Az elkövetkező napok szinte egyformán teltek. Reggel Seb bement a lányhoz, és estig el se mozdult mellőle. Sisu kezdte összeszedni magát, és már nem is fájtak annyira a sérülései. Kimi is mindennap vele töltött pár órát, és Jari is felbukkant valamelyik nap. Ő se tartotta valószínűleg, hogy az anyja keze lehet a dologban, bár elismerte, hogy az elmúlt hetekben nagyon megváltozott és nem jó értelemben. Kimi beszélt párszor a feleségével telefonon, de mindig letagadta, hogy tudná, hol van a lánya. De egyik reggel mégis megjelent a kórházban. A lány még egyedül volt, így nem volt, aki feltartóztassa. Sisu elképedve nézte az ágya mellett aggódó arckifejezéssel álló anyját.

-          Te minek jöttél?- kérdezte nem túl kedvesen.

-          Aggódtam érted,mikor az egyik ismerősömtől megtudtam, hogy baleset ért. Jól vagy kicsim?- kérdezte látszólagos aggodalommal.

-          Mit érdekel az téged? Az se érdekelt, hogy boldog vagyok e.- mondta szemrehányóan a lány.

-          Kérlek Sisu!- nézett rá kérlelőn a nő.

-          Hagyd ezt! Ismerlek annyira, hogy tudjam ez nem igazi aggodalom a részedről.- ábrándította ki Sisu.

-          Lehet, hogy túl kemény voltam veled, de csak a te érdekedben.- ismerte részben el Jenni.

-          Azt hittem, hogy egy anyának a gyereke boldogsága a legfontosabb.- mondta csalódottsággal a hangjában Sisu.

-          Én is így gondolom.

-          De nem így cselekszel.- tette hozzá Sisu.- És most hagyj magamra!- szólította fel a lány.

-          Lányom!- nézett kérlelőn rá Jenni.

-          Neked nincs lányod, és ne várd tőlem, hogy visszamenjek abba a házba. Apa és Jari is jobban tette, hogy lelépett… nem érdemled meg őket.- folytatta indulatosan Sisu.

Ahogy ezt kimondta Kimi jelent meg az ajtóban. Meglepte Jenni jelenléte.

-          Ugye nem gondolod komolyan, hogy neked itt kéne lenned?_ kérdezte számon kérőn Kimi.

-          Szia drágám! De morcos vagy ma reggel!- állapította meg mosolyogva Jenni. Kimi undor fogta el, ahogy meghallott a nő szavait.

-          Tűnj el! Vagy hívom a biztonságiakat.- jelentette ki komoran a férfi.

-          Ugyan már, beszéljük meg a dolgokat, csak mi hárman!- próbálkozott tovább Jenni.

-          Úgy látom nem értetted, hogy mit mondtam.- válaszolta idegesen Kimi.

-          Jaj, drágám, nyugodj meg!- kérte Jenni, miközben közelített Kimihez, a férfi pedig tett pár lépést hátrafelé.

-          Tudod, merre van az ajtó.- válaszolta határozottan Kimi.- Ne várd meg, míg nekem keljen megmutatnom!- tette még hozzá fenyegetően.

Jenni sértődötten és feldúltan nézett a családtagjaira. Kimi arca komor volt, Sisun pedig csalódottság látszott. Szinte kiviharzott a szobából, majdnem fellökve az akkor odaérkező Sebet. A srác csak kérdőn nézett Kimire és Sisura.

-          Ne aggódj, apa elintézte!- nyugtatta Sisu egy mosoly kíséretében.

-          Hát azt látom. De honnan tudta meg?- kérdezte csodálkozva Seb.

-          Valami ismerőstől.- válaszolt Sisu a srác kérdésére.

-          Értem.- nézett elgondolkozva Seb, majd folytatta:

-          Beszéltem az orvossal, ezért is jöttem később, és beleegyezett, hogy már holnap reggel hazamehess.- újságolta a jó hírt Seb.- Persze ez csak egy nap, de akkor is több mint a semmi.

-          Te isten vagy!- lelkesedett a lány.

-          Azért ne túlozz!- kérte zavartan Seb, de jól esett neki a lány dicsérete.

-          És ha szabad kérdeznem, hol fogsz utána lábadozni?- kérdezte óvatosan Kimi, aki idáig csak hallgatta őket.

-          Hát nálad.- vágta rá rögtön Sisu.

Kimit ez meglepte, és a meglepettségtől nem is tudott megszólalni.

-          Mi az, meglepődtél?- kérdezte csodálkozva Sisu.

-          Őszintén, azt hittem, hogy ti annyira ragaszkodtok egymáshoz…

Ezen mindkét fiatal elmosolyodott.

-          Köszi, de sajnos Seb nem tudna mindig mellettem lenni.- válaszolta lehangoltan a lány.

-          Majd idővel.- bíztatta Kimi a lányt.- Na de akkor nekem el kéne intéznem néhány dolgot,  ha tényleg velem akarsz lakni .- magyarázta Kimi.

-          Rendben. Addig Seb úgyis velem magad, ugye?- nézett bizakodón a srácra Sisu.

Seb kicsit zavartan nézett rá, mert nem tudta, hogy is közölje vele, hogy még aznap este el kell utaznia.

-          Veled maradnék…- kezdte lassan, és megfogta a lány kezét,- de sajnos vár a munka.- válaszolta lehangoltan a srác.

Sisu csalódottan nézett rá.

-          De nagyon sietek vissza hozzád.- ígérte Seb.- És ezért is akartam elintézni, hogy minél hamarabb hazamehess, hogy ne kelljen egyedül maradnod a kórházban.

-          Ez tényleg jó… de…

-          Jaj, ne már!- kérte Seb is lehangoltan.

Vénusz már napok óta nem hagyta el a házat. Nem volt kedve az emberekhez, és nem akart társaságot maga körül. Naphosszat csak ült, és merengett. Rég gondolt ennyit a múltra. Nem értette, mért történik ez vele és mért pont most. Annyi éven át volt boldog és kiegyensúlyozott, nem zavarta, hogy egyedül maradt a fiával, persze ez már csak az után volt így, miután túltette magát a váláson és „eltemette” az érzéseit Kimi iránt.

Úgy érezte, hogy már túl öreg ahhoz, hogy könnyedén vegye a változásokat. Persze tisztában volt vele, hogy a fia nem, marad mindig mellette, .de nem így képzelte el a jövőjüket. Választás elé állította a fiát, olyan választás elé, amihez nem volt joga. Ezt felismerte már, de a fájdalom és gyűlölet nagyobb volt benne mintsem, hogy elfogadja a fia választását.

Ahogy a cuccait pakolgatta zaklatottan, régi fényképek kerültek a kezébe. Még akkoriak, mikor _Seb meg sem született. Újra elképzelte az akkori életét. Mennyi lehetőséget kapott az élettől, és ő mindent elrontott. Egy rossz döntés elég volt ahhoz, hogy minden álma szertefoszoljon. Ahogy próbálta minél mélyebbre pakolni a régi emlékeket, még több dolog került a kezébe,  és úgy érezte, hogy menekülnie kell ezek elől.

Távol akart lenni a jelentől, a valóságtól, az emberektől és saját magától is. Megfogadta rég, hogy sose fogja többet eldobni magától az életét, és tudta, hogy Sebastian még mindig nem tette túl magát a történteken. Bár sose beszélt róla senkinek, de Vénusz néha látta a tekintetében. Egy békés, és nyugodt hely emléke rémlett fel benne, és az idő, amit ott töltött. Igaz, szinte mindig egyedül volt, de akkor ezt nem bánta. Most is erre volt a legnagyobb szüksége.

Elővett egy utazótáskát, majd néhány ruhadarabot dobált bele. Majd magához vette a kocsikulcsot, és néhány személyes dolgát. Cipőt és kabátot húzott, kilépett a teraszra és bezárta maga mögött a ház ajtaját. Tudta, hogy beszélnie kell Sebastiannal, hogy elkérhesse a ház kulcsait, és sejtette, hogy nem úszhatja meg kérdések nélkül.

Összeszedte magát és bekopogott az út túloldalán lévő házba. Szerencséjére Sebastian nyitott ajtót.

-          Szia, hát te? Mármint örülök, csak megleptél, csak napok óta semmi mozgást nem láttam a ház körül…

-          Akkor egy darabig megint nem fogsz.- válaszolta köszönés helyett Vénusz.

-          Ez nem hangzik túl jól. Mire készülsz?- kérdezte, miközben beljebb engedte a nőt. Aggodalmas tekintettel nézett rá.

-          Ne aggódj, csak egyedüllétre van szükségem.- kérte Vénusz.

Sebastianban rossz érzés támadt, és ezt Vénusz is észrevette rajta.

-          Jaj, ne aggódj már! Csak arra gondoltam, ha még hajlandó vagy segíteni nekem azok után, hogy elzavartalak, el szeretném kérni a Genfi tó melletti nyaraló kulcsait.- állt elő a kérésével Vénusz kissé zavartan.

-          Muszáj ezt?- nézett kérlelőn a nőre Sebastian.

-          Igen… szeretnék egyedül lenni.- ragaszkodott az elképzeléséhez Vénusz.

-          Ennek nem örülök, és jó lenne, ha nem ezt kérnéd tőlem.

-          Akkor nem is segítesz?- kérdezte csalódottan Vénusz.

-          Úgy ismersz?- kérdezett vissza Sebastian.

Vénusz kicsit megkönnyebbült a válasz hallatán.

-          Persze, hogy nem úgy ismerlek.- ismerte el a nő.- Mi is lenne velem nélküled?- kérdezte sóhajtva Vénusz, miközben megölelte a férfit.

Seb ragaszkodón bújt hozzá, és úgy szorította magához, mint aki többet el se akarja ereszteni.

-          De mért?- kérdezte elmerengve Vénusz.

-          Mit miért?- kérdezett vissza értetlen képet vágva, de továbbra is szorosan ölelte Vénuszt.

-          Mért vagy mindig mellettem? …Hisz én meg se érdemlem .- vélekedett Vénusz.

-          Azt hittem, már rájöttél…és egyébként pedig megérdemled .- válaszolta halkan a férfi.

-          Nem érdemlem meg- ellenkezett Vénusz, - mert 18 évvel ezelőtt egy fiatal srác életét majdnem tönkretettem .- válaszolta bűntudattal Vénusz.

-          Ugyan, én rontottam el mindent… ha akkor jobban figyeltem volna rád és nem csak magamra gondoltam volna, akkor nem történhetett volna meg.- ellenkezett Sebastian.

-          Ne mond ezt!- kérte Vénusz és érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.

Még szorosabban bújt a férfihoz. Némán álltak percekig így.

-          Ne haragudj rám!- szólalt meg Vénusz a sírással küszködve a hosszú hallgatás után.- Nem gondoltam bele, hogy a tettem milyen következményekkel lehet rátok nézve.- ismerte be a nő.

-          Honnan is tudhattad… de legalább felnyitottad a szemünket.

-          A fenéket, hülyét csináltam belőletek…és Kimitől is csak azt kaptam, amit megérdemeltem.

-          Mért mondod ezt Vénusz? Te nem vagy hibás! Én okoztam csalódást neked, amit nem tudtál feldolgozni… aztán pedig Kimi választott rosszul.

-          Jaaaj, Sebastian, te mindig olyan megértő voltál velem, amit meg se érdemeltem.- sopánkodott Vénusz. – És látod erre Kimi is rájött. Őt se érdemeltem meg.

-          Nem hiszem, hogy így van….csak ő nem érdemelt meg téged .- ellenkezett Sebastian.

-          Hogy tudsz ilyen elnéző lenni velem, hisz oly sok bánatot okoztam neked?

-          Tudod….akit szeret az ember, annak képes mindent megbocsátani…- válaszolta zavartan Sebastian és kicsit eltávolodott a nőtől, de nem engedték el egymást.

-          De ezt most mért mondod, hisz…- kezdte Vénusz, de hírtelen elhallgatott, mert csak akkor fogta fel a férfi szavait. Sebastian szereti őt, mármint nem csak barátként? De mért most? És mire jó ez most? „Te jó ég, kezdek elgyengülni a közelében!”- kapott észbe Vénusz. „Ezt nem szabad! Nem gondolhatok rá, hisz foglalt!”- utasította rendre magát Vénusz.

Ekkor találkozott a tekintetük. Még mindig észbontóan csábító nézése volt Sebastiannak, és Vénusz nem tudott szabadulni a tekintetek vonzásából, a férfi közelségétől, és már nem is nagyon tiltakozott a rá törő érzések ellen. Kezét a srác válláról a mellkasára csúsztatta, miközben lesütötte a szemét. Sebastian a nő hátát és karját simogatta gyengéden. „Istenem, de rég kavart fel már valaki közelsége ennyire!”- gondolta magában Vénusz. Sebastian egyre közelebb húzta magához a nőt, és Vénusz nem tiltakozott, és mikor az ajkaik találkoztak, mintha 18 évet repültek volna vissza az időben. Vágyakozva csókolták egymást, de ebben a csókban a vágy mellett benne volt minden bánatuk, fájdalmuk, a reménytelenség és egymás féltése. Lassan távolodtak el egymástól. Vénusz fájdalmas arckifejezéssel nézett Sebastianra, a férfi is szemében is a fájdalom látszódott. Oly sok mindent akartak mondani egymásnak, de nem akarták lerombolni az idilli pillanat illúzióját.

Tudták mindketten, hogy ennél több már nem történhet köztük. Mást szánt melléjük a sors, és ők ez ellen nem tehettek már semmit.

Sebastian némán nyújtotta a nő felé a kulcscsomót, Vénusz csak nézte elmerengve, majd elvette a kezéből, kezeik még pillanatokra érintették egymást, ami újra felkavarta az érzéseiket.

Vénusz amilyen gyorsan csak tudott kisietett a házból.