Egy ideje már figyelte. Nem feltűnően, épp csak annyira, hogy a célszemélyen kívül senki ne vegye észre. Az illető viszont nagyon is tudatában volt annak, hogy a lány követi minden mozdulatát. Ennek megfelelően viselkedett: kihívóan, néha már-már közönségesen. Ez mondjuk annak a tetemes mennyiségű alkoholnak is köszönhető volt, amit a megérkezése óta elfogyasztott.

A lány gondosan elraktározta magában az eddig szerzett kevés információt: a célszemély magasságát, becsült súlyát, hajszínét, jobbkezességét, azt, hogy házas. Látta, hogy a társaság, amellyel a célszemély mulatott, igen összeszokott, és szoros barátság van a tagjai között. Bár most csak hímneműek tartózkodtak a klubban, megállapította, hogy többen közülük nős emberek, akik azért nem fogadtak vakságot az esküvőjükön.

Ilyen volt a célszemély is: látta bal kezének gyűrűsujján a karikagyűrűt, de ez nem akadályozta meg a fiatal férfit abban, hogy a klubban tartózkodó lányoknak tegye a szépet. Ennek az volt az eredménye, hogy 5-6 fiatal csitri tülekedett körülötte állandóan. És mindegyik az orra alá dugott valamit, hogy aláírást kérjen rá: egy darab szalvétát, kisnoteszt, de volt, aki felhúzta a felsőjét és a melltartója fölé kérte az autogramot.

Ezt látva Cristina – bár eldöntötte, hogy nem ítélkezik elsőre – megvetően elhúzta a száját, és hátat fordított a társaságnak. A mixer mögötti tükörből azonban mindent jól látott, ami a háta mögött zajlott. Belekortyolt a poharába, amiben most – mivel dolgozott – csak kóla volt meg egy karika citrom. Rágyújtott egy cigarettára. Míg a felszálló füstöt figyelte, a célszemélyre terelődtek a gondolatai. Ismerte őt. Nem közelről, személyesen, csak a mások által elmeséltekből. Tudta a nevét, a foglalkozását, a hobbijait, a lakcímét, a felesége nevét, sőt még a kutyái nevét is. Tudta egy-két lényeges tulajdonságát, amelyek miatt megkapta a becenevét, amit az egész világon – vagy legalábbis elég nagy részében – ismernek. Tudta – hisz szinte naponta lehet olvasni róla -, hogy lányok milliói álmodoznak róla. És azt is tudta, hogy holnaptól ő lesz az, akivel együtt kell dolgoznia.

Úgy döntött, első közeli benyomásból egyelőre elég ennyi. Elnyomta a cigit, intett a fiúnak a bárpultban és a számlát kérte. Hirtelen furcsa érzése támadt. Nem tudta megmondani pontosan, hogy mi volt az és miért történt. Otthon majd foglalkozom vele – hessentette el. Fizetett, lecsúszott a bárszékről és megfordult. A következő pillanatban egy pohár koktél landolt a ruháján. Nevetés hangzott fel. És aki leöntötte, nem volt más, mint a célszemély. Ezt nem hiszem el – gondolta magában a lány.

-          Úúú, cicám, ne..ne…hagr…haragudj – hallotta meg a hangját. Cristina lassan felemelte a fejét, hogy ránézhessen. Amikor belenézett a – kissé zavaros – szempárba, tudta. Tudta, hogy ezért volt a furcsa érzés. A szemei miatt. A se nem zöld, se nem kék szemei miatt.

-          Engedj – mondta. Meglökte a célszemélyt egy kicsit. Elment mellette és a kijárat felé indult. A keze már az ajtón volt, amikor meghallotta a hangját.

-          Hé! Hova sietsz? Szívesen megkóstolnám a koktélomat a bőröcskédről!

Cristina megdermedt. Nyugi – hűtötte le magát. Nem mehetsz oda és nem húzhatsz be neki, mert holnaptól ő az, akivel dolgoznod kell. Mély levegőt vett és kiment. Még hallotta a harsány röhögést. ­Nem csodálom, hogy el akar tőle válni a felesége – gondolta magában a lány. Közben odaért a kocsijához. A kabátja zsebébe nyúlt, de nem találta a slusszkulcsot. A francba! Tuti, hogy a bárban hagytam! Most mehetek vissza. És megint látnom kell – állapította meg Cristina. Fogta magát és újból belépett az ajtón. Az elé táruló látványtól először a földbe gyökerezett a lába. Aztán elnevette magát. A célszemély ugyanis a haverjai társaságában táncolt a bárpulton és közben iszonyatos hangon kornyikáltak valami dalt. A célszemély azonban annyival lógott ki a sorból, hogy ő egy szál boxeralsóban volt. És ő volt a legrészegebb. A bárban tartózkodó lányok persze ott tömörültek körülötte, hogy megérinthessék. Cristina elmosolyodott a lányok igyekezetén. Már előre látta, hogy ebből a ma esti mulatozásból nagyon nagy balhé lesz. Elővette a telefonját.

-          Igen? – szólt bele egy férfihang.

-          Kit vagyok. Azt hiszem, közbe kell lépnem. Tökrészeg ő is és az egész banda.

-          Rendben. Vidd haza.

-          Oké.

Cristina zsebre dugta a telefont és átfurakodott a tömegen a bárpultig. Közben végig rajta tartotta a szemét a célszemélyen, nehogy valami bajt csináljon. Arra azért volt ideje, hogy megállapíthassa, a fiatal férfinak igencsak rendben van a teste. Főleg deréktól felfelé. És deréktól lefelé. Szóval mutatós példány volt. Odaért a bárpulthoz és a mixer mosolyogva nyújtotta át neki a kocsikulcsokat. A lány elvette és a farzsebébe süllyesztette őket.

-          Kösz. Segítenél nekem?

-          Persze. Miben?

Cristina vigyorogva a célszemélyre mutatott a hüvelykujjával.

-          Őt kéne leszedni innen. Haza kell vinnem. Épségben.

-          Nem lesz könnyű – csóválta meg a mixer a fejét. Aztán felcsillant a szeme.

-          Van egy ötletem! Figyelsz rám?

Cristina ugyanis nem tudta levenni a szemét a célszemélyről. Annyira hihetetlenül szexis volt még így tökrészegen is, hogy Cristina beleborzongott.

A mixer elhúzta a tenyerét a lány orra előtt, mire Cristina összerezzent és a fickóra nézett.

- Mit mondtál?

- Azt, hogy van egy ötletem. Te kirántod a lábát, én meg elkapom, ha le akarna esni. Oké?

- Végülis megpróbálhatjuk – vont vállat a lány. Gyorsan a célszemély lába felé nyúlt és megrántotta. Amaz csodálkozva nézett rá, aztán megingott és nem a mixer felé, hanem egyenesen Cristina irányába zuhant. A lány pedig elegánsan tett egy lépést oldalra. A paskó akkorát esett, mint az ólajtó. Aztán ott maradt elterülve a földön, mint a béka. A haverjai meg persze torkuk szakadtából röhögtek és egyikük sem ment oda hozzá, hogy segítsen neki felkelni. Cristina ránézett a mixerre, mire az megvonta a vállát. Nem én tehetek róla – sugallta a mozdulat. Cristina legyintett egyet. A célszemély fölé hajolt és megfogta a kezét.

- Azt hiszem, mára eleget buliztál. Ideje hazamenni. Gyere. Segítek.

- Szia, szépségem – mormogta az orra alatt a fiú és egyenesen Cristina szemébe nézett. A lány lélegzete elakadt. Érezte, hogy testét elönti a vágy. Ez nevetséges! Az ég szerelmére, Cristina! Csak rád nézett – korholta magát a lány. Mély levegőt vett és felhúzta a célszemélyt a földről. Elindultak kifelé. A célszemély viszonylag egyenesen tudott menni, úgyhogy elég hamar kiértek a bárból az utcára. Szerencsére senki nem volt kint.

- Hol a ruhád? – kérdezte a lány.

- Fogalmam sincs. Majd veszek másikat – legyintett a fiú. – Hová megyünk?

- Hazaviszlek.

- Hozzád? – kérdezett vissza a célszemély idétlenül vigyorogva.

- Hülye. A saját házadba, a saját ágyadba viszlek.

- Honnan tudod, hogy hol lakom? – ahhoz képest, hogy mennyit piált, elég értelmes kérdéseket tudott feltenni.

- Titok. Tudom és kész.

- Akkor azt is tudod, hogy én ki vagyok.

Cristina bólintott.

-          Igen.

-          És?

-          Mit és?

-          Akarsz tőlem valamit? Autogram, ereklye, satöbbi…

-          Kösz, nem kell. Megvagyok nélkülük.

Közben odaértek Cristina kocsijához. A célszemély elkerekedett szemmel bámulta a járgányt.

-          Hű! A tiéd?

-          Nem, loptam. És téged azért hoztalak ki a bárból, hogy váltságdíjat kérjek érted.

A célszemély elhűlve nézett a lányra. Az arckifejezését látva Cristina elnevette magát és meglökte a fiú vállát. Aztán rájött, hogy ezt nem kellett volna, mert a célszemély annyira azért még nem józanodott ki, hogy egy minimális egyensúlyvesztést átvészeljen. Szóval a fiú kibillent az eddig is nehezen megtartott egyensúlyából és nekiesett az autó orrának.

- Hello, Evo! – köszönt az autónak és megsimogatta a három gyémántot formázó emblémát.

- Szállj le a kocsimról. Ne tapizd és ne becézgesd. Inkább ülj be. Segítsek? – szólt Kit és alig tudta visszatartani a nevetést. A fiú megrázta a fejét. Óvatosan megmozdult. Igen! Sikerült! Végrehajtotta a nagy feladatot. Fel tudott állni. Cristina kinyitotta neki a jobb első ajtót. A fiú bezuhant az ülésre, de a lába még kilógott. Kit behajtogatta az utastérbe a lábait és becsukta az ajtót. Beült a sofőrülésre és ráadta a gyújtást. A célszemély időközben ülő helyzetbe tornázta magát és eltakarta a szemét.

- Kapcsold le a villanyt – kérte.

- Ez csak a műszerfalvilágítás.

- Akkor is. Bántja a szememet – dünnyögte a fiú.

- Bocs, de világítás nélkül nem vagyok hajlandó vezetni – zárta le a vitát Cristina és elindította a motort. A halk duruzsolás megnyugtatta. Óvatosan elindultak. A célszemély csöndben ült az anyósülésen, szemét szorosan összeszorítva. Mélyeket lélegzett.

- Ugye nem fogsz a kocsiba hányni?

A fiú csak felemelte a kezét, legyintett egyet. Cristinának kedve lett volna egy kis ralizáshoz, de a célszemély állapotára való tekintettel ezt most kihagyta. A lány bekapcsolta a cd-t. Linkin’ Park. Ez jó lesz. Elfelejtkezve arról, hogy nincs egyedül, énekelni kezdett. Kívülről tudta a dalok szövegét, hisz ott volt a megszületésükkor. Épp a kedvenc száma következett, amikor egy érintést érzett a combján. Összerezzent és a mellette ülő fiúra nézett.

- Abbahagynád? Király a zene meg a hangod, de most nem igazán tudom értékelni.

Kit kikapcsolta a zenét. A hátralévő utat csendben tették meg. A fiú háza előtt Kit leállította a kocsit.

-          Megjöttünk.

Semmi válasz.

-          Mondom, megjöttünk.

Még mindig semmi. Cristina közelebb hajolt a célszemélyhez és egy kicsit megbökte a vállát. A fiú horkantott egyet és kinyitotta a szemét. Körülnézett, de látszott rajta, hogy lövése sincs arról, hol van. Cristina kisegítette egy kis információval.

-          Elmondom harmadszor is. Megjöttünk. Szállj ki a kocsimból és indíts befelé. Aludnod kéne. Holnap szar lesz a napod.

-          Tudom - sóhajtotta a fiú. – Megkérhetlek valamire? Bekísérnél? Ha jól emlékszem, elég sok lépcsőn kell felmennem…

-          Szerintem elég nagyfiú vagy már, hogy egyedül menj be a saját házadba, nem?

-          Kérlek – esdekelt a célszemély és Cristina szemébe nézett. És a lány nem tudott ellenállni neki. Nagyot sóhajtva kiszállt a kocsiból és segített a fiúnak is kikászálódni. Lassan, de biztosan elértek a bejárati ajtóig. A célszemély nyúlt volna a nadrágjába a lakáskulcsaiért. Mivel azonban nem volt nadrágja, így nem voltak meg a kulcsok sem.

-          Baszki. Nem tudok bemenni.

-          Mi van?

-          A gatyámban voltak a lakás kulcsai.

-          Ezt nem hiszem el. Akkor most mi lesz? – kérdezte Kit egy kicsit dühösen. A fiú a homlokára csapott.

-          A kerítésen át tudok mászni és a teraszon van egy ágy. Majd ott alszom.

Cristina érdeklődve nézett rá.

-          Ilyen állapotban akarsz kerítést mászni? Fennakadnak a koronaékszereid és akkor igen nagy bajban leszel ám! – és nevetni kezdett, ahogy maga elé képzelte a látványt. A fiú megsértődött.

-          Jó lenne, ha nem röhögnél ki. A te hibád.

A lány abbahagyta a nevetést.

      - Mi van? Hogyhogy az én hibám? Nem én ittam le magam seggrészegre és nem én dobáltam szanaszét a cuccaimat!

- De eszedbe juthatott volna!

- Micsoda? Örülj neki, hogy egyáltalán idáig elhoztalak!

- Azt várhatod, hogy megköszönjem! Mondom, hogy a te hibád!

- Na jó. Én ezt nem hallgatom tovább. Innentől kezdve oldd meg saját magad a problémádat, én nagy ívben teszek rá!

Cristina hátat fordított a fiúnak és úgy otthagyta, hogy az köpni-nyelni se tudott. Még hallotta, hogy utána szólt valamit, de nem fordult vissza. Bevágta magát a kocsiba. Felbőgette a motort, gázt adott és csikorgó-füstölgő kerekekkel elindult. Megriszálta az Evolution hátulját és kilinccsel előre fordult ki az utcából. A visszapillantóból még látta, hogy a célszemély a háza előtt ácsorog és vadul integet neki, de nem érdekelte. Csináljon, amit akar! Ha nem engedi, hogy segítsek neki, hát nem segítek! Még hogy az én hibám – füstölgött magában a lány. Azért arra kíváncsi volt, hogy a célszemély végül hogyan és hol fogja tölteni az éjszaka hátralévő részét. Holnap úgyis megtudja. Holnap minden ki fog derülni.