Jenni idegesen keresett rá férje számára a telefonjában. Kicsöngött, de senki nem vette fel. Harmadjára járta körbe a nő a házat, de se a fiát, se Kimit nem találta otthon. Már esteledett. Minden lehetséges helyen érdeklődött, de senki nem tudott róluk semmit, vagy csak nem akarták elárulni neki. Kezdett egyre dühösebb lenni. Minden akkor kezdődött, mikor az a nő és a fia újra felbukkant. Nem akarta elveszteni a biztos anyagi hátterét és a „látszat családját”. Igaz, hogy már Kimivel nem voltak olyan meghittek az együttlétek, de már annyira megszokta maga mellett. És persze őrülten féltékeny volt arra a hétköznapi nőre. Nem értette, Kimi mit szeret benne. Jenni sokkal többnek és különlegesebbnek tartotta magát.

Elhatározta, hogy nem engedi lecsapni a kezéről a férjét. És ehhez bármilyen eszközt kész bevetni, ha szükségesnek látja.

Nem volt képes ölbe tett kézzel ülni és várni, hogy valamelyik családtagja felbukkanjon, inkább felkereste régi kapcsolatát.

Vénusz megkönnyebbült, mikor a szülei házához ért. Gyorsan leparkolt, majd kiszállt a kocsiból. Az ajtó nyitva volt, így besétált a házba, de a földszinten senkit nem talált. Csodálkozva fogadta ezt a tényt, majd felsietett az emeletre. Első útja a régi szobájába vezetett. Minden úgy volt, ahogy utoljára hagyta itt a dolgokat. Aztán halk zenére lett figyelmes. Mintha a mellette lévő szobából jönne. Elsétált az ajtóig, résnyire nyitva volt, így hát belesett rajta. Mivel nem látott senkit, így kijjebb nyitotta az ajtót.  

A zenét már hangosabban hallotta, de még ekkor se látott senkit. Az ajtóval szemben álló íróasztalon rajzlapok és ceruzák hevertek. Vénusz biztos volt abban, hogy valaki van itt. Aztán mikor teljesen kinyitotta az ajtót, megpillantotta a szoba jobb sarkában fekvő ágyon hasaló lány. Ujjával ütemesen dobolt az ágyon, miközben egy újságot lapozott elmélyülten. Vénusz ledermedt a látványtól. A lány annyira belemerült a zenehallgatásba, hogy nem vette észre, hogy nincs egyedül a szobában. Csak a felháborodott női hangra kapta fel a fejét.

- Te meg mi a fenét keresel itt!?

Sisu ijedten kapta fel a fejét. Mikor meglátta a hanghoz tartozó személyt villámgyorsan felugrott az ágyról és zavartan nézett Vénuszra.

-          Téged kérdeztelek!- szólt rá Vénusz erélyesen.

Sisu még mindig nem tudott megszólalni. Váratlanul érte a nő megjelenése. Percekig csak némán állt leszegett fejjel. Végül sikerült összeszednie magát.

-          Seb hozott ide.- válaszolta lassan, miközben tekintetük újra találkozott. Vénusz szemei szikrát szórtak. Sisu szemében ijedtség látszott.

Tisztára, mint az apja, futott át Vénusz agyán.

-          Rosszul tette. És azt is, hogy találkozott veled.- mondta csalódottan a nő.

-          De én semmi rosszat….nem tettem .- mondta halkan a lány.

-          Még nem.- válaszolta cinikusan Vénusz .- És ha rajtam múlik nem is fogsz, mert nem akarlak a fiam közelében látni!- szólította fel.

Sisu értetlenül nézett a nőre.

-          Jól hallottad! Tűnj el innen!- Vénusz már kiabált.

Sisu zavartan nézett a nőre. Vénusz várakozó teljesen nézett rá. Sisu ahogy csak tudta sietve kapkodta össze a cuccait, közben abban reménykedett, hogy Seb minél hamarabb visszaér, és véget vet ennek a megalázó helyzetnek, amibe került. Még, hogy itt biztonságban lesz?

Vénusz a lány minden mozdulatát követte. Sisu mikor végzett megállt a nő előtt.

-          Nem értem mért minket büntet a maguk hibái miatt.- mondta már összeszedve magát Sisu.

-          Nem baj, ha nem érted. Te Räikkönen vagy….és azok mind egyformák, csak fájdalmat tudnak okozni a másiknak.- mondta keserűen Vénusz, majd arcvonásai újra megkeményedtek és szigorúan nézett a lányra. Sisu nem folytatta.

Szó nélkül ment el a nő mellett és a lépcső felé vette az irányt. Vénusz elégedetten nézett utána, majd ő is követte. Elértek a bejárati ajtóhoz.

Kiléptek az ajtón. Sisu gondterhelten fürkészte az utat.

-          Na mi lesz?- kérdezte sürgetve Vénusz.

-          Maga sem különb az anyámnál…és nem érdemli meg az apám.- jegyezte meg csalódottan Sisu, majd hátat fordított neki és elindult.

Pár méter után leintett egy épp arra járó szabad taxit. Vénusz csak ekkor nyugodott meg teljesen. Még egy ideig az ajtóban állt és a lány szavain merengett. Arra a következtetésre jutott, hogy ez a lány is tudja, hogy lehet fájdalmat okozni a másiknak.

Lehangoltan ment vissza a házba. A konyhában töltött magának kávét, majd elmerengve ült le az asztalhoz.

Hallotta amint egy kocsi állt meg a ház előtt. Aztán az ismerős hangot is meghallotta immár a házon belül.

-          Kicsim, megérkeztem! Ugye nem is voltam soká oda? Sisu!- kiáltotta a srác, miközben felrohant az emeletre a közös szobájukba.

Meglepte a kép. A lányt és a cuccait se találta ott. Nem értette, mi történhetett. Ő tett vagy mondott valami rosszat neki? Nem kellett volna magára hagynia? De hová ment és hol lehet most? Ezek a kérdések futottak át az agyán. Aztán hírtelen ötlettől vezérelve lerohant a földszintre egyenesen a konyhába.

-          Mért nem lep meg, hogy itt talállak?- kérdezte gúnyosan Seb, mikor meglátta az anyját.

-          Akkor az se lep meg, hogy a kis barátnőd elment.- válaszolta elégedetten Vénusz.

Seb tekintete izzott. Vénusz pedig elégedetten nézett fiára.

-          Mert elüldözted.- válaszolta gyűlölettel a hangjában Seb.

-          Ment ő magától is.- vágott vissza Vénusz.

-          Csak hallanád magad! Olyan vagy, mint Sisu anyja.

-          Mért, ő milyen?- kérdezte vigyorogva Vénusz.

-          Istenem…mi történik itt?- kérdezte értetlenül Seb, persze válasz nem érkezett rá.- Jól van, ha ő ment én is megyek.- jelentette ki elszántan Seb.

-          Nem mész sehova!- szólt rá Vénusz és felállt a székről.

Seb kérdőn nézett rá, mert meglepte az anyja reakciója.

-          Akkor próbálj meg visszatartani.- ajánlotta Seb.

-          Menj a szobádba!- szólt rá az anyja.

-          Már nem vagyok gyerek… nem parancsolhatsz nekem!- emlékeztette Seb.

-          De míg a házamban laksz, addig én parancsolok.- jelentette ki Vénusz.

-          Jó, akkor elköltözök.- válaszolta nyugodtan Seb.

-          És mégis hova mennél? Az apádhoz?- nézett a fiára kérdőn Seb.

-          Akár hozzá. - válaszolta indulatosan Seb.

-          Igen? Az az apa jobb, akinek más családja van, és te sose leszel neki a legfontosabb?- szegezte neki a kérdést Vénusz.

-          De ő képes megérteni.- kelt a védelmébe Seb.

-          De véded! Akkor mehetsz hozzá, és a kis családjához!

-          Még ő is jobb nálad!- válaszolta magabiztosan Seb.

Vénuszt ez a kijelentés szíven találta. Megsemmisülten állt és már nem látszott rajta az az elszántság, mint a fia érkezésekor. Seb nem várt választ, csak felrohant a szobájába és csomagolni kezdett. Mire Vénusz összeszedte magát, már bőrönddel a kezében jött le a lépcsőn. Vénusz csak meredten nézte a mellette elhaladó fiát. A srác nem nézett rá. Már csak akkor nézett az anyjára, mikor a bejárati ajtónál állt.

-          Nincs szükségem rád…- mondta halkan, és kifejezéstelen arccal nézett az anyjára.

Vénusznak nagy erőfeszítésébe került, hogy ne látszódjon rajta a fájdalom, de tartotta magát az elvéhez, Seb nem találkozhat azzal a lánnyal. Még nem tudta, hogy de elhatározta, mindenáron megakadályozza a találkozásukat.

Seb hátat fordított az anyjának és kisétált az ajtón.

Ekkor léptek be a kertkapun a nagyszülei. Értetlenül néztek unokájukra, aki csak köszönt nekik és beszállt a kocsijába.

Vénusz is csak némán állt és nézte a távolodó kocsit, mikor a szülei odaértek hozzá.

- Ne most!- kérte fáradtan tőlük, majd bement a házba.