M

egint egyedül voltam a gondolataimmal. Lassan teltek az órák. Aludni szinte nem is aludtam. Próbáltam olvasni, de a főhős helyébe mindig Nicot képzeltem. Rettenetes volt! Alig vártam, hogy reggel legyen. Ettem, kávéztam, bámultam a tévét. Végre elkezdődött a futam. Ez egy kicsit lekötött. Szorítottam Kiminek na és Niconak is. Kimi hozta a formáját, Nico csak a 12-dik lett.

-         Vajon mért? –elmélkedtem.

Lassan készülődnöm kellett, ha oda akarok érni 4-re. Nehéz lesz, szinte már 1 napja ki se mentem a szobából. Letusoltam, hajat mostam, majd felöltöztem. Trapéz szárú, kantáros fehér farmernadrágot vettem fel, alá egy szűk fehér garbót, majd fehér sportcipőt húztam. Nem tartottam túl nőiesnek de nem tudtam volna mást elviselni magamon most. A sminkem fekete és szürke volt, a hajamat pedig bezseléztem, ami úgy állt, mintha fésűt sose látott volna, na ez tükrözte legjobban a lelki állapotom. Inkább egy vidéki lányra emlékeztettem, nem egy forma 1-es srác barátnőjére.

4 előtt 5 perccel értem oda. Kerestem egy nyugis helyet és leültem. Persze Nico még nem volt ott. Vártam, és sorra fogyasztottam a kávékat. Aztán egyszer csak megláttam. Olyan volt, mint mikor először láttam, és ugyanúgy nézett, azokkal az észbontó barna szemekkel. Csak ültem, és nem tudtam levenni róla a szemem. Ő is engem nézett. Egy pillanatra felcsillant a remény bennem.

Mikor odaért már nem volt remény bennem. Kimért és szintes hűvös volt. Mintha egy üzleti tárgyalásra jött volna.

-         Szia!- köszöntöttem, majd hellyel kínáltam.

Nem említettem neki, hogy láttam a futamot.

-         Szóval?- kérdezte kicsit türelmetlenül.

-         Nem iszol valamit?

-         Nem kérek, köszi.

-         Oké. Szóval, örülök, hogy eljöttél. Szerettem volna elmondani, még egyszer utoljára, hogy szeretlek. Szeretlek, mert kedves, aranyos, őrjítő, persze csak jó értelemben véve, és szeretni való srác vagy. Sok olyan dolgot kaptam tőled, a röpke idő alatt, amit mástól sosem. Köszönöm ezt neked, és köszönöm, hogy megismerhettelek. Gondolom, emlékszel a beszélgetésünkre a korral és az érettséggel kapcsolatosra. Akkor én azt mondtam, hogy igenis van összefüggés a kettő közt. Most úgy érzem igazam lett, hisz nem akarod látni, hogy egy rögeszméhez ragaszkodsz, ami abból fakad, hogy Kimi rajongója voltam.

Most szólalt meg először:

-         Mért, már nem vagy az?- kérdezte kicsit gúnyosan.

-         Én a te rajongód vagyok már csak. De látom, nem tudsz túllépni ezen.

-         És mióta? Mióta együtt voltatok?

-         Nézd, most mondom el utoljára neked, hogy nem voltunk együtt, mert nem érdekel.- válaszoltam remegő kézzel.

-         Nem érdekel. Ő se és te se. Egyébként mennem kell. Az ígéretem asszem megtartottam. Nincs több adósságom feléd.

-          Nico!- szóltam még utána.- Ne feledd!: „A fájdalom senkit nem kímél. Alázatossá tesz. Beárnyékol. Megfeketít. Kivilágosít. A bánat új embert farag belőled, ha közben nem pusztulsz bele.”

Némán állt és rám se nézett miközben ezeket mondtam neki, aztán lassan elfordult, és amilyen gyorsan jött, oly gyorsan tűnt el.

Már kezdtem hozzászokni, bár ehhez sosem lehet, hogy megint órák maradtak ki az emlékezetemből.

A szállodai szobában ébredtem. Úgy tűnt egyedül vagyok. Hogy hogy jutottam haza arról fogalmam sincs.

Már éjfél is elmúlt. Felültem az ágyban. Még a délutáni ruha volt rajtam. És ekkor előtódultak az emlékek, mint egy film lepergett az együtt és külön töltött idő, és a délutáni találkozás.

Megeredt a könnyem, egyre nehezebben kaptam levegőt, szinte hisztérikussá vált a sírásom. Nem bírtam az egyedüllétet, valakivel kellett beszélnem, mert úgy éreztem, megőrülök, ha nem önthetem ki a fájdalmam.

Kirohantam a folyósóra, majd le a földszintre, hideg éjszaka volt, de nem bántam, csak rohantam, rohantam, míg végre odaértem a szállodához. Furcsán nézett rám a recepciós, mikor azt kértem szóljon Kiminek. Végül látta az elszántságot az arcomon, és ki tudja még mit, és szólt neki. A lift felé mutatott, és csak annyit mondott, hogy vár engem.

Egy örökkévalóság volt mire felért a lift. Kirohantam az ajtón és végigfutottam a folyósón, Kimi már az ajtóban állt, a karjaiba roskadtam.