Csak másnap „talált meg” minket Stefano. Kicsit csodálkoztam is, hogy eddig tartott. Kaptunk egy kis letolást… Na jó, nagyot. De azért abban egyetértett, hogy Hamilton szemét volt. És azt is elmondta, hogy a lehető legtöbbet megtesz, ha valami botrány lenne esetleg. De kétlem, hogy lenne, mert akkor már rég kitört volna.

De nézzük csak egy kicsit barátnőm életét, róla rég esett szó.

Krisztu Kimivel jól megvolt… egy ideig. Bár ügyet sem vetettek arra a csókra, ám Krisztut belül mégis gyötörte a tudat. Ezért kapcsolatuk kicsit megromlott. És ez Kimi kör idein is meglátszott.

-          Kimi, bármi zűr van legbelül, tedd helyre de gyorsan, vagy úszik minden! – figyelmeztette Stefano.

Japánban voltunk, ahol egy ideje nem szerveztek versenyt, mert a legutóbbi alkalommal 2 ember is életét vesztette egy baleset miatt.

És természetesen esős idő volt. És persze, hogy volt nekünk egy esőmenő „Lewisocskánk”. Csak mente a jobbnál jobb köröket. De most nem fogom fényezni, és nem csak most, hanem soha!

Felipe bőrig ázva ért haza.

-          Feltalálták ám az esernyőt. – mondtam mosolyogva.

-          Tudom, de elfelejtettem vinni.

-          Hogy lehet szakadó esőben elfelejteni esernyőt vinni?

-          Én képes vagyok rá. Tudod. – csókolt meg.

-          Tudom. – Már a nyakamat csókolta. Tudtuk, hogy itt már nincs megállás.

Megszabadított pólómtól, és simogatni kezdte a csupaszon maradt testrészeimet. Én levettem róla ázott pulcsiját, mely alatt a póló hozzásimult felsőtestéhez. Azt is levettem róla. Bevitt a hálószobába, miközben csókolóztunk. Gatyáinkat lerángatva feküdtünk ágyba. Zihálva vettük a levegőt. Tudtuk, hogy itt a vég. És igen, beteljesedett mindkettőnk álma.

Eljött a szerda. Krisztuval elmentünk ebédelni. Vagyis csak a szálloda étterméig mentünk. :D Rég beszéltünk egy ilyen mélyet. Megbeszéltük a melót is, minden rendben volt mindkettőnknél.

Mikor végeztünk, felmentem a szobába, és megnéztem az e-mail-jeimet. Kaptam egyet a főnöktől is. Biztos az értékelés…Bár most nem az állt benne amit akartam…sőt…

„Veszek neki virágot, biztos örülni fog neki!”- gondolta magában Felipe, és vett egy csokor rózsát. Ám amikor belépett a szobába, nem a várt jelenet fogadta.

-          Hééé Fanny, mit csinálsz??

-          Pakolok, amint látod. – mondtam sírva.

-          Jó, azt látom, de miért?? – mondta nagy ijedtséggel a hangjában.

-          Nézd meg a laptopomon.

Lipe az említett géphez sietett. Döbbenet és fájdalom látszott az arcán. Odajött hozzám, megfogta a kezem.

-          Hagyd abba. – kérte.

-          De így nem maradhatok itt.

-          Már hogy ne maradhatnál??

-          Mert nem akarok eltartott csitri lenni.

-          Naa, sosem lesz az! – nyugtatott meg. – Biztos találsz hamar munkát!

-          Úgy gondolod?

-          Nem gondolom, tudom! – nyomott egy puszit az arcomra. – És ezeket most szépen visszapakoljuk a szekrénybe! – kezdett el visszapakolni.

-          Köszönöm. – pakoltam én is.

-          És soha többet merj ilyet csinálni!

-          Rendben, értettem főnök úr. – álltam vigyázba.

-          Jajj te. – nevetett.

-          Szeretlek.

-          Én is! – ölelt át.

Ezek után elmentünk vacsizni majd pedig aludni, felkészülve a csütörtökre.

Másnap boldogan sétálgattunk a boxutcában. Felipe minden rajongójának rajzolt egy szívecskét. Ők persze el voltak szállva, meg is értem. :P Még Hamilton sem tudta elvenni a kedvünket. De hogy miért voltunk ennyire boldogok? Azt én sem tudom… Talán azért, mert rájöttünk, hogy egymás nélkül nincs élet? Bár ezt eddig is tudtuk… Na mindegy.

Beérve a boxba, egy nem olyan boldog Kimit láttunk.

-          Felipe, nem beszélnél egy kicsit vele?

-          De, megpróbálok, bár tudod, hogy ő a híres „Iceman”.

-          Jó, de azért próbálj meg légyszi.

-          Rendben.

-          Köszönöm.

Azzal elvonult beszélgetni a mi kis finnünkel. Hogy mi lett ennek a végeredménye? Megtudjátok a folytatásban… :P