Utoljára belenéztem a hatalmas álló tükörbe. Csodálatos ez a ruha. A derekánál nagyon szűk, de nem kényelmetlen, pántja nincsen, az aljánál két fehérarany szál fut végig. A hajam kicsit hullámos, de már kezdem megszokni, hogy a stylistok nem örülnek a szög egyenes hajamnak. Mindenféle ellenkezésem ellenére Jacqui műkörmöket tettetett fel szerencsétlen kezemre. Az anonymus műkörmös-csaj három órahosszáig festette. Most két fehér csík között van egy ezüst, alá pedig egy éjjeli lepkét festett.

-         Pilar! – szólt utánam Clara fojtott hangon.

-         Igen?

-         A fülbevalód!

-         Ó, tényleg. De… ehhez a nyaklánchoz nem volt…

-         Dehogynem, tessék! – nyomta a kezembe a gyémánt fülbevalókat. – Eddigi életem legszebb menyasszonya megérdemli.

-         Nem… én nem fog…

-         Siess! – lökött meg. May, Tatja, Katie és Elza ugyanolyan koszorúslány-ruhában álldogáltak. Halványlila volt, és selyem. Ugyanolyan csokor virág volt a kezükbe.

-         Ez a tiéd! – nyomtak a kezembe egy tömött csokor rózsát. – Előremegyünk, aztán jössz te, de lassan, mert… -kezdte Elza, de Tatja magával húzta. – Gyere már, az isten áldjon meg… - majd kinyitották ajtót…

Nem szeretem túl nagydobra verni ezt az esküvőt, bár késő bánat… egyszerű formaság. „Életed legszebb napja” na persze. Az már örökre a világbajnokság megnyerése lesz. Nem mintha jobban szeretném a Ferrarit, mint Bastiant, elvégre aznap kezdtem járni vele, de számomra szebb a kupa, mint egy csicsás-csipkés, habos-babos esküvő. Talán más ez, mert a saját esküvőm, én mégsem éreztem semmi varázslatosat abban, hogy bementem egy templomba. Komolyan, mégis mi ezen az extra? Nem tévedtem el a húsz métereses egyenes etapon? Etapon… szóval, hogy szakaszon. Nem ájult el a násznép bámulatos „jéé-óóó” kiáltásokkal, nem kapott szívszélütést a (még) vőlegényem, mondván: gyönyörű vagy, nem küldtem sugárzó mosolyokat a koszorús-lányokra… csak simán bementem. A pap rákezdett arra a szövegre, amit életembe sohasem sikerült megjegyeznem, se nem filmekből, se nem könyvekből, megkérdezte, hogy: Bastian Schweinsteiger…bla-bla… jóban, rosszban? És a vőlegényem igent mondott…és én sem rohantam el… szóval, mondjuk, hogy átlagos esküvő volt. (annál is inkább, mert a végén már nagyon unatkoztam)

Bastian megfogta a kezemet és elmosolyodott, mikor látta, hogy egyszerre úgy kétszázan próbálnak közelebb jönni és gratulálni. Egymásra néztünk. Sóhajtottam…

Már este hat. Csúcs ez az esküvő. A német válogatott teljes egészében itt van, valamint egy csomó híres focista, mint például Fernando Torres, Wayne Rooney, Sergio Ramos vagy Didier Drogba. Nem semmi. Lukas akkor ült le az asztalhoz és jól hátba vágta Christian Lellt.

-         Idióta. – köhögött az.

-         Jól van na. Nem láttad Michaelt? – nézett rám Lukas.

-         Schumacher vagy Ballack?

-         Rensing. – röhögött.

-         Ja. Hát nem. Keresd meg! – mutattam nevetve körbe. Elvigyorodott.

-         Na, Christian, hát te élsz még? – vette észre a csapattársát Bastian. Úgy látom, imádják szívatni. Lukas oldalba bökte Lellt, Bastian a másik oldalon piszkálta. Elvan a gyerek, ha játszik.

- Utálok táncolni. – adtam meg a választ századjára is a „szabad egy táncra?” típusú kérdésre. Viszont legutoljára, azaz most, Bastian nyújtotta a kezét.

- Te is tudod, hogy jól tudsz táncolni. Négy évig táncoltál.

- csak három, de mindig is utáltam.

- Akkor miért jártál?

- Anyának rögeszméje volt, hogy táncosnő leszek, de csak úgy tudott rávenni, hogy minden egyes táncóra után elvitt gokartozni.

- Akkor nincs több kérdésem. – vigyorodott el. Követte a pillantásomat. A tengert néztem. A pázsit élénkzöld, mellette a homok, a tenger… szép ez a kastély. Fáj a lábam ebben a magassarkúban. Hét centis tűsarkak… már értem, hogy miért deformálódott el Elza lába. Szegénykém, elég alacsony és ezt próbálja kompenzálni. Lehajoltam és kikötöttem a vékony fehér selyemkapcsot. Levettem. Máris sokkal jobb. A tenger olyan csábítóan hűs… - összegezve így történt, hogy két perc múlva a négymillás ruhámban járkáltam a sárban. Bastian egy ideig várt, de aztán utánam jött. A ruha alja már tiszta víz volt. A tenger meg kellemesen meleg. A német Ok! magazin fotósa vidáman fényképezett. És elég aktívan, az én ujjaim már biztos lezsibbadtak volna…

- Ja, igen. Nem olyan régen beledobtál a vízbe. – mosolyodtam el. Majd a férjemet belelöktem a vízbe. Már a térdemig ért a víz, Bastian drága Hugo Boss öltönyéből csepegett a víz.

- ne vigyorogj olyan nagyon! – törölte meg az arcát, majd lazán felkapott.

- Oké, feladom, ilyen izmokkal könnyű dolgozni! – kapaszkodtam a nyakába.

- Késő feladni. – engedett el. Tiszta víz lettem. Felálltam. Egymásra néztünk. Nevetni kezdtünk…

-         öhm… gratulálok. – nézett végig furcsán Stef.

-         Köszönöm.

-         Kis fürdőzés?

-         Hát, mondhatjuk úgy is. – néztem bűnbánóan Bastianra.

-         Kimi keresett. Megtalált?

-         Ekkora tömegben? Köszi, felhívom. – nyúlta