A következő meghatározó pont az életemben szeptember 27-e volt. Bár vasárnapra esett, az orvosom ragaszkodott hozzá, hogy aznap vizsgáljon meg, mivel másnap el kell utaznia. Így be is mentem a kórházba még délelőtt, mivel délután a szingapúri nagydíjat akartam nézni. Az orvosnál minden rendben volt. Ez volt az az ultrahangos vizsgálat, amikor kiderült, hogy milyen nemű gyerekeim lesznek. Szerencsére bejött a legnagyobb vágyam, mivel egy kislányt és egy kisfiút hordok a szívem alatt. Otthon boldogan ültem le a kanapéra és vettem elő a telefonom. Megígértem Marknak, hogy felhívom.

-Halló?- szólt bele két csörgés után.

-Szia, Hannah vagyok!- mondtam vidáman.

-Szia, hercegnő. Mesélj, mit mondott az orvos!- kérlelt egyből.

- Január 5-re vagyok kiírva, de szinte biztos, hogy előbb érkeznek a kicsik.- mosolyogtam.

-És? Fiúk? Vagy lányok? Esetleg mindkettő?- sürgetett.

-Az utolsó. Egy fiú és egy lány.

-Akkor engedd meg, hogy elsőnek gratuláljak!- mondta nyugodtan és derűsen.

-Köszönöm. Szólnál a többieknek is?- kérdeztem. Nem volt kedvem mindenkit körbetelefonálni.

-Persze, kincsem. Vigyázz nagyon magatokra! Szia!

-Szia, apu!- köszöntem én is és letettem. A verseny kezdetéig főztem magamnak ebédre némi spagettit, majd kissé izgulva ültem le a tévé elé. Aggódtam Kimiért, Sebért és Heikkiért is. És valamennyire Fernando is ebbe a kategóriába tartozott. Sajnos a félelmem nem volt alaptalan, mert a mi kedves Kazuki Nakajimánk sikeresen belerohant Heikkibe hátulról (azt hiszem, ezt Sato taníthatta neki, mert elég sok hasonlóságot sikerült felfedeznem). Felipének sem volt szerencséje, az egyik kanyarban megcsúszott és telibe találta a falat. Be is jött a Safety Car, de ő a saját lábán távozott. A versenyt végül Fernando nyerte, mögötte végzett Sebastian, majd Kimi. A nyilatkozatokban halálra dicsérték egymást, meg a csapatokat, majd Kimi megköszönte a támogatást a szüleinek, a nagyijának, a tesójának és „minden olyan embernek, aki egykor közel állt hozzá”. Értettem, hogy talán rám is gondol, de gyorsan ki is vertem a dolgot a fejemből. Rágódhattam volna rajta, de valaki rátámaszkodott a csengőmre, így ez lehetetlennek tűnt. Kinyitottam az ajtót és igen váratlan vendégem volt. De ő is meglepődött, mikor meglátott, mivel nem tudott az állapotomról.

-Hannah?- kérdezte félve.

-Rami! Te mit keresel itt?- döbbentem meg teljesen.

-Nemrég beszéltem Markkal és nem volt hajlandó elmondani semmit rólad. Ugyanez volt a helyzet Leenával, Heikkivel és Tobiassal is. Még Tonit és Attét is megkérdeztem, de senki nem tudott felelni. Szóval kutatni kezdtem utánad és meg is találtalak. Aggódtunk érted mindannyian.- darálta el.

-Gyere be!- nyitottam ki az ajtót. Bementünk a nappaliba és leültünk.- Mégis ki az a mindenki?

-Anya, apa, Kristina, Toni, Atte, a nagyi, én és még a 2 törpe is. Tegnap például Titus megkérdezte, hogy hol van az a szép lány, akit mindig a keresztapjával látott. És én nem tudtam neki felelni.- hajtotta le a fejét.

-Azt hiszem, mostmár érted, hogy miért tűntem el és miért nem mondott senki semmit.- tettem a kezem a hasamra.

-Kimi tud róla?- kérdezte, de láttam a szemében, hogy már tudja is a választ, ezért nem is feleltem.- Fiú vagy lány?

-Mindkettő.- sóhajtottam. Kerek szemekkel nézett rám.- Ikrek. És nem akarom, hogy tudjon róla.

-Nem fog, ezt megígérhetem.- fogta meg a kezem. Tudtam, hogy benne bízhatom, hiszem egyszer már megtartotta a titkomat.- A nagy hírt hallottad?- váltott témát.

-Milyen nagy hírt?- kérdeztem meglepve.

-Kedden megszületett Raakel Dahlmann-Räikkönen.- fintorgott a férfi.

-Szóval Jenni megszült.- nyugtáztam.- Kimi mit szólt hozzá?

-Nem ment be vele a szülőszobára, csak utána találkoztak. Azt mondta, hogy szép baba, csak kár, hogy olyan lesz, mint az anyja.

-Ez lesz a nagy különbség az én gyerekeim és annak a nőnek a gyereke között.

-Ebben biztos vagyok.- mosolygott Rami.- Most megyek, de előtte azért valamit ígérj meg!

-Mit szeretnél?- álltam fel és elsétáltunk az ajtóig.

-Szólj azonnal, ha jönnek a kicsik. Szeretnék én is itt lenni, mikor világra jönnek. Ha már az apjuk nem lehet mellettük.

-Ha nem is én, valaki a közvetlen környezetemből értesít majd. Ígérem!- mosolyodtam el egy kicsit. Elköszöntem tőle, majd elgondolkozva mentem vissza a lakásomba. Tudtam, hogy nem ugyanaz, ami a kis Raakelt és az én gyerekeimet illeti, de mégis összehasonlítottam a helyzetet. Tudtam, hogy nincs értelme, mégis így cselekedtem. A végén viszont arra jutottam, hogy ha egyedül is vagyok, az én két kincsem lesz a világ két legboldogabb csemetéje. Minden nap erre emlékeztettem magam és a körülöttem lévők is végig ezt szajkózták. A japán nagydíj után összegyűlt nálam a népes kis sereg (Heikki, Catherine, Sebastian, Leena, Tobias, Sonja, Niklas, Lotta és Mark), akik segítettek elkészíteni a babaszobát. Sokáig gondolkoztam a színén, de a végén az élénkpiros mellett döntöttem és a fiúk pedig kitalálták, hogy tehetnénk bele sárga csíkokat, amit végül a lányok festettek fel. Azért az ajtó mellé csak felkerült az Iceman felirat, köszönet érte Tobiasnak. Felhozták a kiságyakat, a pelenkázót, a szekrényeket is, meg azt a hintaszéket, ami még az én gyerekszobámban volt benn. Ahogy kész lettünk, meg kellett állapítanom, hogy a szoba már nem is tükrözhetné jobban, hogy ki a gyerekeim apja. Megmosolyogtatott, hogy próbálták nem szóbahozni őt, mégis szinte minden mondatban megjelent. De nem nehezteltem emiatt senkire, mert megtanultam úgy élni, hogy elfogadjam, Kimi már nem tartozik hozzám.