Álltam egy hófehér híd mellett. Két kislány háttal állt nekem. Ugyanolyanok voltak. Hófehér ruha volt rajtuk. Hirtelen megfordultak. Arcukat és ruhájukat beborította a vér. És felálltak a hídra.

-         Neee! – ordítottam utánuk, de ugrottak. Az éjfekete vízbe. – Jessica! Michelle! – ordibáltam rekedten. -         Pilar… - hallottam tompán egy hangot. – Nyisd ki a szemed!

-         Ne! – ültem fel. Ziláltam. Lehunytam a szememet. Biztos akartam lenni benne, hogy csak álom volt. Bastian megölelt.

-         Ki az a Jessica? És Michelle?

-         A lányaink voltak… - suttogtam…nos, így kezdődött a karácsony reggel…

-         Pilar! Húztad össze magadot a kabátot! Hát az eszem megáll. – mérgelődött anya.

Úgyhogy másfél óra múlva ültem le a keservesen feldíszített fa alá. Felnéztem. Bastian kezében két pár apró, rózsaszín cipőcske lógott. Mosolyogva akasztotta egy alsó ágra őket. Megremegett a szájam. Lehunytam a szememet.

-         Ne sírj… ezt nem szoktam meg… tőled. Ne sírj – ismételte Bastian, kinyújtotta a kezét, mire szó nélkül az ölébe ültem. Akkor láttam meg a cipőcskék talpát. Mindegyiken egy-egy név szerepelt. „Jessica” és „Michelle” Újra nagyot nyeltem, aztán a zsebembe nyúltam és kiszedtem belőle egy kulcsot. Bastian kezébe adtam.

-         Boldog karácsonyt. – suttogtam.

-         Mi ez?

-         Kulcs.

-         De mihez?

-         Ehhez. – vettem elő egy fotót. – Monte Carloban van.

-         Hű… - suttogta, a fotót nézte. Nos, igen. Luxusjacht Monte Carloban.

-         Nyolc szoba, hat fürdőszoba, két medence, egy szauna, három ebédlő és egy focilabda. – vigyorodtam el a végére.

-         Hű…

-         Ezt már mondtad.

-         Tudom.

-         Na mit szólsz?

-         Gyönyörű! Mégis… mennyibe került?

-         Nem mondom meg, de nem volt akciós. – mosolyodtam el. Megcsörrent a telefonja.

-         Szevasz, te idióta! – vigyorodott el. Szóval Lukassal beszél. – Aha. Neked is… Tényleg? … Világos… kösz, szia!

-         Boldog karácsonyt kívánt?

-         Igen. Hány óra?

-         Öhmm… - néztem a telefonomra – öt.

Vacsoráztunk.

-         Honnan… miből gondoltad, hogy Michellenek és Jessicának… szeretném őket nevezni?

-         Nem tudom. Nekem tetszik, akkor gondoltam neked is.  – vont vállat. – Odaadok valamit, jó?

-         Karácsonyi ajándék?

-         Majd azt is. Előbb ezt. – lobogtatott meg a kezében két repülőjegyet. Ránéztem. Hawaii. Hawaii? Hawaii!

-         Hawaii! De csúcs! Azt mondtad, Horvátországba megyünk.

-         Horvátország mióta… na mindegy.

-         Ez nagyon jó. Mikor indulunk?

-         Négy nap… ha jól számolok.

-         Akkor a négy nap ki van zárva.

-         Még megvan a medence!

-         Ne már. – ellenkeztem.

-         Oké. – na ne… rosszul hallok?

-         Hogy mi? Kihagysz egy alkalmat, amikor belelökhetnél a medencébe?

-         Aha. Én álmos vagyok.

-         Ez összefüggés?

-         Nem. – nevettet. – Komolyan.

-         Akkor… talán… aludj. – javasoltam.

-         Oké. Hatkor ébressz fel. – ásította. Ja igen. Ő vezetett négy órahosszán keresztül, nem én. Ettől függetlenül én is hasra vágtam magamat. A tévé előtt. Aztán megcsörrent a telefonom. Stacy. Nocsak. 

-         Szia… - mondtam.

-         Szia. Boldog karácsonyt.

-         Neked is…

-         Ühm… Pilar?

-         Fotózás vagy reklámfilm?

-         Egyik sem. – nevetett kényszeredetten. Majd hozzátette: - Meghívás.

-         Hová? – sóhajtottam.

-         Ryan Mustofen műsorába.

-         Oh. Vagy úgy. Mikor?

-         Bocs, elfelejtettem mondani… nem direkt volt, de…

-         Mikor?

-         Holnap. Eskü nem direkt volt!

-         Stacy! Végre egy teljes napot tölthettem volna a férjemmel. Ez már karácsonykor is nagy szó?

-         Nos… igazából mindkettőtöket hívott. És…

-         Akkor Alex miért nem mondta?

-         Alex… Alex… nem tudom.

-         Édes istenem. Oké. Majd írd meg mailbe pontosan. Szia… - tettem le.

Bastian alszik. Most tényleg. És persze, hogy nem találom Domint! Megálltam az ajtóban. Tényleg aszik, hát ezt el sem hiszem!  Ha lenne szívem felébreszteni… pedig már hat óra. Azt mondta ébresszem fel, nem? Nahát akkor meg… melléültem. Megsimogattam az arcát, mire kinyitotta a szemét.

-         Meglehetősen éberen alszol.

-         Örülj neki… na szeretnék mutatni valamit.

-         Nem inkább adni? – vigyorodtam el. Elmosolyodott.

-         Mondhatjuk úgyis. Nyiss be! – állt meg hirtelen a nem használt helyiségek egyikénél.

-         Bastian, itt nem tartunk semmit.

-         Nyiss már be!

-         Oké. – nyomtam le a kilincset. Földbe gyökerezett a lábam. A szoba ki lett bővítve, a falon rózsaszín virágos tapéta volt, szívecskés függöny… és két gyönyörű babaágy.

-         Bastian… - suttogtam.

-         Igen?

-         Ez gyönyörű.

-         Kösz, Linnet csinálta. Övé az érdem, én csak fizettem. De neked van más, ezt a lányok kapták. Csak megmutattam. Te pedig…

-         Igen? Kapok egy új mezt?

-         Csak ha nagyon akarsz. Odaadom bármelyiket. Ha jól viselkedsz, még dedikálom is.

-         Ó, köszönöm. – mondtam, mire elvigyorodott. Egészen addig, míg hozzá nem tettem: - Valamivel a kocsit is le kell takarítani, nem igaz?

-         Kösz. – rázta meg a fejét