3. történet 12. rész

  2009.10.20. 13:54

A Hawaii-on töltött másfél hét pillanatok alatt eltelt, most itt ülünk egymással szembe, az asztalunknál. A házunkban. Ami kicsit sem hasonlít Hawaiira, sem a berendezésben (hála az égnek, bár Aulia nászajándéka egy műbőr szőnyeg volt, de a Vöröskeresztnek ajándékoztuk) de ezenkívűl az itteni hőmérséklet is mindent eszembe juttat, Hawaii-t leszámítva. A hangulat valami eszméletlenül letargikus. Bastian reggel megfogja a bőröndjét és elrepül. Játszik egy meccsett Kairóban. És persze, vele mennék... feltéve ha Stef nem fenyeget meg. (a fenyegetés abból állt, hogy mosolyogva azt kérte, jelenjek meg a teszten.)

- És ha... csak úgy eljössz? - vetette fel Bastian.

- Jobbnál jobb ötleteid vannak. Ettől még az "egyél krétát és utánna küldj egy videoüzenetet, hogy szarul vagy" című ötleted is jobb volt. A férjem halványan elmosolyodott. Átnyúlt az asztalon és megfogta a kezemet.

- Gyere velem. - duruzsolta.

- Jaj, ne - nyögtem - ilyenkor olyan édes a hangod, ne csináld, a végén még beleegyezek.

- Ez a célom. - nevetett. - Hívd fel Stefet és mond meg neki, hogy a húgod kórházba van, vagy mittudomén.

 

 

 

- Szia Stef. - krákogtam a telefonba.

- Szia. Valami baj van?

- Beteg vagyok. - nyögtem gyenge hangon. Tuti hogy bevette...

- Jó, rendben, menj csak el a holnapi teszt helyett Bastiannal. - Hm. Vagy mégsem.

- Szeretlek Stefano.

- Beszélj így rólam 10 év múlva is... - nevetett.

 

 

A meccs maga nem sok érdekességgel szolgált, semmi izgalom nem volt benne. Kivéve, hogy a nyolcvanhetedik percben az egyik arcátlan (fejét nézve inkább arctalan) dán focista a tizenhatoson belül húzta le Miroslavot. A tizenegyest átengedték Klosénak, aki kihagyta. Hm. A hosszabítás is hasonló volt. Míg végül tizenegyeseket kezdtek el rúgni. A döntő találat Bastianon múlt (igen, történetesen pont rajta) Egy másodperc töredéke volt, amikor még hallottam a mellettem ülő német-tábor még újong, de én már tudtam, hogy baj van. Bastian előbb tétován a szíve közeléhez emelte a kezét, aztán elvégezte a rúgást... és csak ezután esett össze. A németek nem is  örültek. Pedig nyertek.

- A. Kurva. Életbe. - nyögtem és megsemmisülten rogytam le.

 

 

   - Miss Vanderfsott, ha nem tévedek. - nézett rám a doktor. Lassn bólintottam.

- Ümmm... sajnálatos hírt kell közöljek. - nézett rám a szemüvege mögül. - A férje... enyhe emlékezetkiesésben szenved és nem biztos, hogy egyáltalán...

- De jól van? - vágtam közbe.

- Nagyjából. Bekötöttünk egy infuziót. De nem hiszem, hogy meg fogja magát ismeri. A családja bent van, ha akarja bemehet hozzá, de mondom... - nem vártam meg, hogy mit mond. Rohantam a folyosón. Tobias állt mellette.

- Téged ismerlek, te köcsög. - szűrte a fogai között éppen Bastian.

- Azért nem sokban változott. - forgatta a szemeit Tobias, aztán észrevett - Gyere, gyere... - húzott maga mellé. - Bastiaaan! Szedd le a párnát a fejedről és nézd ki van itt! - Bastian rám  nézett. A pupillája összeszűkült... de csak egy másodpercre, utánna a pupillája megint normál méretű lett, arca pedig kifejezéstelen maradt.

- Cseszd meg... ha azt mondod, hogy ő a csajod én megöllek.

- Nem. Nem ő a csajom. - nézett rám Tobias bocsánatkérően.

- Hane...? - kezdte a kérdést miközben nyújtozott, a kérdés helyett azonban inkább ordított a végén. Ugyanis meglátta a kezén a gyűrűt. - Úúúristen!!! Ennyire hülye nem lehetek! Mennyire voltam részeg, mikor elvettem Sarah-t? - nézett fel. Eközben a doktor bejött és magához intettt engem és Tobiast.

- Meglesz az a kellemetlen tulajdosága egy ideig, hogy hangosan gondolkodik... - mondta halkan.

- Hát az remek lesz. - Sóhajtottam, majd visszafordultunk a férjemhez. - Nem ismersz? - kérdeztem.

- Nem. - mondta üres tekintettel.

- A feleséged vagyok.

- Pilar Vanderfsott... vajon mennyi pénzt fizettem neked, hogy hozzám jöjjél...? - kérdezte Bastian.

- Asszem ezt inkább gondolta... - vigyorodott el Tobias, majd a fejét csóválva kiment. Bastian ágyára ültem. A férjem átölelt és megcsókolt.

- Jé, tényleg a barátnőm vagy.- döbbent meg.

- A feleséged... nem a barátnőd vagyok...

 

 

És a napjaim kezdtek unalmasan izgalmasak lenni. Maga a program unalmas volt, viszont kötelességemnek éreztem, hogy a férjem újra emlékezzen rám. De lassan visszatértek az emlékei... először arra jött rá, hogy egy medence mellett látott meg először élőbe:

- Aham. - válaszoltam. - És utánna találkoztunk egy meccsen aztán elmentünk Svájcba és legközelebb gratuláltál a VB-címemhez és eljötél velem a végre-bajnok-lettél - nevezetű Ferraris partira. Aztán, emlékszek, megkérdezted: "Hazavigyelek?" és azt mondtam, hogy igen. Beszélgettünk. És mikor megálltál...

- ... felnéztél és azt mondtad: - Én nem itt lakok...

- Igen, erre te azt mondtad, hogy "de én igen" és több perc kellett mire felfogtam a mondatot és elkezdtem röhögni...

- Tényleg! - ült fel hirtelen. - Sárga Lamborghini. fekete bőrülések.

- Igen! - lelkesedtem. - Mostmár tudod, ki vagyok?

- Hát persze. - mondta. De nem tudta. Csak arra emlékezett, hogy ismert meg... kezdetnek nem is rossz...