3. történet 1. rész
2009.03.28. 18:48
Mosolyogva (és gyanútlanul) nyitottam ajtót. Aulia volt az. Hatalmas bőröndökkel.
- Szia! – visította fejhangon és megölelt a kilencven kilójával.
- Szia – nyögtem – hát te?
- Ki… Aulia? – olvadt le Bastian arcáról a mosoly, amikor meglátta az ajtóban álló személyt.
- Szia, Bastian – jött be. Megállt a nappali közepén. – Vidd be a táskámat, Bastian. Gyönyörű a házatok. Csak… kicsit egyeletlen a padló. – dobbantott a lábával.
- Valószínű, azért, mert a lábamon állsz. – néztem vörös lábamra, mivel Aulia mind a kilencven kilójával belém döfte a tűsarkát.
- Ideköltözöm. – mondta mosolyogva. Bastianra néztem, aztán Auliára. Aztán elkezdtem nevetni. – Komolyan. Valakinek segíteni kell majd, mikor megszületik Meredith.
- Meredith? – nevettem újra.
- Ez lesz a neve. Ez a legkevesebb. Hiszen a férjemet is Meredithnek hívják, csak ez a második neve és ritkán használja.
- Elhiszem, de ő nem lesz Meredith. Előbb hívom Rudolfnak, mint Meredithnek. És nem szükséges ideköltözni. Mondhatni… nem is kell. És nem is hagyom.
- De…
- Viszontlátásra, Aulia!
- Jövő héten karácsony. – ölelt át Bastian egy kirakat előtt.
- Mit kérsz a jézuskától? – mosolyogtam.
- Téged. – fogta meg a kezemet. Megsimogatta jéghideg arcomat. – Csak nem fázol?
- Képzeld, ugyanis mínusz tíz fok van.
- Az nem is olyan sok.
- Soknak nem sok… Épp, hogy kevés. De hát a magadfajta hegyi őslakosok megszokták a hideget.
- Kösz – vigyorgott. – Ide bemegyünk? – mutatott egy ékszerboltba.
- Aha. – léptem be mögötte.
- Segíthetek valamiben? – kérdezte az öregúr, a pult mögött.
- A húgomnak néznék valamit… - magyaráztam.
- Hány éves?
- Tizenhárom és fél. Teniszezik. Victoria.
- És, ha… csináltatna neki valamit?
- Ez eszembe sem jutott. Tudna ajánlani egy ékszerészt?
- Édesem… - bökött meg Bastian – Az úr ékszerész.
- Óh. Elnézést. Szóval… tudna csinálni valamit?
- Természetesen. – majd lerajzolt egy teniszütőt egy Victoria felirattal.
- Gyönyörű. Fehér aranyból szeretném.
- Semmi akadálya. Köszönöm.
- Én köszönöm. Majd beszaladok érte valamelyik nap. – léptünk ki.
- Vettél nekem ajándékot? – vigyorogtam Bastianra, akinek a kezét fogtam.
- Attól függ, hogy viselkedtél az évben… - nevetett. – És te?
- Te sem biztos, hogy megérdemled… - alig négy óra volt, de égtek a díszkivilágítások. És fekete volt az ég. És hideg volt.
- Megyünk haza?
- Még ne… - mondtam. Pelyhekben elkezdett esni a hó… nem mintha máshogy eshetett volna… na mindegy… A zöld sapkámat a fülemre húztam. A férjemre néztem, aki, mint mindig, most is sapka nélkül jött.
- Megfagy a hajzselé a hajadon. – ráztam meg a fejemet.
- Annál könnyebb lesz reggel megcsinálni – vigyorgott. – Leülünk? – mutatott a cukrászda felé.
- Persze. – mondtam, mire bementünk, aztán leültünk egy ablak melletti asztalhoz. Levettem a kabátomat, sapkámat, kesztyűmet, sálamat és elővettem a listát. – Nincs még ajándéka anyukádnak és Stefanonak. Stefnek veszek egy órát, hogy lássa, mikor veri ki az álmot a szememből…
- Anya kapjon bármit, csak ne kötőtűket. A mostaniakat is jó lenne eldugni előle. – rázta meg a fejét, majd rendelt két szelet gesztenyetortát.
Reggel szokás szerint Domin ébresztett. Tehát arra ébredtem, hogy tiszta nyál a képem.
- Pfuj – ültem fel. Bastian rám nézett. Már fent volt.
- Mi van?
- Tiszta nyál vagyok. Domin összenyálazott.
- Na mi van, remélted én vagyok? - vigyorgott.
- Dehogy. Domin sokkal ügyesebb.
|