Kaptam egy mailt Danieltől. Azt mondta, jó lenne találkoznunk, legalábbis szerinte, csak dumálnánk. Szerintem is jó lenne. Vagyis rég beszéltem vele és azért kíváncsi vagyok még erre a rendőr-dologra. Tehát mivel három hét szünetünk van, beültem Daniellel egy cukrászdába. Daniel...
- Még mindig nem fér a fejembe, hogy lettél te rendőr. - mosolyodtam el.
- Kivételesen kellett a pénz, Pilar. Nem voltam többé kosaras, apám szóba sem állt velem. Szóval... mit is tehettem volna? - kérdezte. Daniel, aki tizenhat éves korára már szinte az összes drogot kipróbálta, Daniel, akit imádtak a tanárok. Daniel, aki örök idők óta a kosárcsapat kapitánya volt. Azt hiszem minden iskolában van egy Daniel. Egy magas, izmos, jóképű fiú, akinek az apja (esetleg anyja) tele van tömve pénzzel, aki után rohannak a lányok, aki persze azt sem tudja éppen cigizzen vagy drogozzon.
- Ezt értem. De pont... rendőr? - néztem a kezére. Sok-sok apró tűszúrás volt a könyökhajlatában. Észrevette, hogy a kis hegeket bámulom és zavartan maga mellé emelte a karjait.
- Tegnapi. - csúszott ki a számon.
- Tessék? - lepődött meg.
- Ez itt - böktem rá egy tűszúrásra. - Ez tegnapi... vagy tegnapelőtti... talán mai.
- Hát igen - mosolyodott el keserűen. - Drogról leszokni az nem éppen olyan, hogy egy reggel úgy ébredsz, hogy nincs szükséged rá többé. Csak tegnap... ahogy felhívtalak... eszembe jutott, hogy akkor drogoztam a legtöbbet, mikor elkezdtünk járni és... hát igen.
- Nem lenne tiszta a lelkiismeretem, ha tudnám, hogy miattam halsz meg.
- Egy taplóval kevesebb. - nevetett - Párizsban szakítottunk, ugye? - hát igen. Rohadt egy emlék marad örök életemre az is. - utána - mondta - hónapokig csak ténferegtem. Na akkor lehet, hogy tényleg majdnem meghaltam. Egész nap csak ültem egy szobában és csak döfködtem magamba a tűket, aztán lehunytam a szememet és mire magamhoz tértem, újra eltelt egy óra. Aztán már sok hónap után megmondtam apámnak, hogy Münchenbe akarok menni.
- Gondolom lelkesedett. - könyököltem fel.
- Ó, hát persze. Azt mondta, ha elmegyek, kitagad. Én meg... hát eljöttem. Éjszakákat ültem a telefon mellett. Vártam a csodát. Hogy egyszer majd egy éjjel bőgve felhívsz, hogy te ezt így nem bírod nélkülem. Aztán majd megmondom neked a címet te eljössz... és... na mindegy, a részletektől megkíméllek.
- Ha tudtam volna, hogy ott vagy...
- nem akartam, hogy tudj róla. - vágta rá.
- Ha nem találkozom veled, soha nem jutok el idáig.
- Ezt jó hallani - nevetett - Nem tudom emlékszel e George-ra. Asszem a te évfolyamodra járt. Egyszer odajött hozzám, hogy menjek vele megnézni "az új európai csajt, aki jobban néz ki mint Angelina Jolie" és bizony.
- Azt mondtad találkozzunk valamelyik nap.
- Te meg azt, hogy nem, bocs, gokartozok.
- Mire te megkérdezted hol.
- és te mondtál egy lutri kis helyet.
- Te pedig nagylelkűen felajánlottad, hogy menjek el a ti gokartpályátokra. Vicces volt.




Beléptem a házba. A dobozok sokasága helyett (mivel elméletileg épp költözünk) azonban hangos röhögés és összecsörrenő poharak maradtak. Bementem a nappaliba a hangok után. Elmosolyodtam és levágtam a táskámat a padlóra. A fél német válogatott ült a kanapén. Bastian (akiben a jelek szerint több mint egy pohár sör volt) felállt és - kisebb korrigálásokkal - felém indult.
- Sziaaa - mondta elnyújtva.
- Részeg vagy. Legalábbis be vagy csípve. - mondtam.
- Oké. Klaus takarodj onnan. - mutatott rá, mire Klaus kelletlenül arrébb húzódott. - Nos, ülj csak le.
- Ha valami csapatmegbeszélés vagy valami... - aztán körülnéztem. Kábé három olyan ember volt a tizen-egynéhányból, akinek nem volt teljesen üveges a tekintete. - akkor visszajövök később - fejeztem be elhalkulva.
- Maradj csak. - vont vállat Bastian, mire Michael elvigyorodott.
- Mindig ilyen? - kérdezte.
- Többnyire - nevettem. - Amúgy mit ünnepeltek, hogy egyesek síkrészegek?
- Nyertünk Franciaország ellen. Bastiannak eltört az ujja.
- Akkor ezért fogja ilyen bénán azt a poharat. Ha valamilyen szinten kijózanodik, megmondod neki, hogy este itthon leszek?
- Persze.
- Kösz, Michael. Sziasztok.




Most meg itt ülök Katievel egy kávézóban.
- Minden rendben közted és Bastiannal? - kérdezte óvatosan.
- Fogalmam sincs. - válaszoltam őszintén. - Tényleg.
- És Kimi...
- Le lehet szállni róla. Nem a pasim és nem is akarom, hogy az legyen, nem kellene egyfolytában mindenkinek ezután érdeklődni - vettem le a napszemüvegemet indulatosan.
- Azt akartam kérdezni, hogy Kimi hogy megy mióta te vagy az az izé, aki dumál vele rádión. - vonta fel a szemöldökét.
- Óh. Bocs. Csak May... wááá. Eljössz velem venni egy normális cipőt? Ez szabályosan szétmegy a lábamon, pedig egy hete vettem - mutattam a fekete tornacipőmre.
- Aha, menjünk. - állt fel. Vállára vette a táskáját és a sarkamban kijött a kávézóból.

- Ebbe nagyon nagy a lábad. - mondta egy Lacostra.
- Igaz. És mi a helyzet Tobiassal?
- öhm. Hát él.
- Jól elvagytok? Ez milyen? - álltam meg egy élénkbordó Manoos előtt.
- Persze, tökéletesen megvagyunk. Ez tök jó próbáld fel.
- Ez kicsi. Nincs nagyobb?
- Hetestől nincs.
- Akkor mindegy. Mikor találkoztál utoljára Tatjával?
- Nézd meg ezt. Régen, sajnos. Már vagy egy hónapja. Láttad a haját?
- Ez nem tetszik. Nem, miért mi van vele?
- Be van festve feketére.
- Értem. Áh, ez tetszik - fordultam meg hirtelen. - Kényelmes is. Na, mehetünk, szerintem Bastian valamilyen szinten él.



- Mit vettél? - érdeklődött Bastian. Úgy látszik, jobban volt, bár a nyelve még most is nehezen forgott.
- Vettem egy Personal cipőt. Dobtam oda neki az egyik párját. Reflexből elkapta.
- Jó. - morogta elismerően.
- Kösz - nevettem.
- Kimi hívott - köszörülte meg a torkát.
- Mit mondott?
- Semmi... semmi komolyat. Csak hogy majd hívd vissza.
- Jó. Majd visszahívom.
- Pilar. Szerinted... ez az egész... olyan mint régen? - kérdezte.
- Nem. Semmi sem olyan, mint régen - mondtam szomorúan, aztán kimentem, hogy visszahívjam Kimit.




- Szia. - szóltam bele fásultan.
- Hát neked meg miért olyan a hangod, mint akinek most volt sajtótájékoztatója?
- Kösz - mordultam fel, mire nevetett.
- Figyelj, Jenni kitalálta, hogy vigyük el Lottát Disneylandbe. És... áh, én nem akarok Jennivel menni. Nem jössz el te is? - fogta könyörgőre.
- Persze, hogy Jenni vasvillákat szúrjon át a mellkasomon. Kösz.
- Neeem. Vele jön... az edzője - mondta sötéten.
- Járnak?
- Mittudomén, nem is érdekel. Nos?
- Ó, Kimi...
- Kérlek.
- Ezek után már nagyon sokkal tartozol...
- Köszönöm...