Másnap reggel korán keltünk, én megetettem a picit, aztán felöltöztem és elindultam a dokihoz. Sebi majd kiugrott a bőréből, h ma ő egyedül vigyáz a kis Sebire. Már egy ideje magukra maradtak, mikor Sebinek megcsörrent a telefonja.

-Na mit hagyott otthon anyukád szokás szerint?-kérdezte a kisfiút, mikor a telefonja kijelzőjén megpillantotta Kimi nevét.-Na mi a csoda? Vajon mit akarhat? Hallo!-vette fel végül a telefont.

-Szia Sebastian! Beszélnünk kéne!

-Igen? És miről?

-Tudod, elég régen találkoztunk.

-Hát nem, mert a futamon találkoztunk, de te vhogy nem akartál szólni egy szót se hozzám.

-Haver, én egy barom vagyok! De komolyan annyira rég beszéltünk már!

-Jól van, akkor gyere át!

-De....

-Mi de???

-Jobb lenne ha te jönnél, rossz lenne ezekután Rami szemébe nézni, biztos ki van rám akadva!-mondta félelemteli hangon Kimi.

-Ő nem olyan mint te, nyugi....Amúgy meg jöhetsz nyugodtan, úgy sincs otthon, elment dokihoz.

-Vmi baja van?- Kimi érezte, h úrrá lesz rajta az aggodalom, a féltés, még mindig szereti, csak magának se akarja bevallani, túl büszke ahhoz.

-Csak kontrollra megy ne izgulj. Na akkor jössz?

-Gyere inkább te, mert aztán hazajön és ott talál.

-Ugyanmár Kimi ne gyerekeskedj! És amúgy is dolgom van úgyh gyere te.

-Ha dolgod van, nem zavarok!

-Kimi!!! Nem zavarsz, gyere!

-Oké, 10 perc és ott vagyok. Hello!

-Rendben, szia!- 10 perc múlva tényleg meg is állt Kimi kocsija a ház előtt. Sebi ajtót nyitott neki, majd betessékelte a nappaliba.

-Jajjj haver, úgy hiányoztál már, és ne vedd rossz néven, de megölelhetlek?-ki se mondta, de már megölelte Sebit.

-Héjj haver oké!-tolta el magától Kimit- Elhiszem, h hiányoztam, de ezt inkább ne, ez olyan.... És amúgy is, ez a te hibád, már rég beszélhettünk volna! Teszek fel vizet egy kávéra.

-Jó csak...túl büszke voltam, magamnak se mertem bevallani, de nagyon hiányoztatok, mindketten!

-Úgyérted Rami is?

-Igen haver, ő is, szeretem! Nem tudom mért, de nagyon hülye voltam, h elhagytam! Ki kellett volna tartsak mellette. Akkora barom voltam, bár mindent jóvá tehetnék!-nem sejtették, h közben én már megérkeztem és ezt mindet végighallgattam a folyosóról. Nagyon jól estek Kimi szavai. Hirtelen felsírt a kicsi a másik szobában.

-Ez meg mi?-kérdezte Kimi-Nem azt mondtad, h Rami nincs otthon?

-De azt mondtam-közben elindultak a picihez a szobába.-De csak ő ment egyedül, a kicsi otthon maradt.-beértek a szobába és Sebi a karjaiba vette a picit. Kimi csak bámulta és akkor tudatosult benne, h ez nem lehet Fernando fia, egy picit se hasonlít rá, sőt, mintha saját magát látná kiskorában. Csak bámulta megbabonázva, nem bírta felfogni, hogy történhetett. Sebi hangja térítette vissza a valóságba.

-Héjjj megfognád egy picit? Tudod, kész a kávé.

-Hogy mi? Én fogjam meg? Jajjj nem tudom hogy kell, nem merem!

-Jajjj már csak vedd a karoba és tedd a feje alá a kezedet! Ne félj, nem annyira törékeny, mint amilyennek kinéz!-majd Sebi Kimi karjára fektette a picit és kiment a konyhába.

-Szia te már otthon vagy?

-Igen és hallottam mindent!

-Akkor drága innen tiéd a terep!-majd Sebi fogta az autókulcsokat és távozott, bár bánatos volt, tudta, h innentől kezdve már tényleg minden más lesz, de örült, h Rami végre boldog lehet. Bementem a szobába, és láttam, hogy Kimi a karjaiban tartja a manócskámat és gügyög neki.

-Jajj kicsi olyan aranyos vagy....ugye....jajj ezek a kis kezek, ezek a kis ujjak. És ez a szöszi hajad. Nagyon hasonlítsz anyukádra.

-És az apukájára is!-szóltam közbe, ő ilyedten fordult hátra.

-Te itt vagy? De ez hogy lehet? Ugye ő az én.....

-Igen!

-De hogy???

-Hát emlékszel arra mikor ott maradtunk az erdei házban a buli után......-majd elmeséltem neki a történetet...

-Most, h mondod, igazad lehet! Istenem és én barom itt hagytalak benneteket, kihagytam két hónapot a kisfiam életéből.

-Semmi baj, én megértettelek, nehéz lehetett elfogadni, h esetleg másé lehet.

-De nem szabadott volna ezt tennem, hisz szeretlek, és veled kellett volna hogy maradjak.

-Kimi semmi baj, már rég megbocsátottam.

-És vissza is fogadnál, hogy a fiadnak apja legyen?

-A fiunknak!-mosolyogtam rá és láttam, h ő megaállíthatatlanul közeledik felém.

-Köszönöm!-mondta halkan, majd újra átélhettem azt az érzést, amit már nagyon régen nem éreztem, megcsókolt. Majd mikor a kicsi már fészkelődni kezdett a karjában, kénytelenek voltunk abbahagyni.

-Nézd, h mosolyog..simogatta meg a kicsi kezecskéjét.

-Örül az apukájának!

-Tényleg, a nevét még meg se kérdeztem

-Sebastian- Matias del Solez.

-Sebastian- Matias del Solez Räikkönen.-javított ki.

-Igen!

-Egyébként szép név.

-Igen az apukájáé!

-És Sebastiané, aki a legtöbbet tette érte és érted is. És ezért örökre hálás leszek neki. Tényleg ő hol van?

-Ez jó kérdés. Fogta a kulcsokat és lelépett. Felhívom!-hívtam de semmi, ki volt kapcsolva. Eközben Sebi egy elhagyatott külvárosi parkban ült a földön, bámult maga elé, az elmúlt időszak járt a fejében. Arcát mosták a könnyei, tudta, h a hőn szeretett lányt most már örökre elveszíti, és a kisfiút is, aki egyben az ő nevére hallgat, az aki az elmúlt két hónapban minden nap mosolyt csalt az arcára, mostmár többé nem lesznek az övé. Csak ült és sírt, talán először életében érezte magát ennyire magányosnak, ennyire szomorúnak. Zokogott, nem tudta mitévő legyen, fájt a szíve és a lelke is, tudta, h ez egy reménytelen szerelem.