… örökre van kibérelve.
- Bastian! Te egyszerűen meg vagy őrülve! Mennyibe került az a nyaklánc?
- Nem mondom meg, de sok benne a nulla. Gyere, végigvezetlek a kastélyodban.
- Úristen! – kiáltottam.
- Na. Ne hisztizz, tudom, hogy a pralinét marcipánosba jobban szereted, de csak nugátosból volt ennyi.
- Bastian! Nem tudtad volna… esetleg… másra költeni ezt a rengeteg pénzt?
- A legértékesebb dologra kell költeni.
- Épp ez az! – dohogtam.
- De az te vagy. – mosolyodott el. Nevetni kezdtem.
- Olyan hülye vagy néha. – öleltem meg.
- Ezt dicséretnek veszem, Miss Vanderfsott.
- Bastian…
- Tudom, de élvezd ki, mert már csak – az órájára nézett (hah, Tagheuer) – hat órahosszáig ez a neved.
- Bizony, onnantól kezdve borzasztóan hosszú nevem lesz.
- Még egy ok, hogy ne gyere hozzám. – nézett körül színpadiasan.
- Schweini vagyhogy izé…. Mr izé…. Mr Schweinsteiger, ez hová megy? – kérdezte meg a pasas újra a tortát.
|