Este nemigen aludtunk, ezért a repülőn jutott erre sor, így hamar elment az idő. A szállodában 2 egymás melletti szobát kaptunk, egyikben Kimi+Krisztu, a másikban Felipe+én. A szobába érve előtört belőlünk az egymás iránti vágyódásunk. Hevesen csókolózni kezdtünk, majd elkezdtük egymást vetkőztetni. Felipe csókolt ahol csak ért, én is őt. Majd a csókolgatások után egymásé lettünk.

Kedden városnézésre került sor. Ruhákat vásárolgattunk, próbálgattunk. Most Krisztuék is velünk tartottak, ők is élvezték.

-          Na látjátok, nem is olyan rossz a vásárolni. – mondtam nevetve nekik.

-          Hát nem, de nem lesz a hobbym, mint egyeseknek. – mondta Krisztu „gúnyosan”, miközben Felipére nézett, de ezalatt nevetett.

-          Jól van na, nem tehetek róla. – mondta álsértődötten a „kigúnyolt” személy.

-          Jó, tudod, hogy csak viccelek.

-          Tudom ám, hogy komolyan gondoltad. – folytatták.

-          Jó, akkor sértődj csak meg, vásárlásmániás.

-          Na jó srácok, tudom, hogy csak vicceltek, de álljatok le. – mondtam.

-          Oké anya. – néztek rám.

-          Haha, nagyon viccesek ma valakik.

-          Na, már ez is kezdi a sértődöttet… Akkor én is bevágom a durcit. – kapcsolódott be Kimi.

-          De nem is mondtunk rád semmit, szívem. – Krisztu így.

-          Pont azért. Engem még csúfolni sem jó. – vágott szomorú kutyaszemes arcot. :D

-          Jaj, ne mondj ilyet. Tudod jól, hogy mindennél jobban szeretlek. – mondta a sértős lány, majd meg csókolta.

-          Na, most hogy így kibékültünk… - kezdtem volna.

-          Kibékülni??? – kérdezte csodálkozva Felipe. – Miért, össze voltunk veszve? :P

-          Jó, csak ironikusan mondtam. – mondtam nevetve egy csók után.

-          Mit is akartál mondani? – kérdezte Kimi.

-          Nem megyünk vissza?

-          Mehetünk. – mondták.

-          Várjunk. Kimi, mennyi az idő? – kérdezte kicsit riadtan Felipe.

-          Fél három. Miért?

-          Elfelejtetted? Ma is be kell mennünk megbeszélésre. Még fél óránk van.

-          Uh, b****a meg. Akkor gyorsan menjünk.

-          Lányok, most nem tudunk visszavinni, bocsi.

-          Semmi gond, menjetek. – mondtuk a csókok váltása után.

-          Majd találkozunk, sziasztok.

-          Sziasztok.

Azzal elmentek mi meg a szálloda felé vettük az irányt. „Hazaérvén” különváltunk. Elkezdtem laptopozni, nem sokára Felipe is hazaérkezett.

-          Szia, édes. – karolt át hátulról.

-          Szia, szívem. – csókoltam meg. – Na, mi volt?

-          Áh, semmi, csak átbeszéltünk pár dolgot.

-          Aha, értem. Kérsz vacsorát?

-          Igen. Terítsek?

-          Légyszi.

-          Oké. Amúgy mi a vacsi?

-          Lasagne.

-          Hmmm az finom. – mosolygott.

-          Igen, szerintem is. – pusziltam meg.

Evés közben beszélgettünk még, majd eltettük magunkat másnapra. Szerdán megáldott ismét a sors.

-          Lewis, légy szíves egy interjúra.

-          Oké, rendben… - mondta nem sok örömmel az arcán, ám amikor meglátott. – Jaj, te vagy az a csaj a szállodából… a Hungaroringről.

-          Wáó, gratulálok, jó az emlékezeted. – mondtam gúnyosan.

-          De az a meghívás még mindig áll ám. – fogta meg a kezem.

-          Hé, engedj el. – tiltakoztam.

-          Nem, most velem jössz. – kezdett el ráncigálni.

-          Most azonnal elengedsz. – sziszegtem.

-          Mert ha nem?

-          Botrányt csinálok. De nagyot.

-          Gyerünk, nem érdekel. – szorított még erősebben.

-          HEIKKI!!! SEGÍTS!!!! – ordibáltam.

-          Háhh, drágalátos barátod nincs velünk. Ma nem jött be.

-          A francba. – már majdnem beértünk a motorhome-ba.

-          Lewis, én a helyedben elengedném. – szólt egy hang a hátam mögül.

-          Ó, megjött a kis ifjú barátunk. És miért hagyjam? Esetleg megütsz?

-          Akár. Vagy nem én foglak elintézni, hanem hívom a csaj barátját.

-          Miért, Ő is itt van?

-          Igen, történetesen egy versenyző barátnője. – világosította fel Sebi.

-          És melyiké, ha szabad tudnom?

-          Azt majd meglátod, de engedd el.

-          NEM! – ordította, és már nagyon erősen szorított.

-          Jó, te akartad. – azzal tárcsázott egy számot, és azonnal ott termett Felipe+Kimi.

-          Engedd el, te szemétláda. – kiáltott Felipe.

-          Oh, tehát te vagy a csaj barátja.

-          A „csajnak” van neve is. – szólt Kimi.

-          Igen, és mi?

-          Semmi közöd hozzá. – szólt Felipe ismét, azzal Lewis elindult velem befele. Mivel Kimi a keményebb, megfordította, és jól behúzott neki egyet.

-          Fanny, minden rendben? – jött oda mindenki, Felipe pedig óvóan átölelt.

-          Igen, de mindezt Sebinek köszönhetem. Köszönöm. – hálálkodtam. – De…de egyáltalán miért? Nem is ismerjük egymást…

-          Hát nem, de felismertelek, hogy a haverom barátnője vagy, és egyben egy nagyon jó újságíró is.

-          Köszönöm. – öleltem át. – Még egyszer.

-          Hé, nem a világot mentettem meg. – mosolygott.

-          Nekem igen. – szólt Felipe.

-          Édes vagy. – csókoltam meg.

-          Menjünk haza inkább. Seb, nem jössz fel beszélgetni?

-          Ha nem gond.

-          Persze, hogy nem az. Krisztu, ti is átjöttök? – kérdeztem.

-          Aha, igen. – mondták.

Azzal hazamentünk, jó 2 órát beszélgettünk, majd mindenki hazament.

-          Fanny, annyira sajnálom.

-          Mit is?

-          Hát ami ma történt… - kezdte, de belevágtam.

-          Hééé, most fejezd be! Egyáltalán nem hibáztathatod magad!! Értve vagyok?

-          De…

-          Csak semmi de!

-          Oké… Anyu…

-          Teee kis pimasz. – csókoltam meg.

-          Szeretlek. – mondta.

-          Én is.

Ezek után letusoltunk, és elmentünk aludni.