Szerda reggel korábban keltünk, mert Kiminek el kellett utaznia haza, tiszta ruhák, stb.… de már ma este újra együtt leszünk, hisz miután ő haza megy én egyből repülők Isztambulba, ő pedig jön utánam.

-         Akkor indulhatunk? – kérdeztem útra készen állva.

-         Máris, ne sürgés már! Attól függetlenül, hogy én vagyok, a világ leggyorsabb pilótája az nem azt jelenti, hogy az életben is gyors vagyok!

-         A kis egoista. - mondtam félhangosan.

-         Mit mondtál? Ezt ugye nem hallottam jól? Mond, hogy csak félre hallottam?- kérdezte kissé morcosan, mivel folyamatosan bökődtem az ujjammal. – Na, ezt most hagyd abba, mert nem állok jót magamért!- mondta fenyegetőzően.

-         Igen, na, most megijedtem a nagy és gyors „Jégembertől”!- mondtam mosolyogva, de továbbra is csak piszkáltam. Ezt ő megunta, megfogott és elcipelt a nappaliban lévő kanapéig, majd ledobott a kanapéra, de azzal a lendülettel ő is rám esett.

-         Te akartad! – mondta nemes egyszerűséggel. De én ezt nem hagytam ennyiben. Mikor felállni készült akkor visszarántottam és megcsókoltam valamint olyan erősen öleltem, hogy ne tudjon kibújni az ölelésemből. Egyre hevesebben csókoztunk, majd már azon kaptam magam, hogy a felsőm nincs rajtam és a Kimin sem, valamint a nadrágom is lejjebb van meg az övé is.  Már éppen ott tartunk, hogy már majdnem bennem volt mikor csöngettek.

-         Na, ilyen nincs! Hogy a picsába tudott valaki így időzíteni!- mérgelődtem.

-         Ne nyissunk ajtót!- kérlelt, majd csókolgatni kezdett. De aki az ajtó mögött állt csak nem hagyta abba a csöngetést. Majd arra lettem figyelmes, hogy a zárba rakja a kulcsot, ekkor tudatosult bennem, hogy ez vagy Charlie, vagy Kata, de nem maradt gondolkodni való időm, mert mire letoltam illetve kitoltam volna magamból Kimit addigra már Charlie bent is volt a lakásban.

-         Ooo… izé… hát…

-         Ne is mondj semmit! Csak irány a szoba ne nézz semerre és én is ott vagyok két percen belül!- mondtam kicsit sem ingerülten. Charlie máris a szobám felé vette az irányt. Kimi értetlenül nézett rám, hogy miért is van Charlienak kulcsa az én lakásomhoz??!!

-         Neki miért van kulcsa? Csak nem a barátod? Tegnap azt mondtad, hogy ő a legjobb barátod? –mondta kissé dühösen.

-         Nem, ő legjobb barátom, már olyan, mintha a bátyám lenne! Én soha nem tekintettem rá úgy, mint egy férfira! De most hagyjuk ezt, kérlek, ne rontsuk el mindent!- kérleltem, majd meg akartam csókolni, de ő elhúzta magát, szúrós, szemrehányó tekintetett vetett rám. Tekintette hideg volt és fájt, hogy ilyen volt. – Most miért vagy ilyen? Hisz nem csináltam semmit? Miért vagy elutasító? 

-         Én nem vagyok semmilyen!- mondta azzal a hideg tekintettel. –Nekem mennem kell, mert lekésem a gépemet! Találkozunk csütörtökön, a pályán!- mondta, majd a csomagjait megfogva az ajtó felé indult. Ekkor egy fura érzés fogott el, majd éreztem, hogy valami melegség folyik végig a testemen. Odakaptam és már minden véres volt körülöttem.

-         Kimi… várj… ne menj el…- de több hang nem jött ki a torkomon, mert megint elájultam.

-         Nem érdekel, mit mondasz! Megyek! Szia!- mondta, majd még egyszer visszanézett, de ekkor már csak az ágyon, vérben úszó lányt látta. Nagyon megijedt, már megint nem tudta, hogy hirtelen mit is csináljon. Kiabálni kezdet.

-         Charlie, segíts!- hangzott a segélykiáltás. Charlie a hangra figyelmes lett és ment is ki a nappaliba. Elképedve látta, hogy Barbi Kimi kezében van és körülöttük.

-         Kérlek, nyisd ki az ajtót, a kocsim kulcsa pedig a bal zsebemben van. - mondta Kimi. Charlie megtalálta a kulcsot és már mentek is lefele. Kimi beült a hátsó ülésre, Charlie vezetett. A legközelebbi kórház tízpercnyire volt. Kimi a kezében vitte be a lányt. Az orvosok azonnal ellátták, miután kifagadták a fiúkat arról, hogy mi is a baja a lánynak. A doki eltűnt az ajtó mögött. Sokat kellett várniuk mire újra előtűnt. Kimi idegesen mászkált fel-alá, Charlie pedig gondolataiba merülve ült a széken. Ekkor megszólalt Barbi telefonja, amit indulás előtt Charlie zsebre tett.

-         Halló, ez Forrás Barbara telefonja, én Carlos Perez, vagyok, a barátja. –mondta

-         Charlie, miért te veszed fel Barbi telefonját? Ő hol van? – zúdította Kornélia.

-         Ööö… hát… izé… Kornélia ne ijedj meg, de…

-         Mit? De Charlie ne idegesíts, mond, már mi van?! Ugye él még?? –mondta, de már sírt a telefonban.

-         Még nem tudunk semmit, az orvosok még vizsgálják.