Mozdulatlanná dermedtem.

-         Valami baj van? – kérdezte

-         Nem, nincs. – siettem a válaszadással – csak… meg vagyok lepve. Hogyhogy…?

-         Kimi beszélt velem.

-         Jesszus. Él még?

-         Igen. – vigyorodott el. – azt mondta, hogy ő sem emlékszik semmire.

-         De Sarah azt mondta, az újságban látta.

-         A borítékba volt egy cím is. Egy szerkesztőség címe. Ha akarom, elküldhettem volna. Kimi jött meglátogatni. Megmutattam neki a képeket, mire… ez hosszú. Nem megyünk sétálni?

-         Sétálni? Most? – néztem rá az órára – reggel hat van!

-         Akkor miért nem vagy fáradt?

-         Mert este hatkor már aludtam… nem tudtam mit kezdeni magammal.

-         Akkor megyünk?

-         Menjünk, de miért akarsz te minden áron hajnalban sétálni?

-         Az újságok egész héten arról csámcsogtak, hogy már el is vettem Saraht, meg akarom nekik mutatni, hogy nem. – felvontam a szemöldökömet. – Jól van na, dicsekedni akarok. – nevetett.

-         Oké. – nevettem is, majd felvettem egy pulcsit, ugyanis hűvös volt. Lent szinte azonnal fotósok csoportja jött mellénk, mint a hangyák a morzsára. Bastian látványosan magához húzott. Én pedig látványosan élveztem a helyzetet…     

- Ez az! – kapta le a rádióját Josh és a kezembe csapott. – Megfutottad a leggyorsabb kört! És egyfolytában vigyorogsz! Mi történt?

- Sok minden… - hárítottam el a kérdést.

A szingapúri pálya elmegy. Majdnem hogy tetszik. A szabadedzés után (ki nyerte volna?) ledobtam magamat a kanapéra. Bastian épp tévét nézett.

- Mi ez? – néztem a képernyőre. Éppen cápák úszkáltak.

- „A fehércápák emberre is veszélyesek, legfőképp…”          

- Dokumentumfilm.

- Hát azt látom, hogy nem akciófilm.

- Hacsak a cápák nem hordanak AK47-est az uszonyuk alatt. Túszokat ejtenek és közben…

- …Azt kiabálják, hogy „ezt nem úszod meg?” mert az kicsit röhejes lenne. – Bastian nevetett és átkapcsolt. Éppen Bruce Willis közölte a követeléseit, kezében egy hatalmas géppisztoly. – Na látod, ez már nekem való. – feküdtem hanyatt. A lábaimat átvetettem szerencsétlen férjem. – Bastian?

- Hm? – kérdezte. Szemmel láthatóan nem zavarta, hogy voltaképpen rajta fekszek.

- Télen megyünk nászútra?

- Tudsz jobbat?

- Nem.

- Na látod.

- Elmehetnénk jövő héten valahová.

- Ja. Mondjuk haza.

- Ne már. Elmehetnénk Hawaiira.

- Hawaiira? Mi az égnek mennél te Hawaiira?

- Laza vagy. Elmegyünk jövő héten Hawaiira? Hát ez jó volt.

- Na nehogy azt hidd, hogy csak a pénzedért mentem ám hozzád. Én jobban keresek, mint te. – vigyorogtam.

-         Gyerünk, három tized még belefér… éééééés… nincs meg. Nem baj. Második vagy. – fejezte be Josh. Kicsit kiborító éjjel nappali életet élni. Főleg, mert Bastian kijelentette, hogy nem fog nappal aludni, így mindig hulla akkor, mikor én éppen csak kinyitom a szememet. Már csak két nap. Annyit fél karral is kibírok. (ami azért túlzás, mert egy kézzel vezetni nyilván nem a legjobb) És most második lettem. Fred után. Nem csapott bele a kezembe.

-         Valmi bajod van velem? – kérdeztem a Home-ban, ahol emelkedett hangulatban folyt a munka.

-         Mi lenne? – kérdezte mogorván.

-         Nem tudom. De más vagy, mint tavaly.

-         Mert most nekem is van esélyem. Bocs. – fordított hátat. Grimaszoltam. Francia bunkó! Két éve Flavio Briatore egy csomó lóvét adott volna érte. Ma meg már én adnék érte sok pénzt, ha átmenne.

-         Hogy vagy? Írj alá pár cetlit, felborítják a kordont. – mutatott ki Dessy. Tulajdonképpen vicces aláírosgatni az ilyesmit, mert minden egyes mozdulatodra tapsolnak és önkívületben ordítanak. Ezzel lehet hülyéskedni, illetve fokozni a helyzetet, mikor azzal szórakozok, hogy néha megjelenek a látókörben, aztán elmegyek, ők meg meg vannak halva a bánattól… de most nem gonoszkodok. Egy csajnak a nyakára írtam a nevemet.  „Pilar, hozzám jössz?” – olvastam az egyik srác pólóján. Elnevettem magamat és aláírtam, hogy „beszéld meg a férjemmel. PV”

-         Pilar, magyar himnuszt szeretnék hallani, mert már megszoktam. – csapott a tenyerembe Stef.

-         Igyekszek. – válaszoltam. És igyekeztem is. De nem ment. Se a rajtnál, se később. Mi ketten maradtunk ugyanott. Mögöttünk volt egy tömegbaleset. Nico, Seb, Jarno és Mark. Hamike harmadik lett, egyem azt a fekete képét.

1. Pilar Vanderfsott – 72p   

2. Frederic Gourday– 69p

3.  Sebastian Vettel – 61p

4. Lewis Hamilton– 60p

-         Van egy meglepetésem. – lépett be Bastian.

-         És hol?

-         Nem mondom meg. Meg kell keresned.

-         Mekkora?

-         Úgy ekkora. – mutatott az ujjaival kábé hat centit. Ekkora házban találjam meg!

Tehát már csak a fürdőszobában lehet – vontam le a következtetést egy negyed óra múlva. Végigfutattam az ujjaimat a parfümökön. Kenzo, Hugo Boss, Armani… nos, van ízlése, azt meg kell hagyni…

-         Nincs? – szólt ki a szobából.

-         Nincs. – dohogtam. – Ne csináld már. Mond meg hol van. – öleltem meg. Megsimogattam a nyakát, mire felszisszent. – Most meg mi…? Bastian! – kerültem meg, hogy lássam a nyakát. A szám elé kaptam a kezemet. – Jesszus! Bastian! Hát ez… bámultam a tarkóját. A nevem volt a nyakára tetoválva.