3. történet 2. rész
2009.03.28. 19:06
- Ki kellene dobnom pár ruhát. Rengeteg van. – mondtam Bastiannak, fogmosás közben.
- Pakolni fogsz? Nahát, lefényképezem. – támaszkodott a kádnak.
- Ha-ha. – nyögtem, ugyanis a fogkefe akadályozott az értelmes beszédben. – Komolyan. Karácsonyra jó lenne egy kis rend. Délután amúgy is megyünk anyudékhoz.
- Ezt hagyjam meg? – mentem be Bastianhoz, aki épp elfeküdt az ágyon. Nekitámaszkodtam az ajtófélfának.
- Igen, ez jó. – mosolyodott el. – El kellene menni azért a fehérarany láncért.
- Aha. Elmész, vagy menjek?
- Megyek, te csak pakolj. – mondta, mire gombóccá gyűrtem az egyik pólómat és hozzávágtam. – Megyek a te kocsiddal.
- Bastian… hoznál édes ecetet?
- Micsodát?
- Édes ecet. Nagyon fontos…
- Oké.
- Nincs édes ecet sehol! – jött be dohogva Bastian, mire elnevettem magamat.
- Ne már… még kerested is? - nevettem
- Mi? Nincs édes ecet?
- Dehogy van!
- Hát ilyen nincs! – jött oda hozzám-------, felkapott a vállára fél kezével, aztán bement a medence széléig és beledobott.
- Ne már. – prüszköltem a vizet. – Hogy lehetsz ilyen? – nevettem. Ő azonban választ nem várva beugrott. Pulcsiba, kabátba, cipőben. Legalább rajtam csak póló és nadrág volt.
- Nem hagyhattalak szenvedni. – vigyorgott.
- Kösz – köhögtem.
Csengettek. Kikászálódtam a medencéből. Fred, Bastian apukája.
- Oh… - nyögtem. Mögöttem feltűnt Bastian is, ömlött belőle a víz.
- Szia, apa! – kiáltotta, majd meglátta a másik személyt is – Szia, anya! Mi… - nézett hirtelen magára. – Mi… na mindegy, gyertek.
- Csak erre jöttünk, gondoltuk, benézünk. – mondta Moni, Bastian anyukája. – Zuhanyoztatok? – húzta fel a szemöldökét.
- Nem, csak Bastian – rámutattam – belelökött az úszómedencébe, mert elküldtem édes ecetért.
- Jó ötlet volt, Pilar – nevetett Moni. – fogadjunk, még kereste is. – simogatta meg Bastian fejét, aki lemondóan nézett szüleire.
- Látom, elvagytok. – nézett Fred a széthajigált ruháimra.
- Az úgy volt… - kezdte Bastian.
- A zöld vagy a szürke kockás kabátomat vegyem fel? – ordibáltam ki.
- Szürke! – kiabálta ki. Ilyenkor ezt csinálja. Nem mintha tudná, melyik-melyik…
- Pilar! Bastian! De jó, hogy ideértetek. Nem volt nagyon havas az út? – kérdezte az anyósom.
- Kicsit. Az idióta bátyám már itt van? – kérdezte Bastian.
- Hogy beszélsz? Egyébként most jöttek. Aulia… nos…
- Ugye nincs itt? – kérdeztem ijedten.
- Nincs, de holnap itt lesz.
- Jaj, ne.
A kanapén ültem, Bastian mellett. Előttünk Tobias ült Katievel.
- Aulia lemondta. Nem tud jönni. Beth nénihez ment. – mondta Moni.
- Szegény Beth néni. Most három évig nem látjuk. – morogta Bastian. Mire elnevettem magamat.
- Bastian! Ne mondj ilyeneket! Katie, mikor érkezik édesanyád? – kérdezte kevés lelkesedéssel a hangjában.
- Holnap.
- Pilar, a szüleid holnap után jönnek, ugye?
- Igen. – feleltem.
- Hát… szép nagy karácsony lesz – mosolygott Bastian anyukája.
- Igen? – szóltam bele a telefonomba.
- Szia, anya mondta, hogy telefonáljak. Élsz még? – hallottam a húgom hangját.
- Sajnos, hallom te is. Mi újság nálatok?
- Minden oké. Anya megsütötte a fél receptkönyvet.
- Ah… képzelem… remélem te segítesz neki…
- Hát igen. Mit vettél nekem?
- Valamit.
- És Bastiannak?
- Akármilyen hihetetlen, ajándékot.
- Kösz. Na lerakom, segítek anyunak – mondta bánatosan.
- Oké. Szia.
- Szia.
Reggel olyan esemény történt, ami nagyon ritkán: hamarabb ébredtem, mint Bastian. Ezt kihasználva, magamhoz hívtam Domint és gondolkodni kezdtem (igen, tényleg) Vajon az én Drága Férjem, hogy tudja rávenni Domint, hogy az arcomba ugasson?
- Domin, ébressz! – suttogtam, de Domin bambán nézett.
- Domin, ugass! – de most még mindig úgy nézett rám, mintha éppen arra kértem volna, hogy vezessen helyettem autót.
- Domin, gyerünk! – próbálkoztam újra, mire a férjem nevetésben tört ki.
- Ha fel akarsz ébresztetni Dominnal, akkor ezt kell csinálni: - vigyorgott, aztán az orrához tartotta a pólómat. – Keress! - Fél perc múlva Domin rajtam szuszogott, ugatva mutatta, hogy megtalált…
- Gyertek, megterítettem! – kiáltott ki az anyósom. Reggelinél kivételesen nem voltam kómás. (na, jó, talán egy kicsit…)
- Megérkezett Ynez! – kiáltott be Bastian apukája. Felsóhajtottam.
- Szia, anya. – ölelte meg Katie a rózsaszín boát viselő anyját.
- Váltok már? – kérdezte az recsegő hangon.
- Nem! – mondta Katie felháborodva.
- Nem baj, nyugodj meg, legfeljebb két hónap és…
- Anya!
- Jól van, na. Jó étvágyat! – dörrent ránk.
- Köszönjük. Örülök, hogy… megérkeztél… - mondta az apósom. Nem volt túl meggyőző.
- egyetértek – sóhajtott Moni.
- Pilar? – szólt bele Stef a mobilomba
- Szia.
- Szia. Figyelj csak. Akkor jó… amit megbeszéltünk hárman? Mert, ha gond…
- Dehogy gond! Teljesen egyetértek! Ha egyszer elvállalja, akkor…
- Akkor idén rajthoz állhat helyetted, ugye?
- Én akarom így… persze, hogy igen.
- Szia, anya – öleltem meg anyát, aki rögtön ellökött magától:
- Eszel te rendesen? Jesszusom, de sápadt vagy. Vagy te napon?
- Nem, mivel december közepe van. Szia, apa.
- Szia.
- Szia Victoria.
- Szia. Mit vettél nekem?
- Milyen aranyos fülbevalód van. Ugye arany? – társalgott anya és Bastian anyukája.
- Ó, igen. Lent van egy nagy üzlet. Gyönyörű ékszereket árulnak… jaj – sóhajtott fel – Milyen hamar felnőnek a gyerekek, nem?
- Hát igen. A lányom még nemrég tanulta a szorzótáblát…
- Kösz, anya – néztem rá sötéten.
- Jaj, nem úgy értem, hamar tanult a drágám…
- Bastian is, bár inkább síelt, mint tanult.
- Ez kedves volt – vágott közbe Bastian.
- Jól van, na.
- Katie is jó tanult – mondta Ynez.
- Viszont síelni ma sem tud. – dobta vissza a labdát az anyósom.
- Mi… iszunk valamit… - húzott magával Bastian. – Kinyitom! – kiáltotta, ugyanis csengettek. Kinyitotta az ajtót, aztán maga elé nézett. Mereven.
- Ki…? – kezdtem és ekkor megpillantottam.
- Azt hiszem, még nem találkoztunk. Daniela Aumeier.
|