Meglepve néztem Markra. Kiejtettem egy nevet és ők máris tudták, hogy kiről beszélek. Ez miért van?

-Ti ismeritek őt?- kérdeztem izgatottan.

-Heikki is a Forma-1-ben versenyzik és Kimivel nagyon jóban vannak.- mondta erre nevelőapám.

-Eddig miért nem mondtad? Megtehetted volna, hogy beszélsz egy kicsit arról, hogy merre járkálsz márciustól novemberig. Lett volna hozzá közöm, nem gondolod?- fakadtam ki. A választ sem vártam meg, csak felrohantam a szobámba. Kinyitottam az íróasztalom fiókját, kivettem egy halom rajzot és keresgélni kezdtem. Közben halkan nyílt az ajtó.

-Bejöhetek?- kérdezte Kimi halkan. Csak bólintottam és tovább nézegettem a rajzokat.- Ezt keresed.- fogta meg hirtelen a csuklómat. Egy vidám férfi arca volt lerajzolva. A haja szőke, a szeme igézően kék, az arcán csintalan mosoly ült.

-Honnan tudod?- néztem fel rá.

-Ő Heikki. Gondolom, rá voltál kíváncsi.- engedte el a kezem és leült az ágyamra.- Azt mondtam neki, hogy nagyon fontos dologról kell beszélnünk, ami nem telefontéma, de nem tudok most elmenni innen. Holnap estére itt lesz.

-És te? Csak úgy kisétálsz innen?- fordultam felé. Az arca csalódottságot és fájdalmat sugárzott.

-Mark nem akarja, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljünk. Muszáj lesz kerülnöm téged, különben elveszítem a barátságát.- hajtotta le a fejét.

-De én ezt nem akarom! Te nem tudod, milyen bezárva élni, és nem ismerni senkit. Minden nap sóvárogva vártam, hogy elgyere és láthassam az arcod legalább egy pillanatra. Nem tudtam rólad semmit, de te voltál a szürke életemben a napfény.- sétáltam az ablakhoz. Eszembe jutottak a délutánok, amikor csak álltam itt és néztem őket.- Már felnőtt vagyok, nem Mark mondja meg, hogy mit kell csinálnom vagy hogy kivel barátkozhatok.

-Biztos, hogy jó ötlet ez? Én most nem vagyok lelkileg a legjobban.- utalt a tegnap este elmondottakra.- A feleségem csúnyán becsapott, ami nem esett valami jól. Azt hittem szeret. Bár gondolhattam volna, hogy nem, mert hiába nyúztam azzal, hogy ideje lenne egy kisbabát szülnie, mindig csak azt hajtogatta, hogy majd ha befejeztem. Rá vall, hogy hárít, ha valamit nagyon nem akar.

-Milyen ember az, aki nem akar gyereket ennyi év házasság után?- lepődtem meg. Nem illett a képbe, hogy az a szép nő, akit annyi képen láttam az éjszaka, mikor keresgettem, ennyire ellene legyen a családalapításnak.

-Én már nem tudom. Úgy gondoltam, hogy ismerem őt. De tévedtem.- keseredett el még jobban. Odamentem hozzá, leültem mellé és a kezem a vállára tettem. Reméltem, érti a ki nem mondott szavaimat.- Mark nem nagyon akarná, hogy maradjak.

-Nem érdekel! Én kérlek rá, hogy maradj! Bár nem ismerlek, bízom benned.

Erre az apró megjegyzésre felkapta a fejét. Meglepettnek tűnt. A reakciójára pedig nem számítottam. Szó nélkül magához húzott és úgy ölelt, ahogy férfi még soha.

-Hogyan köszönhetném meg neked azt a rengeteg dolgot, amit adtál az ebben a néhány eltelt órában?- súgta halkan.

-Maradj mellettem, amíg Heikkivel találkozom. Ennyit szeretnék mindösszesen.- néztem fel rá. Tudtam, nem kérhetek túl sokat. Még nincs itt az ideje. Talán ha sikerül közelebb kerülnöm hozzá, meggyőzhetem, hogy nem függök Marktól. És kétlem, hogy Heikkinek bármi kifogása lenne az ellen, hogy mi jóban vagyunk.

-Maradok… egyenlőre.- mondta ki nagy nehezen. Adtam az arcára egy puszit, majd kinyitottam az ajtót. Ahogy sejtettem, ott állt a nevelőapám.