Mikor kinyitottam a szememet egyenesen Bastian csalódott arcába néztem.

-         Mi van? – ásítottam.

-         Elaludtál.

-         Oh… hát én mondtam, hogy álmos vagyok. – simogattam meg békítőleg a nyakát. – Tiszta víz vagy. – állapítottam meg.

-         Nagy észrevétel. Te is vizes vagy.

-         Tényleg.

-         Mivel lényegében egy csók közepén aludtál el… a medencében.

-         Á. Így világos. Bocs.

-         Pilar. – jött elém Bastian.

-         Mond. – pakolgattam továbbra is a ruháimat (ami annyiból állt, hogy a felét kidobáltam)

-         Két hét múlva megyek… Dubaiba.

-         Oké. – sóhajtottam – Nem akarok egyedül lenni. – hajtottam le a fejemet és szerintem marhára hasonlítottam egy… öhm, nem marhához, hanem bernáthegyihez.

-         Cuki vagy – mosolyodott el – De mit csináljon szegény férjed…?

-         Melyik? – könyököltem az asztalra, mire elvigyorodott.

-         Amelyiket a legjobban szereted.

Arra ébredtem, hogy a takaró lesiklik rólam.

-         Mi van már, Domin? – ásítottam.

-         Kösz a dicséretet. – felelt Bastian.

-         Bocs. – hunyorogtam fel rá – Reggel van? Alig látok.

-         Nem csoda. A napra lehet nézni, de rám nem.- vigyorgott. Mikor látta, hogy nem reagálok bevágta a durcát és kiment a szobából.

-         Nocsak, utóbb már sértődékeny is vagy? Eddig csak hisztis voltál. – nevettem – Mond, milyen szájfényt használsz?

-Nem t'om. Megkóstolod? - röhögött.

-         Szia. – hallottam Stacy hangját. Honnan is? – Az iChat, te hülye. – hallottam lemondó hangját, mire elvigyorodtam és a gép elé ültem.

-         Szia.

-         Mész valahová?

-         Ja, baj? – válaszoltam.

-         Nem…

-         …csak? – puhatolóztam, félve a választól, mire Stacy elnevette magát:

-         Nyugi. Csak gondoltam egyszer az életben előre szólok valamiről.

-         Oké. Fotózás. Hallom a hangodról.

-         Aha. VOGUE. Bastiannal.

-         Már semmit sem csinálhatok nélküle? – vigyorodtam el újra. –Na jó, asszem ez pozitívum…

-         Te tudod. Február harmadika, délután kettőtől. Ja, és a –mi is a neve? – mindegy, szóval egy alapítványnak adtam a nevedben egy milliót, de ezt már megbeszéltük.

-         Oké. – feleltem vidáman. – Bocs, Stacy. Lecsuklak, oké?

-         Aham, szia!

-         Szia! – csuktam le a Notebookom tetejét. Majd sóhajtottam. Mostmár nem fog zavarni senki.

De amikor a gurulóbőröndömet fogta meg drága férjem kitárult az ajtó:

-         Sziasztok! – sipítozta Aulia. Felkötöm magamat.

-         Szia, mi most éppen…

-         Látom hazaértetek. Honnan is? - Tévedtem. ŐT kötöm fel.

-         Mi nem…

-         Áh, csak a városban voltatok?

-         Nem, mi most…

-         Remek, remek. Hoznál egy pohár vizet?

-         De…

-         Ugyan, hisz senkit nem zavarok… - hozott össze egy erőltetett nevetést.

-         Senkit. Aki a házban van. – mondtam és a küszöbre mutattam, jelezve, hogy mi már nem a házban, hanem a házon kívül tartózkodunk.

-         Ezt nem értem… - ráncolta a homlokát

-         Nem vártam el – morogtam. – Mi most megyünk, jó szórakozást. – dobtam oda neki a kulcsot.

-         Ja hogy ti most mentek el? Hát miért nem mondtátok?