Seb kipihenten ébredt a futam reggelén. Sisut már nem találta maga mellett az ágyban. Ezen persze meg se lepődött már. Látta, hogy  a lánynak mennyire nagy a mozgásigénye a sok hetes kényszerpihenő után. Így Seb felkelt és rendbe szedte magát. Mire felöltözött Sisu is megérkezett.

-          Jó reggelt! Már felkeltél?- kérdezte csodálkozva a lány.

-          Szia! Mi az hogy már? Ezt nekem kéne kérdeznem tőled.- ellenkezett Seb.

-          Pedig nagyon siettem vissza, hogy még ágyban találjalak.

-          Igen?- kérdezte Seb tettetett értetlenséggel.

Sisu csak vigyorgott, de nem válaszolt. Seb nem firtatta tovább a miértet. Inkább, mint valami kíváncsi kisgyerek vette ki a lány kezéből a csomagokat.

A továbbiakban csak semleges dolgokról beszélgettek. Aztán Seb elindult a pályára, Sisu meg csatlakozott a többiekhez. Leona és Jari voltak az utolsók, akik megérkeztek a szálloda halljába. Sisu nem is bírta megállni szó nélkül.

- Vajon mért nem lep meg, hogy ti vagytok az utolsók?- kérdezte a lány érdeklődve.

A két megszólított először egymásra, majd a többiekre nézett és egy vállrándítással elintézték a dolgot.

A többiek meg csak csodálkozó tekintettel néztek. Ők ezzel mit sem törődve indultak a kijárathoz. Mikor kiértek egymásra néztek és hangos nevetésbe törtek ki.

- Ugye mondtam, hogy be fog jönni?- kérdezte a srác nevetve.

Leona elismerően nézett rá.

A futam előtt már mindenki elfoglalt a helyét. Vénusz és Sisu a padock-ban, _Kimi, Sebastian, Danica és a két fiatal a lelátón ültek.

Vénusz külön érkezett az állítólagos elfoglaltságai miatt, így nem kellett Kimivel a többiek előtt találkoznia. Persze el se tudta képzelni, hogy Kimi mit tervez, de remélte, hogy még időben beavatja őt is.

Seb már az öltözőjében volt, és próbálta végig gondolni a verseny menetét. Mikor épp végzett vele, kopogtak az ajtón. El se tudta képzelni, hogy ki keresheti itt, akit ilyenkor is beengednek ide.

Nagyot nézett mikor az apja állt előtte az ajtóban.

-          Szia!- köszöntötte Nico, látszólag zavarban volt.

-          Szia apa!- köszönt Seb is hangjában öröm és csodálkozás volt.

-          Nem is tudom mit mondjak…-kezdte Nico.

-          Hé, mi a baj apa?-kérdezte értetlenül Seb.

-          Tudod most értettem meg, hogy mennyi mindenből maradtam ki az életedből. Itt állsz a győzelem küszöbén és én egy versenyeden sem voltam kint, ami idáig vezetett téged…szóval csak azt akarom mondani, hogy büszke vagyok rád, mindig is az voltam, a kezdetektől fogva, mégha ezt nem is érezted. Nekem két fiam van és mindkettőt egyformán szeretem .- vallotta be Nico.

Seb elképedve nézett apjára, persze jól estek neki az apja szavai, csak meglepte, hogy pont most mondja el neki ezeket. Persze sorsdöntő futam előtt állt.

-          Köszönöm apa!- mondta elérzékenyülten Seb.

-          Nincs mit köszönnöd, itt csak nekem kell megköszönnöm azt, hogy még szóba állsz velem.

-          Végül is te vagy az apám, nem tagadhatlak le…és nem is akarlak.- tette hozzá bíztatóan Seb.

-          Ennek örülök, és köszönöm! Még egy dolgot szeretnék kérni.- kezdte Nico.

Seb kérdőn nézett rá.

-          Hogy bármiképp is alakuljon a verseny Danivel, sose fordíts neki hátat!- kérte komolyan Nico.- Tudom, hogy te nem vagy olyan, de sokat beszélgettem Danivel, és most úgy érzem, hogy te vagy az összeszedettebb, és neked van nagyobb esélyed a győzelemre. De ez csak egy megérzés és akármelyikkőtök is lesz a világbajnok én mindkettőtökre büszke leszek.- fejezte be az apja.

Seb némán megölelte az apját.

-          Én nem is zavarlak tovább, vigyázz magadra, mert anyádnak te vagy az egyetlen fia!- kérte Nico, majd amilyen gyorsan felbukkant olyan gyorsan tűnt el.

Seb a mérnöke hangjára ocsúdott fel, aki méltatlankodó szavakat intézett feléje, mikor meglátta. Seb szó nélkül fogta a sisakját, és indult meg a box felé.