Egyikük sem tudott szóhoz jutni, Kimi az örömtől, Sebi a megnyugvástól. Végül Sebastian tért vissza hamarabb a gondolataiból.

-Köszönjük doktorúr!

-Igazán nincs mit! A kisasszony csak a szerencséjének köszönheti, h mindketten épségben megúszták.

-De maguk mindent megtettek, h helyrehozzák, köszönjük.

-Ez csak természetes, ha a nővér szól, akkor nyugodtan bemehetnek, de ne erőltessék meg nagyon a hölgyet.

-Jól van! Köszönjük szépen.-a doktor tovább állt, Kimi meg csak meredten, mosolyogva bámult maga elé.

-Haver...még mindig nem fogtam fel, h apa leszek.

-Hát.....-Sebi nem tudta mit mondjon. Úgy érezte ezt nekik kell megbeszélni.

-Te tudtad?

-Igen tudtam.-vallotta be őszintén.

-És mért nem szóltál? Mért nem hívtatok?

-Most én erre mit mondjak? Úgy érzem ezt vele kell megbeszélned.

-Miért mi van?

-Mondom majd vele mindent megbeszélsz!

-Haver nem tetszel nekem, nagyon titokzatos vagy, de mindegy, most nem tudod elvenni az örömömet! Mióta várok erre, végre apa leszek! És az a nő lesz a gyermekem anyja, akit imádok és, aki mellett le szeretném éli az életemet!

-Biztos vagy benne, h szereted? Eddig nem kerested, még csak fel sem hívtad!

-Mert azt hittem nem kellek neki, végig bánkódtam miatta! Nem múlt el nap úgy, h ne gondoltam volna rá. Szeretem Sebastian, szeretem!

-Hát akkor ennek örülök!-mostmár Sebastian kissé megnyugodott, h látta, Kimi mennyire szereti a lányt.

-Na de ha végig mellette voltál, legalább mondj vmit! Mindent hallani akarok! Fiú, vagy kislány? Egészséges? Biztos van már róla ultrahang-kép? Nem tudom mit kérdezhetnék még. Nem vagyok jártas az ilyen dolgokban.

-Kimi mindent megtudsz majd Ramitól! Ez nem az én dolgom!

-Jaj de útálatos vagy, de most nem tudok rád haragudni-veregette meg mosolyogva Sebi hátát. Éppen kilépett a nővér a kórteremből.

-Bemehetünk?-kérdezték egyszerre.

-Igen de kérem ne terheljék le túlságosan!

-Szia Szöszi!-léptek be egyszerre a kórterembe.

-Hogy van a kicsi?

-Jól van, előbb beszéltünk a doktorral.-mondta Sebi.

-Hála istennek.

-És te hogy vagy? Jól ránk ijesztettél?-ezen elmosolyodtam.

-Köszönöm megvagyok, leszámítva, h nagyon fáj a fejem és nem érzem a karomat.

-Édesem én nem tudom, h köszönjem meg! Ennyit kockáztattál értem.-lépett Kimi az ágyamhoz és simította meg a kezem.

-Na srácok azt hiszem, nektek sok a megbeszélnivalótok, én lent leszek a büfében.-míg Kimi hála pillantást, addig én egy segélykérő pillantást küldtem Sebi felé, ő pedig megvonta a vállát és kiment a szobából.

-Hát abban igaza van, h nagyon sokat kell megbeszélnünk.-néztem Kimire.

-Én is így érzem. Mikor akartad elmondani?-tette a hasamra a kezét és mosolygott.

-Kimi ez nem olyan egyszerű, mint ahogy elképzeled.

-De igen, egyszerűen felhívhattál volna. Ki akarsz hagyni ebből a részéből? Vagy egyátalán nem akartál szólni?

-Kimi nem erről van szó! Csak....á nem is tudom, h mondjam....

-Ne mondj semmit, felejtsük el! A lényeg, h már tudom és most már végig melletted leszek. Tudom, h szeretsz te is, hiszen bebízonyítottad, kockára tetted mindkettőtök életét. Mondjuk ez butaság volt, inkább feküdnék én itt. Köszönöm! Szeretlek!-és megcsókolt. Mennyi ideje vágytam erre a csókra, h legalább még egyszer újra érezzem.

-De Kimi!-szakítottam meg a csókot.-Ennyire biztos vagy te az érzéseidben?

-Ennyire még sose voltam!-Rami örült, bár nem volt benne biztos, h ha megtudja a teljes igazságot, hogy akkor is így fog e reagálni.

-Kimi! Mondanom kell vmit!

-Perszehogy! Annyi mindent meg kell beszélnünk!

-De ennek nem fogsz örülni....-húztam el a számat.

-Hadd halljam, most annyira boldog vagyok, h semmi nem veheti el a jó kedvem.

-Kimi....szóval én....már a 4. hónapban vagyok.-rám nézett.....csak bámult, úgy nézett ki, mint aki nem fogta fel, h mit mondok neki. Megfogtam a kezét, de ő elrántotta.-Neharagudj, ezért nem akartam szólni.

-Tehát nem az én gyerekem.

-Nagy valószínűséggel Fernandoé!

-Nagy valószínűséggel????? 100%......mert akkor mi nem voltunk együtt.-én csak bámultam, nem akartam neki szólni semmit, nem is tudtam.

-És akkor most mi lesz? Fernando már tudja?

-Még nem, de nem tudom, h fogadná. Már van új barátnője, nem akarom ezzel terhelni.

-Szuper...tehát nem lesz apja a gyereknek?

-Azt hittem esetleg te majd apja helyett apja leszel, bár ezt nem várhatom el tőled.

-Sajnálom, én ezt így nem tudom elviselni, ő nem az én gyerekem...ne várd, h úgy szeressem, mintha a sajátom lenne.

-Csak azt hittem, ha úgy szeretsz, ahogy állítod, akkor őt is el tudod fogadni.

-Sajnálom Rami!

-Gondolhattam volna.....nem baj, hidd el megleszek én egyedül is, így is fel tudom őt nevelni.

-Sajnálom.-hajtotta le a fejét, majd fogta a kabátját.-Most mennem kell.

-Megértelek.-mikor kilépett az ajtón, zokogásban törtem ki, sejtettem, h így fog reagálni, de mikor azt mondta, h ennyire még nem szeretett senkit, felcsillant a remény. Kopogtak az ajtón és Sebi lépett be. Látta a kisírt szemeimet, az ágyhoz lépett és átölelt.

-Sajnálom!

-Tudhattam volna, de olyan más volt, azt hittem elfogadja.

-Sajnálom! Bár tehetnék érted vmit.

-Sebi te már eddig is sokat tettél.

-És ezután is szeretnék! Ha Kimi nem is, én szeretnék melletted állni végig és apja helyett apja lenni a kis gyerkőcnek.

-Sebi ezt már tényleg nem fogadhatom el, annyit segítettél már, de nem a fiatalságodat nem pazarolhatod arra, h segítesz egy nőnek, aki arra sem volt képes, hogy rendberakja az életét.

-Ugyan nekem ez nem nyűg, sőt már így is a magaménak érzem őt.

-Sebi!

-Szöszi, szeretlek és végig melletted akarok lenni.

-Köszönöm! Te egy remek ember vagy és nagyon sajnálom, hogy én ezt neked nem tudom viszonozni.

-De tudod, azzal, h mellettem lesztek ti ketten.

-Így lesz, ígérem!