A bolyhos, 10-15 centi vastag puha, hűvös szőnyegen ültem törökülésben. Stacy (menedzserem a drága...) már több mint húsz perce untatott. De igyekezett letenni (istennek legyen hála)
- Na... legyél jó... - mondta épp. Kérlek, tedd már le... - Szia.

Lerohantam és kint szó szerint rázuhantam egy padra. Akármilyen nyomorultul éreztem magam, nincs mentségem arra, hogy amolyan Sarah stílusú bőgésbe kezdtem. És csak bőgtem és bőgtem. Én nem csináltam semmi rosszat Kiminek, ő meg így letámad. Bőgés. Pedig olyan mintha a bátyám lenne. Bőgés (kicsit szakadozottabban) Dehát még csak meg sem bántottam. Bőgés (lenne ha nem apadt volna ki teljesen a következő tízévre betervezett könny-állományom.) Aztán egyszercsak két mélykék szemmel néztem farkasszemet.
- Bastian - nyögtem. Hát igen, pont ő hiányzott, hogy ilyen állapotban lásson...
- Mi a baj?
- Mi lenne? - próbáltam megütni az átlagos hangnemet.
- Pilar... - nézett rám lemondóan. Ja, hogy feltűnő, hogy a szempillaspirálom valahol a bokámnál csordogál.
- Semmi. - vontam vállat - csak... semmi.
- Értem.
- vigyél haza. - kértem fáradtan.
- Pilar, nyolc perce szálltam le a repülőről. - mosolyodott el szelíden. - Gyere, elmegyünk eszünk valamit. - nyújtotta ki a kezét.
- Rendben, de én vezetek.
- Sétálni gondoltam.
- Azt meg hogy? - kérdeztem felvont szemöldökkel, mire Bastian elnevette magát.


- Na, eldöntötted végre, hogy milyen fagyit eszel? - kérdezte a férjem, ugyanis húsz perce az ízeket tanulmányoztam.
- Ööm... eegen, asszem megvagyok. Sztracsatella, krémnugát, Mozart-pisztácia, olvasztott csokival, karamellel, mogyoródarabkákkal és csokireszelékkel. - böngésztem végig a kínálatot. Az eladónak tátva maradt a szája. Bastian elmosolyodott.
- És ön? - fordult hozzá a még mindig döbbent nő.
- Ezek után azt hiszem ugyanezt. - húzódott lassan mosolyra a szája.



Pár nap múlva újra Bastian meccsén ültem. Több hónap telt el azóta, hogy utoljára focimeccs lelátóján üljek. Rég láttam már így Bastiant. Rohanni, rugdosni... egészen addig a pillanatig elmélyülten bámultam amíg meg nem jelent egy magas, szőke ismerős fej, átcsörtetett a tömött széksoron (egy idős nő fröccsögve káromkodott) és le nem ült mellém.
- Szia. - suttogta. (szóval inkább szájról olvastam, mellettünk ugyanis ordibáltak)
- Szia, Kimi. - mondtam. Mindkettőnkről lerítt, hogy ezerféle-fajta dolgot akarunk mondani, mégis mindenki befogta a száját.
- Pilar, mondanom kellene valamit... fontos lenne. - szólalt meg. Először ránéztem a zöld pázsitra, ahol éppen a Schalke kapusa vergődött. Bastian engem keresett a szemével. Aztán ránéztem Kimire, aki türelmetlenül toporgott, ezen cselekedetével felbosszantva a mögötte ülőt. Elővettem a telefonomat. "Sajnálom, hogy elment, hidd el, hogy fontos. Bocs és szeretlek" - küldtem el Bastiannak.
- Rendben, mehetünk.



Kimi betuszkolt a legközelebbi étterembe. A kockás terítők és az egyenletes zsír réteg az asztalon nem éppen a luxusról árulkodott.
- Pilar... - kezdte, aztán hatalmasat sóhajtott. - Nem rád voltam mérges... nagyon sajnálom, felbosszantott ez a... ez a...
- Mit hozhatok? - lépett oda egy festett szőke hajú, dagadt, rágózó pincérnő.
- Egy pohár kólát. - válaszoltam türelmetlenül, aztán Kimi felé fordultam.
- Ez a tehetetlenség. - vágta ki végül.
- Tehetetlenség? - visszhangoztam olyan hangerővel, hogy mindenki ránknézett.
- Vegyél fel napszemüveget és bontsd ki a hajad különben felismernek a médiasáskák... Igen, a tehetetlenség... Lotta... csak... kéthavonta látom... alig ismer meg.
- Ez nem igaz.
- Sír.
- Új neki a helyzet.
- Talán.
- Biztos.
- Miből?
- Mindenből. Szeret.
- Lotta?
- Ő. - záporoztak a kérdések és válaszok.
- Tessék. - zökkentett ki minket a recsegő hang, ami a pincérnőtől származott. Olyan erővel vágta le a poharat, hogy a fele az amúgy is mocskos asztalra ömlött. - És neked? - szívta fel az orrát, miközben Kimire nézett.
- Egy törlőrongyot. - morogta Kimi gúnyosan, mire a pincérnő újra felhorkant.



- Eltűntél. - hallottam meg a telefonba Bastian ingerült hangját.
- Tudom. Sajnálom.
- Kerestek.
- Ki?
- Whitmarsh.
- Mi a jó eget akar az tőlem?
- Fogalmam nincs.


- Martin Whitmarsh már megint engem keres. - közöltem Kimivel. Repülőn ültünk.
- Elegem van az F1-ből is. - morogta Kimi.
- Merthogy? - ültem le.
- Ez már rég nem olyan mint volt. - vonta össze a szemöldökét. - Pilar, hát nem érted? Régen fejletlen volt minden. Csak nyomd a gázt, aztán ha meghalsz, meggyászolunk. Mostanra kiépített, intelligens gépeknek vagyunk az agyai. Mi már csak az agy vagyunk. Mi működtetjük... és az összes nagykutyának nélkülözhetetlenek vagyunk, mert nélkülünk senki nem tudná végigcsinálni a mocskos, alattomos politikáját! - csattant fel.
- Hűha. Várj, ezt feldolgozom... - közöltem vele.
- Csak tessék. Amúgy rezeg a telefonod.
- Igen? - szóltam bele.
- Martin vagyok. Martin Whitmarsh. Pilar, szeretnék veled beszélni.
- Itt a nagy alkalom.
- Nem telefontéma. Mindenesetre... húszmilliót ajánlok neked egy jövő évi szerződésért...



Sokat beszéltem Whitmarshal. Mikor letettem, Kimi kérdőn nézett rám.
- Mi ez az alattomos tekintet? - kérdezte.
- Kaptam egy húszmilliós ajánlatot.
- Az szép - füttyentett és érdeklődve tette le az eddig kezében tartott F1Racinget. - Hány évért?
- Csupán egy.
- És ki mellett?
- Braviera.
- Szóval lőttek az egésznek, igaz? - mosolyodott el. - Én a helyedben megfontolnám...
- Jó vagyok a Ferrarinak.
- Viszont a Ferrari nem jó neked. Egyre rosszabb az autó, Pilar. Ha jó van alattad, a többi már borítékolva van, szar autóval viszont tipikusan rossz tudsz lenni.
- Kösz.
- Akárcsak én - tette hozzá.