Dessy odalépett hozzám. Rám nézett, majd rosszallóan megrázta a fejét.

-         Nem lehet igaz. Mindig nekem kell kiszednem a kezedet a szádból? – upsz. Ja, hogy én megint véresre rágtam az ujjaimat.

-         Gyere. Bekötöm. Majd szedd le vezetés előtt, oké? – nézett rám. – Ne legyél ideges. Menni fog. Neked biztos.

-         Kösz.

-         Te vagy az eddigi kedvenc pilótám. Meg ugye Kimi. Emlegetett szamár. –nézett az ajtóra.

-         Mit hozzon a mikulás? – köszönt be az említett.

-         Ha lehet, kupát. – mondta a csaj a pultnál. Vigyorogva néztem a lányra.

- Pilar Vanderfsott. – kaptam fel a telefont. Aztán rögtön le is ejtettem, mert kicsúszott a ragtapaszos ujjai közül. Miután felvettem, Felipe hangjára ismertem. – Szia!

- Szia, Pilar. Hogy vagy?

- Hogy lennék?

- Jól?

- Szarul, de mindegy. Jöttök?

- Ott leszünk. És szurkolunk.

- Köszönöm.

- Menni fog.

- Nem. Valami nem oké. Nem fog menni.

Egy kanyar választott el attól, hogy világbajnok legyek. Fejre álltam a kocsival. Mindenütt alkatrészek hevertek. Nem sikerült újraéleszteni…

-         Áú. – ültem fel a fejemet fogva. Ja persze. Hogy beleütöttem az ágyba.

-         Mi a baj? – kérdezte a férjem, aki filmet nézett.

-         Semmi baj. Csak meghaltam. – mondtam gúnyosan.

Bayern München kontra Hoffenheim. Mivel most nem mehettem megnézni, így a lányok eljöttek hozzám, hogy egy „úgyis bajnok leszel” bulit tartsanak, ahogy Tatja fogalmazott. A hatalmas képernyős tévét néztük, miközben popcornt ettünk. Amikor a bíró sárga lapot adott Marcell Jansennek, egy emberként fújoltunk, viszont mikor Ribéry lőtt egy gólt, tíz percig azt dicsértük. Aztán egy helyzet és… az én férjem! Az Allianz aréna zúgott, Bastian pedig végigsimított a nyakán. Imádom!

-         Szép gól volt, édesem? – kérdezte Bastian.

-         Ha így haladsz, talán nem tagadom le, hogy a férjem vagy. – vigyorogtam. – Gyönyörű volt.

-         Hogy vagy?

-         Miért kérdezi ezt mindenki? Jól. Egész… jól.

-         Szóval köszönöd, borzalmasan.

-         Túl jól ismersz.

-         Igen, sajnos.

-         Este jössz, ugye?

-         Hülye lennék, ha nem mennék.

-         Szóval nem jössz.

-         Hé! – nevetett.

-         Na, siess. Puszi.

-         Szeretlek.

-         Én is.

A pálya előtt rengetegen várakoztak aláírásra. Táblák („Pilar! Repeat your turn; We Love You; Go Pilar! You’re the new Kimi!”)...

 Az egyik fanom orrba vágott egy Lewisos kiscsajt (haha- minek jön ide?) és majd’ egy óráig aláírást osztogattam.

Az időmérőn is telt ház volt az Abu Dhabii pályán. A fanok tüntetni kezdtek, úgyhogy egészen addig ordítozták, hogy „Go, Pilar” amíg el nem ment a hangjuk. (ez hatásos reklámfogás volt, mivel rengetegen vetek ezek után ásványvizet.)

Hamié a pole… negyedik vagyok. Ki a franc akar nyomorult negyedik helyről indulni? Oké, nyilván az ötödik…

-         Ezt elrontottad. – morogta Nathan.

-         Mert nem megy úgysem. Rossz előérzetem van.

-         Hát ez nem lehet igaz! Mégis ki lenne világbajnok, ha nem te?! Nehogy már hagyd így elúszni az egészet! Legyél észnél! Ha tavaly harminc pontot négy futam alatt behoztál, akkor ez menni fog!

Először nagyon mérges voltam Nathanra, aztán rájöttem, igaza van.

Rengetegen gyűltek össze a Homeban. Felipe, Rafaela, Casey, Kimi, Kat, Ami, Jacqui, May, Tatja, Tobias, Katie, Elza, Lukas, Sarah… Sarah?!!! Igen, Sarah.

-         Szurkolok. – mondta.

-         Köszönöm. – mosolyogtam rá. Fogadni mernék, kés van a zsebében…

Stef maga elé állított.

-         Ha nem nyersz, mi akkor is tudjuk, hogy te vagy a legjobb. De nyerj, hogy mindenki tudja.

-         Köszönöm. Ez megható volt. – veregettem elismerően a hátát – Melyik könyvből szedted?

Ideges voltam. Tudtam, hogy nem fog menni… tényleg tudtam.

A rajtnál harmadik lettem, Lewis maradt első. Ha így futunk be, ő nyer. Muszáj megelőznöm Sebet… muszáj… egyvonalban voltunk… sokáig. A kerekeink összekoccantak. Bocs, Seb, de ez muszáj. Tövig nyomtam a gázt… és nekimentem a betonfalnak.