3. történet 22. rész

  2009.11.25. 20:22

- Mindjárt itthon.

- Remek. Gyere el. Most. Fontos. Van egy ajánlatom, amire nem mondasz nemet...

 

 

 

- Nem! Kizárt. - tiltakoztam pont egy óra múlva. - Clara! Én nem modell vagyok!

- Tudom. - nyögte - De szükségem van rád. Értsd meg. Az utóbbi négyévben téged szavaztak meg a világ legszebb nőjének. Ez azért jelent valamit, nem?

- De. Azt, hogy a férfiak kilencven százaléka néz F1-et.

- Lehet, de embertelen bevételünk lenne belőled.

- Mégcsak nem is tudok kifutón járkálni.

- Nincs is rá szükség. Csak fotózunk.

- Mikor?

- Most.

- Hogyhogy most?

- Úgy, hogy Stacy, a menedzsered már két hónapja belement.

- Remek.

- Nos... vedd fel azt ott... és kezdhetjük...

 

 

 

- Állj oda mellé. - utasított a fotós.

- Clara. Pasiról nem volt szó. - tiltakoztam.

- Nyugi már. Menj.

- Szuper! Igen... bátrabban nyújtsd ki a lábad! Állj. Állj! Hé, fiúk, megpróbálnátok nyálcsorgatás nélkül? Köszönöm, végre - morgott.

 

 

A képek jók lettek. A ruhák sem bénák. Mikor kifelé jöttem, belebotlottam egy magas csajba. Derékig érő, vörös haja és tetovált karja volt. Sűrűn kezet rázott velem.

- Fleur Misthinoar. Sokat hallottam rólad. Tehetséges vagy, bírlak....

 

 

 

 

Bastian épp a meccsén tevékenykedett, tehát egyedül voltam a házban. És nem tudtam aludni. Lefeküdtem, de elég kevés értelme volt...

     Felkeltem és kimentem. Ott állt valaki. Ugyanolyan magassarkúja volt, mint Jenninek ma.

- Fáj a szemem. - mondtam neki. Hogy miért? Fogalmam nincs. Előrenyújtotta a kezét. Megsimogat?! Ehelyett olyan iszonytató erővel ütött arcon, hogy percek múltán tértem csak magamhoz. Mielőtt kérdeztem volna, újra belém ütött. A következő ütéésnél hallottam, ahogy az orrom eltörik. Önkéntelenül az orrom alá tettem két tenyeremet, mintha "meg akarnám menteni" a véremet. Ömlött a vér. Nemsokára térdig ért a vér... És akkor újra megütött... eltört egy ablakot...

 

Felébredtem. Az orromhoz kaptam a kezemet. Egyben volt. Viszont azt a csörgést/törést akármit elég élethűen hallottam. Aztán lépéseket is meghallottam. Ez a pont az, ahol egy átlag nő elkezd sikoltozni, magára rántja a takarót és imádkozik. Na persze remegve. És ez az a pont, ahol én (najó, talán egy kicsit remegve) felveszem a papucsomat. (hellyesbítek: felvenném, ha elalvás előtt, nem rúgom el valahová az egyik darabját...) Tehát mezítláb és halkan lementem. Megpillantottam egy árnyékot. A fiókokat huzigálta ki. Na, ennél a pontnál következett volna az én esetemben egy harcias beugrás "hacsime" kiáltással és konyhakéssel kiegészítve. Ehelyett a falnak támaszkodva álltam. Kissé le voltam bénulva. Kissé? Hm.

Előttem feküdt egy konyhai bárd. Ó. Hát... ha az illető nem ismer, talán megfélemlítésre jó. Mármint... magával a ténnyel, hogy belevágjam a bárdot nincs bajom, elvégre önvédelem. betört a lakásomba. De az, hogy elnézzem, hogy vérzik (gondolom egy bárd, hogyha valakibe beletalál, vérzik) az több a sokknál. És ha van fegyvere? Ránéztem a bárdra. Hogy én milyen hülye vagyok! Úgy tartottam, hogy mintegy tükörben, meglássam, ki van ott. De már nem volt senki. A szemem kitágult a döbbenettől. És talán a félelemtől is. Kihajoltam, hogy tényleg lássam is, van e ott valaki. Éreztem, hogy az adrenalin lassan elárasztja a testemet. Soha nem hittem volna, hogy ezt az érzést a gyorsaságon kívűl bármi más is adhatja. Az érzés kétségkívűl hátborzongatóan tökéletes. Sóhajtottam, megtámaszkodtam a falban. Akaratlanul is lehunytam a szememet. Eszembe jutott az a tökéletes utolsó kör, amit még bajnoki cím nélkül mentem... aztán hirtelen visszatértem a jelenbe, ugyanis tíz hideg ujj fonódott a nyakamra...