2. történet 37. rész
2009.01.26. 20:42
Végre újra itthon. A saját házamban. Jobban mondva a saját luxuskastélyomba.
- Szép ház, nem? – mosolyodott el. Majd a telefonjáért nyúlt, ami megállás nélkül rezgett. – Igen?... nem… hogy?... meddig?... az pont jó… én is… akkor várlak… pá… - tette le, majd rám nézett. – Igen, nő volt, de az unokatestvérem.
- Az más. – dobtam le magamat az ágyra – mit akart?
- Itt hagyná négy napra Olivert.
- Kit?
- A kisfiát. Öt éves. Tudod, mutattam a múltkor. Csak négy nap.
- Oké. Mikor jönnek?
- Össz-vissz tíz perc múlva
- Ők se terveznek éppen évekkel előre, az biztos. Hogy hívják ezt az unokatestvéredet?
- Vivien. Aulia húga. De nyugi, nem olyan borzalmas. Huszonnyolc éves, pont huszonhárom éves volt, mikor Oliver született. Mint te.
- Igen, Bastian, ez szerintem is érdekes. – mondtam kicsit mogorván.
- Figyelj, tök jó lenne. Lenne neki elég hely.
- Bastian. Egy kastélyunk van, egy villánk Németországban, egy nyaralónk hawaiiban. Nekem sem a helyhiánnyal van gond.
- De… oké, befejeztem. – hajolt le a bőröndömért. Látszott a nyakán a nevem. Megsimogattam.
- Még fáj? – kérdeztem.
- Már nem. – habozott.
- Kat tetoválta? – megrázta a fejét.
- De a mai újság szerint Kat Münchenben van.
- Tényleg? – kérdeztem szórakozottan.
- Este jövök. Addig vigyázz a kissrácra, pizzafutár száma a hűtőn! – integettem a férjemnek.
- Szia, Kat! – ültem le a székre.
- Szia. Akkor, amit beszéltünk? – mosolygott - csak annyit, hogy Bastian?
- Aha.
- Oké. Hová szeretnéd?
- Nem is tudom. Mit szólnál a nyakhoz?
- Oké, de lehet, hogy kicsit fájni fog.
- Nem gond, túlélem.
- Szia! – köszöntem be. Sehol senki. Biztos itt van Oliver is. A komoly, felnőtt férjem éppen legozott. – Lebuktál. – vigyorodtam el.
- Szia. Hová csináltattad?
- Bastian. Ünneprontó vagy. – tettem csípőre a kezemet. – egyébként a nyakamon van. Hogy jöttél rá, hogy csináltattam?
- Hadd nézzem.
- Csak annak, aki megérdemli.
- Ő a feleséged? – állt fel a csöppnyi, szőke kisfiú, aki nekem eddig fel sem tűnt.
- Aha. Szép, mi? – vigyorgott Bastian. – És van a nyakán valami, amit nem akar megmutatni.
- Jól van, na. Nehogy gyerekeket uszíts már rám! – tettem oldalra a hajamat.
- Bastian
- Tyhűha. Ez fájhatott.
- Ki lehetett bírni.
- Ja, egyszer. És ha egyszer elválunk és a következő férjednek csak annyi lesz a neve, hogy mondjuk Jo? Akkor, hogy csinálsz a Bastian-ból Jo-t?
- Azt hiszem, majd választok inkább egy Bastiant, hogy ez ne legyen gond. – mosolyodtam el.
- Helyes válasz. Oliver, tudsz úszni?
- Nem, csak ritkán. – mondta komolyan. Aha. Majd beledobjuk és megnézzük, hogy ez most az a bizonyos ritka pillanat…?
- Oké, akkor megpróbálhatjuk…
- Ez a tied? - nézett körül mohón.
- Az enyém meg a Pilaré. – helyesbített Bastian.
- Menj bele nyugodtan. – mondtam.
- Ruhában? – kérdezte őszinte csodálattal.
- Aha. – és alig, hogy kimondtam már bele is rohant.
- Bastian, ezt keverd bele. – adtam oda neki a kukoricát és a salátaszószt. Rossz volt nézni, amit csinált. – Áú… nem azt mondtam, hogy öntsd bele, hanem, hogy keverd.
- Nem ugyanaz?
- Nem. Inkább reszeld le az edamit, az talán menni fog hiba nélkül.
- Rendben. – mondta. – telefon! Majd én veszem! – viharzott ki. Szemmel láthatóan minden alkalmat megragadott, hogy ne kelljen főznie…
|